Bíborka, a vörös hajú lány, avagy egy fiatal kamaszszív megpróbáltatásai 1.

A novella nem jöhetett volna létre az Apor Vilmos Katolikus Főiskola nyújtotta unalm...akarom írni, csodálatos órái nélkül, és drága Linka közreműkődésének hiányában sem.

A nem kimondottan szép arcocska színe vörösbe szaladt át. Hatalmas könnycsepp jelent meg a tűrkizkék szemekben. Hiába fogadta meg, hogy soha nem fog mások előtt sírni, most minden-mindegy alapon hagyta, hogy a könnyek végigguruljanak orcáján.
Sokféle könnycseppet különböztetünk meg, lehet édes, mint az öröm könnye, lehet keserű, mint a bánaté, és van a mindent felülmúló künnycsepp, a megalázottság könnyei.
A teremben senki nem mert szólni. Az osztályt megdöbbentette a lány érzékenysége. Az eddigi csúfolásaik tárgya éppoly érző lény, mint ők. Hirtelen a szégyen érzete árasztotta el őket. Mindenkinek önkéntelenül is eszébe jutottak olyan emlékek, amikre senki sem gondol vissza szívesen. Az együttérzés hullámként söpört végig az osztályon, és néma fogadalmat tettek, többet nem fogják gúnyos megjegyzések céltűzébe állítani őt, a lányt, akinek bűne mindössze annyi volt, hogy vörös hajkoronával ajándékozta meg az ég.
Bíborka megtörölte szemeit, kitartóan a fölset nézte, várta, mikor nyeli el őt végre. Megpróbáltatásainak a tanár betoppanása vetett véget. Mindenki a helyére ment, ő a hátsó padhoz somfordált abban a reményben, hogy élete hátralevő részében láthatatlan lesz.
Az óa tárgyára utólag sem tudott volna visszaemlékezni, amikor kicsengettek, úgy érezte, mintha mély álomból tért volna vissza a valóságba. Az utolsó óra volt már, de még csak szerda. Két napot még túl kell élnie, aztán a hétvégén az otthon védő falai közé menekülhet. A többiek zsibbongva készülődtek haza, ő igyekezett minél csendesebben elhagyni a terepet. Éppen az ajtóhoz ért már, amikor az osztály két főkolomposa az útját állta. Bíborka igyekezett elkerülni tekíntetüket, de amikor véletlenül Marcell szemébe nézett, a fiú kitartóan szuggerálta őtt, így képtelen volt másmerre nézni. "mára még nem volt elég?"-gondolta a lány, szíve újra hevesen kezdett verni, s Lelke újfent zaklatottá vált.
- Bóbita... vagyis, Bíborka! - szólt a fiú. Az osztály köréjük sereglett, csendben várták a fejleményeket. A lány nem szólt semmit, erősen küzdött, hogy ne sírjon megint. - Bíborka - folytatta Marcell. - Szeretnénk tőled bocsánatot kérni, amiért olyan csúnyán viselkedtünk Veled! - a lány alaposan megfigyelte Marcell arcát, vajon hihet neki? Miért kérne bocsánatot tőle, hiszen az elmúlt négy hónap folyamán mindig ő volt a leghangosabb, ha piszkálni akarták őt.
- A bocsánatkéréselfogadva! - hadarta egy szuszra remegő hanggal.
- Jösz holnap, nem?
- Igen.
- Akkor, majd még beszélünk. - bizonytalan mosolyt küldött a lány felé.
- Én is ettől tartok-tette hozzá magában Bíborka, igyekezett minél hamarabb az iskola falain kívül lenni...

FOLYTATÁSA (egyszercsak) következik...:)

Várom a véleményket, bár, ez egy aprócska részlet volt...