A nagy rohanásban megfeledkeztem megemlékezni a blogom 600. bejegyzéséről. Az Életem 600 fontos bejegyzése, amit boldog-boldogtalan olvas. Mindig akadnak olyan emberek, akik megkérdezik, miért jó blogot írni, mi köze van a nagy világnak az én dolgaimhoz. A kézenfekvő válasz erre az, hogy semmi. Mert nem a világnak van szüksége az én blogomra, hanem nekem van szükségem az írásra. Az én Utam ez. A szavak ösvényét járni. Boldogságban, bánatban, itthon és külhonban. Az Írás művészete számomra Biztonság.
Most pedig kakaót szürcsölök, a Hold fogyóban van, de még így is kerekded, alig látszik, hogy egy vékonyka csík már hiányzik belőle. Az ablakból is látni. Ilyenkor Ősszel mindig látni. Ott ragyog és elhiteti velünk, végtelen az Élet. "És Isten hisz bennünk?" Carpathia szavait ismételve kérdem én is. A lényeg ebben van, nem bocsátkozom magyarázatokba, mindenki vetítse le saját magára. Az, hogy nekem mit jelent az az én titkom marad.
Ahogy nézem, pont egy hete írtam értelmesebb sorokba rendezett bejegyzést. Aztán életjelet hagytam, hogy senki se érezze úgy, hanyag lennék és nem foglalkoznék Nolasyn mindennapjaival. Az említett TDK, amire hivatkoztam leköti minden figyelmem, de nem sokára a hosszú munka végére érek. Aztán a többi majd elválik November 26-án.
Dóra szombaton férjhez megy. ;) Szerdán kiválasztottuk a kiegészítőket a ruhához. Meseszép. :)
Este pedig az Operett Színházban megnéztük a Szentivánéji álom worldmusical változatát, Shakespeare után szabadon. Tetszett. Elvarázsolt. Úgy éreztem magam, mint aki maga is részt vesz Tündérország és a Valóság közti átjárásokban. A zene magával ragadó, a színészek teljesítménye profi. A kosztümok pedig olyanok, mintha Amy Brown tündéres képeiről elevenedtek volna fel.
A színház számomra az illúziók világa. Játszunk a színpadon, szerepbe bújunk, más bőrét vesszük fel. Készülök az első komolyabb szerepemre. Mit ad nekem? Olyan érzés, mint amikor kiállok bemutatózni a fegyvereimmel. Egyrészt örülök, hogy mutathatok valamit az embereknek, másrészt kiállok magamért és ezzel saját lényem gazdagítom. Ám a színház egy olyan világ, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ugye mennyire hasonló az Élethez?
Mivel újra táncolok szalagavatón, csütörtökönként próbára járok. Palotás. Egész jól megy, a néni engem szokott kiszemelni áldozatnak, akin bemutatja a tánclépéseket. Februárban debütálok a PECSA színpadán... Ha nem lesznek túl botlábúak a fiúk, akkor rocky is lesz. Aztán utána pedig a Húgom szalagavatója. Hogy elrepült közel hat év! Csontjaimban érzem az idő vas fogának szoros markolását. És az Élet minden területe a helyén van.
Édesanyám születésnapját csütörtökön ünnepeltük, Krokodil Dundee és Családom körében. Meghitt volt. A Családom lemerült energia készletei újra feltöltődtek és most megint jól funkcionálunk. Elfáradtunk kicsit, de egy-egy olyan este, mint a csütörtök, ami elvileg egy hétközinek csúfolt nap sokat emel a hangulaton. És ilyenkor helyrebillen a harmónia is.
És bár még messze van a Szilveszter, amit valószínűleg Barátaim körében töltök el, mégis úgy érzem, most is tartozom számadással magam felé. Bár a kép akkor lesz teljes, ha lezárom az évet. De valahogy most mégsem érzem lezárásnak. Hanem inkább folytatásnak. Valaminek, ami Február 29-én elkezdődött. Valaminek, ami jövőre véget ér, de közben nyomtalanul nem múlik el hatása. Valaminek, ami folyton változik és mégis Örök. Valaminek, amit úgy hívok, az Életem. És közben sajnálom, hogy Oslo-ban van a Vigeland Élet-Halál múzeum. Ha tehetném, időközönként felkeresném. Csak ülnék a féhomályban, nézve a megkapó pillanatait az Életnek és Halálnak. Hagynám, hogy átjárjon a monumentális terem rezgése.
Ma drámán arról beszélgettünk, mit jelent az, hogy katarzís. Szavaim a kötvekezők voltak: egy régóta megindult folyamat végén bekövetkező felismerés, ami olyan élménnyel jár, ami megváltoztatja az Életünket, legalábbis olyan téren, hogy más színben látjuk a múlt-jelen-jövő felbonthatatlan triumvirátusát. Nekem Oslo ezt adta. És én mit adtam neki? Ígéretet a viszontlátásra... A jegesmedvék visszavárnak Bygdøy szigetén...
Ma pedig szombat van. Reggel Vácott volt dráma órám egyik kedvencnek felcímkézett tanárommal, majd hazajöttem. Délután Fehérvárra robogtunk le a naplemente fényében. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor Krokodil Dundee-vel ketten megyünk bárhova is, ezeket mindig elteszem az Emlékek Könyvébe.
