De nem csak azért, mert unatkozom. Csak egyszerűen még megüli Lelkemet az utazás utóhatása. Helykeresés, közben elveszek a hétköznapokban. Még nem találtam vissza az Oslo előtti életembe. Azt hiszem már így marad. Egy idegen város fogadott örökbe három hétre. Nem múlik el ez nyomtalanul. S minden, de minden átértékelődött. Főleg a kapcsolataim. Tudom, kik azok, akikre igazán számíthatok. Tudom, hogy kik azok, akikre nem. Tisztán látom a világot magam körül. Nincs több álarc. És ennek megfelelően folytatok interakciót az emberekkel. Kinyílt a világ. De én bezárultam. Különös érzés ez, így is túl egyszerűen fogalmaztam meg. Sokszor kellett már csalódnom emberi Lelkekben. Sokszor túl közel engedtem bárkit is magamhoz. Nem éri meg. Egyáltalán, mi az, hogy megéri, vagy nem? Minden ember magányra lenne kárhozatra? S igazából csak illúzió minden Szerelem? Miért nem adunk egymás idejéből úgy igazán? Minőségi időt, s nem holmi nesze semmit fogd meg jól-t? Miért nem tudunk túllépni a saját korlátainkon? Szavakat koptatunk az éterben. Levélben, blogon, levegőben. És talán csak egy fuldokló elhalló hang szakad bele a Végtelenség egyetlen tünékeny másodpercébe. Egyszer mind meghalunk és akkor már nem számít Semmi. Mind magányosak vagyunk. Világaink néha ütköznek egy másik létező vagy éppen képzelt világgal.
De minden bánatban öröm vegyül.
Ez a Világ, melynek pocsolyáiban úszkálunk és "vígan azt daloljuk milyen szép az élet", tartogat még emlékeket, amiket a tarisznyánkba teszünk és magunkkal viszünk. Napraforgómezőket a nyári napsütésben. A zongora hangját az alkonyati időben, amikor mindent vörösre fest az Ég. Vagy amikor a hajnali derengésben pirosra csípi az arcod a dér. A Képzelet szárnya ragad magával, ahogy Lelked szabadon kószál határok nélkül. Határok nélkül? Már ebben sem vagyok biztos. Noha letisztult a Világ előttem. Csupaszon várja, hogy tovább járjam. Arcok, nevek, Lelkek, tájak, események kavarognak s hívják táncra az érzelmeket. És változik minden, elkoptatott szó mára, nincs szükség többet írni róla.
42. "Az Élet Értelme." 42. "A Nagy Kérdésre Adott Válasz." 42.
Ez történik, ha szabadon ír az ember... Egyszer majd folytatom. Egyszer, soha... Ki tudja merre vezet tovább az írás fonala. Talán zsákutcába. Talán csak annyi a dolgom ma, hogy megtöltsem élettel a sorokat. Vagy...
De minden bánatban öröm vegyül.
Ez a Világ, melynek pocsolyáiban úszkálunk és "vígan azt daloljuk milyen szép az élet", tartogat még emlékeket, amiket a tarisznyánkba teszünk és magunkkal viszünk. Napraforgómezőket a nyári napsütésben. A zongora hangját az alkonyati időben, amikor mindent vörösre fest az Ég. Vagy amikor a hajnali derengésben pirosra csípi az arcod a dér. A Képzelet szárnya ragad magával, ahogy Lelked szabadon kószál határok nélkül. Határok nélkül? Már ebben sem vagyok biztos. Noha letisztult a Világ előttem. Csupaszon várja, hogy tovább járjam. Arcok, nevek, Lelkek, tájak, események kavarognak s hívják táncra az érzelmeket. És változik minden, elkoptatott szó mára, nincs szükség többet írni róla.
42. "Az Élet Értelme." 42. "A Nagy Kérdésre Adott Válasz." 42.
Ez történik, ha szabadon ír az ember... Egyszer majd folytatom. Egyszer, soha... Ki tudja merre vezet tovább az írás fonala. Talán zsákutcába. Talán csak annyi a dolgom ma, hogy megtöltsem élettel a sorokat. Vagy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése