Életjel

Még élek. De az a bizonyos gyertya nem, hogy két felől, hanem mindenhol ég már. Nem zavar, addig sem gondolkodom. 100 %on pörgök, egészen december 19-ig, akkor lesz a szigorlatom. Nem hagyom a végére, mint a pszicho-t. Most pedig a TDK. Csütörtök, 15:00. Hogy izgulok-e? Nem tudom, momentán nem érzek semmit. Csak azt, hogy elveszítettem egy Barátomat a hülyeségéből. De erről meg nem akarok írni/beszélni/gondolkodni. Kilépett az életemből. Ennyi. Majd túlteszem magam valahogy rajta. De sajnálom, hogy az emberek nem képesek túllépni saját magukon. Nekem sem sikerül mindig. Nehéz természetem van. Most minden megváltozott. Vagy változóban van. Nehéz megfogni vagy kiteljesedni benne. Szüntelenül úton járok, nincs pihenő. Bár tudnák az emberek... De ez sem fontos már. Kicsinyes dolgokon aggódunk. Nem tudjuk elfogani egymást. A világ valahol nagyon kisiklott, s nekem már abszolút nincs kedvem változtatni rajta, vagy javítani. Maradok a kaptafánál, a saját kis világomban. Ne értse félre senki, nem Nolasynra gondolok most. Hanem a való világra, ami körbevesz. Járom továbbra is az ösvényem, találkozok más Lelkekkel is, akik hosszabb-rövidebb ideig az Életem része lesznek. Aztán elhagynak. Mint az a Barátom, akiről ma már említést tettem.

És közben pedig azon gondolkodom, mennyire nincs múlt, sem jövő és mennyire valóságtalan minden. De ezt most nem fejtem ki. Kimerült vagyok hozzá. És talán csalódott is. A Világomat megtartom magamnak.

Megváltozott világomban magam vagyok a változás.