Most pedig itt vagyok és kedvelt időtöltésem oltárán áldozok. Majd vár egy fehér lap, aki egy történetet szeretne elmesélni...
Vagy az álommanó legyűri szemem és elnyúlok az ágyamon. A macskáim is olyan békésen alszanak. Árad belőlük a nyugalom.
Most pedig kakaót szürcsölök, a Hold fogyóban van, de még így is kerekded, alig látszik, hogy egy vékonyka csík már hiányzik belőle. Az ablakból is látni. Ilyenkor Ősszel mindig látni. Ott ragyog és elhiteti velünk, végtelen az Élet. "És Isten hisz bennünk?" Carpathia szavait ismételve kérdem én is. A lényeg ebben van, nem bocsátkozom magyarázatokba, mindenki vetítse le saját magára. Az, hogy nekem mit jelent az az én titkom marad.
Ahogy nézem, pont egy hete írtam értelmesebb sorokba rendezett bejegyzést. Aztán életjelet hagytam, hogy senki se érezze úgy, hanyag lennék és nem foglalkoznék Nolasyn mindennapjaival. Az említett TDK, amire hivatkoztam leköti minden figyelmem, de nem sokára a hosszú munka végére érek. Aztán a többi majd elválik November 26-án.
Dóra szombaton férjhez megy. ;) Szerdán kiválasztottuk a kiegészítőket a ruhához. Meseszép. :)
Este pedig az Operett Színházban megnéztük a Szentivánéji álom worldmusical változatát, Shakespeare után szabadon. Tetszett. Elvarázsolt. Úgy éreztem magam, mint aki maga is részt vesz Tündérország és a Valóság közti átjárásokban. A zene magával ragadó, a színészek teljesítménye profi. A kosztümok pedig olyanok, mintha Amy Brown tündéres képeiről elevenedtek volna fel.
A színház számomra az illúziók világa. Játszunk a színpadon, szerepbe bújunk, más bőrét vesszük fel. Készülök az első komolyabb szerepemre. Mit ad nekem? Olyan érzés, mint amikor kiállok bemutatózni a fegyvereimmel. Egyrészt örülök, hogy mutathatok valamit az embereknek, másrészt kiállok magamért és ezzel saját lényem gazdagítom. Ám a színház egy olyan világ, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ugye mennyire hasonló az Élethez?
Mivel újra táncolok szalagavatón, csütörtökönként próbára járok. Palotás. Egész jól megy, a néni engem szokott kiszemelni áldozatnak, akin bemutatja a tánclépéseket. Februárban debütálok a PECSA színpadán... Ha nem lesznek túl botlábúak a fiúk, akkor rocky is lesz. Aztán utána pedig a Húgom szalagavatója. Hogy elrepült közel hat év! Csontjaimban érzem az idő vas fogának szoros markolását. És az Élet minden területe a helyén van.
Édesanyám születésnapját csütörtökön ünnepeltük, Krokodil Dundee és Családom körében. Meghitt volt. A Családom lemerült energia készletei újra feltöltődtek és most megint jól funkcionálunk. Elfáradtunk kicsit, de egy-egy olyan este, mint a csütörtök, ami elvileg egy hétközinek csúfolt nap sokat emel a hangulaton. És ilyenkor helyrebillen a harmónia is.
És bár még messze van a Szilveszter, amit valószínűleg Barátaim körében töltök el, mégis úgy érzem, most is tartozom számadással magam felé. Bár a kép akkor lesz teljes, ha lezárom az évet. De valahogy most mégsem érzem lezárásnak. Hanem inkább folytatásnak. Valaminek, ami Február 29-én elkezdődött. Valaminek, ami jövőre véget ér, de közben nyomtalanul nem múlik el hatása. Valaminek, ami folyton változik és mégis Örök. Valaminek, amit úgy hívok, az Életem. És közben sajnálom, hogy Oslo-ban van a Vigeland Élet-Halál múzeum. Ha tehetném, időközönként felkeresném. Csak ülnék a féhomályban, nézve a megkapó pillanatait az Életnek és Halálnak. Hagynám, hogy átjárjon a monumentális terem rezgése.
Ma drámán arról beszélgettünk, mit jelent az, hogy katarzís. Szavaim a kötvekezők voltak: egy régóta megindult folyamat végén bekövetkező felismerés, ami olyan élménnyel jár, ami megváltoztatja az Életünket, legalábbis olyan téren, hogy más színben látjuk a múlt-jelen-jövő felbonthatatlan triumvirátusát. Nekem Oslo ezt adta. És én mit adtam neki? Ígéretet a viszontlátásra... A jegesmedvék visszavárnak Bygdøy szigetén...
Ma pedig szombat van. Reggel Vácott volt dráma órám egyik kedvencnek felcímkézett tanárommal, majd hazajöttem. Délután Fehérvárra robogtunk le a naplemente fényében. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor Krokodil Dundee-vel ketten megyünk bárhova is, ezeket mindig elteszem az Emlékek Könyvébe.
Most pedig itt vagyok és kedvelt időtöltésem oltárán áldozok. Majd vár egy fehér lap, aki egy történetet szeretne elmesélni...
Vagy az álommanó legyűri szemem és elnyúlok az ágyamon. A macskáim is olyan békésen alszanak. Árad belőlük a nyugalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése