Nolasyn Rózsái kontra nyűglődés

Úgy éreztem, ez nem az én napom... Pedig egy percre még a Nap is előbújt a felhők mögül. Elég nyűgös vagyok, nomeg, a fősulis Barátaim többnyire betegek, egyedül voltam ma, eléggé magányosnak éreztem magam. Nyaf. Noha becsatlakoztam Fundyék mellé, és ez átmenetileg enyhítettek ezen. Valószínleg az idő is rátesz egy lapáttal. Na, a panaszkodásból ennyi bőven elég. :) Most már jobban érzem magam.

Nolasyn Rózsái. Ez a név egyelőre szerintem senkinek sem mond semmit, de asszem rátaláltam a megoldásra, amivel megakadályozhatom a szürke urakat abban, hogy elvegyék az időmet a Barátaim Virágainak ápolásától. Csajok, ezennel nőegyletet alapítok. : ) A fent nevezett Rózsák lennénk mi, havonta legalább egyszer összegyűlnénk, és hímeznénk, sütizénk, jókat fecsegnénk, és a lényeg, hogy együtt töltenénk az időt. Eredetileg egy hímző nőegyteltre gondoltam, de nem csupán hímzásből fog állni. Az első találkozót még nem tudom, hogy mikor lesz. De nagyon szeretném, ha mind itt lennétek, nálunk, és körbeülnénk a szobában, és közben jól éreznénk magunkat, megosztva egymással azt, ami az egyik legértékesebb: az időnkent. Mit szóltok?

Titkos rejtvény csak a beavatottaknak

Él egy házban három fiú,
mindegyik más-más formázatú,
de ha meg akarod különböztetni őket,

mindhárom egyformának tetszik előtted.
Az első nincs itt, csak eztán jön haza.
A második nincs itt, már elment valahova.
Csak a harmadik, a legkisebb köztük, van itt,
ha Ő nincs, a másik kettő nem létezik.
S úgy van meg a harmadik, akiről a szó van,
hogy az első másodikká változik valóban.
Ha meg akarod nézni, úgy nézheted,
mindig csak egy van, s látszik testvéreinek!
Mondd meg: vajon egy ez a három?
Vagy csak kettő? Vagy egy se- válaszod várom!
Gyermekem, hogyha a nevüket tudod,
ismersz három hatalmas uralkodót.
Közössen nagy birodalmat urallnak -
ők maguk is az! Benne hasonlatosak.

Ki a három testvér? Hol uralkodnak, melyik házban? :) Válaszokat várom: ninares@citromail.hu

A rejtvény megtalálható Michael Ende Momo című művében. :) Ajánlom mindenkinek! (még mindig...)

Momo, avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt

Van egy könyv, amit most olvasok. Azaz, pontosítok, van három könyv, aminek betűit vizuális úton értelmezek, de ezek közül most egyet emelnék ki. Michael Ende: Momo. A regény történetének helyszíne egy modern nagyváros, valahol Dél-Európában. Egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmáva keríti az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel. De az idő maga az élet, és az élet a szívben lakozik. Minél inkább takarékoskodnak tehát az emberek vele, annál szegényebb, sívárabb és hidegebb lesz a jelenük, és annál idegenebbé válnak önmaguk számára is.

Momo ennek a történetnek a borzas kis hősnője egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével, semmi más nem segíti őt ebben, csak egy szál virág a kezében és egy teknősbéka a karjában.... Akit érdekel, az olvassa el, miként szerzi vissza Momo az ellopott időt az embereknek. Nekem iszonyat tetszik, és vannak idézetek is, amiker kiírtam, és most egyet, vagy kettő Veletek is megosztok. Igaz, még nem jutottam a történet végére, de biztos vagyok benne a végén kiderül, hogy ez a beteg rohanó világ gyógyítható, nem reménytelen. Egyfajta útmutató ahhoz, mennyire nincs időnk semmire, és ez lehetne másként is.

Utcaseprő Beppo Momo egyik legjobb barátja. (a másik Gigi) Az Ő gondolatait fogom most tolmácsolni.
"...- Látod, Momo - mondta aztán úgy példaképpen -, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
- Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
- Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint a mindig csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
- Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. - Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. - Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: - Ez fontos. ..."

És a mai bejegyzés koronája:

"... Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az Idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat. akár egy pillanat - attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az Idő Élet. Az Élet pedig a szívünkben lakik. ..."

Ozora, ahol a malacok nem ússzák meg élve

Kissé álmosan bámulok ki a fejemből, bár a vonaton aluszkáltam valamennyit. Most majd megyek fürdeni, aztán alszom még egy sort. Ágyban!!! Nem, mintha bárminemű okom is lenne panaszra az ozorai szálláshellyel kapcsolatban.

De lássuk csak a napokat, szépen, sorban:

Pénteken meglógtam a suliból Bettivel -mindig elcsábítom a lógásra...-, aztán itthon összepakoltam a dolgaimat. (tanúlság: túrahátiszákot kell vennem...) Délután befutott Ati, majd Béluka. Kaptam egy-egy szál napraforgót - pedig nem beszéltek össze - névnapom alkalmából. Anyuéktól elköszöntünk, és mentünk a Délibe. Ott már vártak egy páran, Sipi kiosztotta Nekem a jegyvásárlás feladatát, a vonaton a kaller nem kis meglepődésére a kezébe nyomtunk 9 diák és 4 felnőtt jegyet. : ) Simontornyán szálltunk le a vonatról, már sötét volt, 8 óra felé járt az idő, ráadásul a vonat késett -> a busz, amihez lett volna a csatlakozás meg elment, mert az egyik emberke azt mondta a sofőrnek, hogy a vonat már rég elment, a budapestiekkel együtt... Marcsi leszervezte, hogy a sógoráék értünk jöjjenek három kocsival. Persze, ugye azt mondanom sem kell, hogy egy korty ital sem fogyott, sem a vonaton, sem a váróban, sem az egész hétvége és disznóvágás folyamán...? : ) De most nem lettem rosszul, pedig volt minden, de ne menjünk ennyire a dolgok elibe. Megérkeztünk a házhoz, noha kétszer kellett fordulni a három autós konvolynak, hogy mindenkit el tudjanak vinni. Felhős volt az ég, egy csillag sem mutatkozott. A szállás ilyen régi parasztház volt, de nekem tetszett! Egy szobában aludt mindenki, ilyen ágybetéteteken, meg, ahol jutott hely. Igazi, fafűtéses kályha volt, ami egyébiránt rémesen ontotta ma éjjel a meleget, Atival majd meggyulladtunk, sokáig nem tudtunk elaludni. Nomeg, nem volt angol kló, csak egy budi. De megoldottuk a csajokkal. : )

Szombatra virradó éjjel nem sokat aludtunk, hajnalban szegény Malacka élete ért véget, ezt a részt kihagytam, csak akkor mentem ki, amikor már nem volt benne sem Élet, sem Lélek. Nem nagyon tudták a hasznomat venni, meg amúgy sem akartam a disznótetemhez nyúlni. Úgy éreztem magam, mint, amikor boncoláson voltam. Egyik helyről a másikra sertepertélem, Yunnal és Bélával mosogattunk, közben énekeltünk... Szerencsére senki nem hallotta, különben biztos el lettünk volna kergetve... Aztán délután Sipi átgyúrta a hátunkat, az nagyon kellemes volt... kiropogott minden, ami be volt állva. : ) Megtanultunk Bélával hekizni. (az egy pici labda, amit lábbal rugdósva adogatunk át egymásnak. Aztán este vacsoráztunk, mind a harmincan körbeültük az asztalt, és a Malacka emlékére pálinkát ittunk. Vacsi után az ágymatracokon ülve beszélgettünk, akár edzések után is szoktunk. Aztán szabadprogram következett. Én összerámoltam a cuccainkat, majd Atival kimentünk csillagászni. Millió csillag sugara lepte el az eget. Arról beszélgettünk, hogy ki mennyire fél a sötétben, Ati nem, mert Ő bátor, s ha mellettem van, akkor én sem. Aztn azon gondolkodtunk, milyen lehet az olyan ég, ahol nincsenek csillagok, csak az átláthatatlan sötét. Ez az alaptétel egy történet magja lett, amit még este tovább fűztünk... Aztán ma már hazajöttünk, szép volt a Nap reggel, mikor kimentem a budihoz, ahol épp sor állt, így volt időm megcsodálni, maradtam volna tovább is, de nagyon hideg volt.

A disznóvágás elég sok élménnyel gazdagított, s nem a szegény Malacka halála miatt, hanem mert együtt volt a Csapat, és jó volt viszontlátni a régi ismerős arcokat. Nem utolsósorban, sok mindent tanultam megint az emberi kapcsolatokról, de ebbe most nem megyek bele. : ) Ha lesznek képek, akkor teszek ki párat.

Malackodás

A hétvégén disznóvágásra megyünk a csapattal. Nem tudom, milyen lesz, mire számítsak, elég rossz előérzetem van. Legfeljebb hamarabb hazajövök, ha nem érzem jól magam. Fáj a fogam is. Rég nem volt ennyire pocsék hetem, de legalább minden nap volt valami, ami pillanatnyilag felvíditott. (tegnap levágtam egymás után hat embert edzésen, és én mondhattam, hogy YAME!!! :)

Most várok. Atira, Bélára, az idő múlására. "Az idő élet, s az élet a szívben lakozik".

Legyetek jók, vasárnap este írok, h mi volt.

Betti: ezek a sorok most Neked szólnak: Szia! Hétfőn a vonaton boldogítalak... :) Úgyse úszod meg...

Mitsuko története 3. (vázlat)

A bánat, a veszteség felett érzett gyásza lassan mérgezte Mitsuko Lelkét. Egyetlen ellenszere a család becsületének megvédése maradt. Négy napja gyalogolt a Nagy Hegyek felé. Hogy megtalálja Chiyot. Alig aludt, enni is csak azért evett, hogy ne merüljön ki teljesen. Ahogy haladt a kijelölt ösvényen, a csillagok vezették a helyes irány felé. Ahogy haladt, útjába egy városba ért. Mitsuko elveszettnek érezte magát a település forgatagába. Katonák meneteltek rendezett sorokban, gésák vonultak méltóságteljesen. Fiaskókat húzó fiatalok szaladtak sebesen. Mitsuko az első fogadóba tért be és a pulthoz lépett. A férfi, aki egy nagy könyv felett állt és számolt, figyelemre se méltatta a lányt. Mitsuko türelmesen várt. Percekig nem történt semmi, amikor a férfi tekintetét továbbra a könyvre szegezte, úgy szólt hozzá.
- Nőket nem szolgálunk ki – vetette oda. Mitsuko számított az effajta bánásmódra, így a következőket felelte.
- A nevem Yudai Sayuri. A szamuráj, Masuyo felesége vagyok. Nem hinném, hogy örülne, ha ezt hallaná, hogy a hitvese milyen bánásmódban részesül. – a fogadós ráemelte tekintetét.
- Yudai Masuyo? Ő is idejön? – kérdezte, s izzadságcseppek gyöngyöződtek homlokán.
- Igen. Holnap érkezik, de nem marad itt. Csak értem jön. – felelte Mitsuko, és alig látható mosoly futott át az arcán, ahogy látta a szavainak hatását a fogadóson, kinek szemében a szamuráj nevének meghallása rettegés parazsát élesztette fel.
- Asszonyom, van egy szobánk, ugyan nem pompás, de elég jó állapotban van, remélem meg fog felelni Önnek. – s mélyen meghajolt Mitsuko előtt.
- Minden bizonnyal így lesz. – a fogadós sietve elvezette a lányt a szállása felé. Nem kérdezősködött, nyelvét megkötötte a félelem. Egy szamuráj felesége, ráadásul Yudai Masuyo neje. Az említett harcost messze földön át tisztelet övezte. A fogadós betessékelte Mitsukot a szobába, majd hajbókolások közepette hagyta magára. A lány letette csomagját és lekötötte kardját, majd elnyúlt az ágyon. Mély álomba zuhant.

Hoshi kocsija a város egyik eldugott fogadója előtt állt meg. Osamut a császár bízta meg, hogy vigyázzon Hoshira, míg álcázva magukat eljutnak a császárnő szülői házába. A császár biztosra vette, hogy felesége számára ez a legjobb döntés. Hoshi Lelke háborgott, de beleegyezett a döntésbe.
- Éjszakára itt maradunk – közölte Osamu. Hoshi kitekintett a kocsi ablakán, s felmérte a fogadó külsejét. Hoshi kiszállt a kocsiból. Osamu előrement, s a fogadóshoz lépett.
- Két szobára lenne szükségünk éjszakára. Kiyoshi Noboyiko szamuráj feleségének számára, és szolgálólányának.
- Telt ház van, de tudok még egy olyan szobát biztosítani, amiből egy másik nyílik. – közben reménykedett, hogy több szamuráj felesége nem jön ma. Előrement, s Mitsuko Sayurival.
- Én majd az istállóban alszom – mondta a férfi. – 7-kor vacsora, ha jól vélem.
- Igen – bólintott Hoshi, s a férfi magukra hagyta őket.
- Úrnőm, nem bízok meg Osamuban – közölte Sayuri, ahogy a férfi mögött bezáródott az ajtó.
- Én sem, drága Sayuri. Neked mindig jó megérzéseid vannak.
- Oh, Úrnőm, enged meg, kérlek, hogy ma a Te helyeden aludjak, elővigyázatosságból.
- De Sayuri…
- Semmi de, Úrnőm, engedd meg!
- Ha úgy gondolod, akkor legyen.

Így, meg úgy, meg persze, amúgy

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy képes leszek rá, és kibírom. Másszor megint csak sírhatnékom van, és utálom ezt az extraérzékenységet, ami mostanában átjár. Bárhogy is legyen - Bélám* is megmondta - harcos vagyok, kívül-belül, tehát, megintcsak az első változat lép életbe: kibírom, hiszen nem olyan hosszú időről van szó.

Idővel elmondom, hogy a fenti monolog mihez kapcsolódik, de most még el kell rendeznem magamban, s kicsit fáj beszélni róla. (ez megintcsak az extraérzékeny oldalam volt...:)

Péntek este lemegyünk a Csapattal Ozorára, hogy aztán másnap rituálisan leöljünk egy Malackát. (azt hiszem a kicsinyítő képző túlzás, mert valami 100 kilós jószágról van szó.) Még soha nem vettem részt ilyen össznépi öldöklésen. (nyugalom, nem a katanákkal fogunk szegénynek neki rontani.) Nem akarom végignézni a malac halálát. Majd Bélával és Yunnal keresünk egy sarkot, ahol majd nem halljuk, ahogy az életéért könyörög. Jogos a kérdés, minek megyek akkor. A boncolásokat is végignéztem, mert érdekel az emberi anatómia. Így vagyok a malaccal is. Dody amúgy is megjegyezte, a disznó egy közgazdasági csoda, hiszen mindenét felhasználják. (a városi olvasók kedvéért: azt, hogy mindenét értsd szó szerint...)

Adós vagyok Mitsuko történetével, azaz, a folytatással. Csak a végében nem vagyok biztos. Meglehet, szabad kezet kaptok, és majd Ti fogjátok Magatoknak befejezni, persze, azért az általatok írt avagy elképzelt változatokra is kíváncsi leszek. Persze, ne várjatok tőlem nagy alkotást. Leszőgezem, hogy a történeteim magamnak íródnak, nomeg majdani apróságaimnak, hogy soha ne felejtsem el, milyen is ez a világ. Mert érdemes itt élni... De ennek kifejtésébe nem megyek bele. Volt már ilyesmiről szó, lásd: valamely archívum.

Köszönöm az olvasottságot, hosszú idő óta először felnéztem a statgepre (itt mérem a blog látogatottságát) és egész sokan vagytok. Örülök Nektek : ) Ha már egy emberhez eljutnak a gondolataim, már megérte.
______________________________________________________
*Béla, az én drága Szandim fedőneve.

Szivecskékben gazdag nap...

Nem, ez pusztán véletlen, hogy valentin napon teszem ezt ki. Szerintem nagyon édesek... : ) Ettől függetlenül, nem változik a véleményem az előbbi blogbejegyzéshez képest. Az egyik évfolyamtársnőm egész nap azon problémázott, h mit adjon a Barátjának, és mindennek szivecskésnek kell lennie... Szerencsére a Nap lekötötte a figyelmemet, ahogy a száguldó vonat ablakán besütött, így nem nagyon figyeltem rá... Amikor meg jöttem haza a Nyugatiból, szivecskékkele feldíszitett combinora szálltam... Élmény volt...

Nem szeretem a valentin napot

Csupán annyi a gondom vele, hogy az emberek tisztára behülyülnek, mndenképp adni akarnak valamit a Társuknak, és csak nagy problémát csinálnak belőle. És nem utolsósorban, ez csak a kereskedőknek jó üzlet. Emberek, ne csak ezen az egy napon kényeztessétek el a Társatokat, az év 365 napból áll. (nem a szőkőévekre kell gondolni most) Mindenkinek szüksége van a törődésre, és nem csak azért, mert valaki anno kijejölt egy napot, amit aztán elnevezett, és mindent rószaszínbe burkolt, piros szivecskékkel. Ne menetrendszerint szeressük a másikat, hanem azért, mert a Társunk.

Ki ért velem egyet? : ) Ellenvéleményt is meghallgatok.

Süt a Nap! : )

- Köszönöm. Jól vagyok...- valószínúleg így fogom kezeni jövőhéten a szakmai kézségfejlesztésen a mondatom. Aztán hirtelenjében azt se fogom tudni, hogy hol folytassam. Minden rendben van újfent körülöttem, ma 11ig aludtam, szal, nincs okom panaszra. Rend van. El se hiszem, de hosszú idő óta először megint rend van. (persze a rend fogalma nálunk mást takar)

Mitsuko történetének is megvan a teljes cselekményterve, várhatóan fel is fogok tenni belőle részleteket, leginkább folytatást. Nekem tetszik. Ha másnak nem, az se baj. Ez is Nolasyn része. Egyszer majd elmesélem Nolasyn valódi történetét is. Egyszer... És én állni szoktam a szavam...

Süt a Nap... azok a randa felhők arrébb kúsztak. (máskülönben szeretem a felhőket is, de ezek nem a kedvenceim közé tartoztak...)

Süt a Nap! Ennél nem is kell több...

Beborult az Ég

Kimerültem. El akarok bújni a világ elől. Senkivel sem akarok beszélni, mert csak panaszos síralmak törnének fel belőlem, és az senkinek sem használna, csak a hallgató felet is lehúznám. Várom, hogy a felhők odébbkússzanak a Napom elől.

Matka-jaj....

Ahogy pillantást vetek a Hubertus karcsú nyakú üvegére, elfog a borzalom, és kellemetlen emlékek sora támad meg. Egy biztos, egy ideig nem fogok inni, semmit. Délelőtt még az sem volt biztos, hogy bármi szilárd nemű étek megmaradjon bennem. Hát ez nem volt sem vicces, sem élvezetes. Komolyan mondom, nem értem azokat az embereket, akik rendszeresen isznak. De persze bennem van a hiba, mert "gyenge" vagyok. A tegnap este a példa arra, miért nem iszok... Aztán ma Dody mondta, hogy igyak egy kis tejet. Először nem akartam, mert a tiszta víz s visszajött, de aztán a már mindegy alapon megittam egy pohár tejet, némi sós rágcsát is utána küldtem. És aztán jobban lettem! : ) Köszi...

Mitsuko története (vázlat) 2.

A császár a tájat kémlelte lakkosztályának teraszáról. Béke honolt mindenütt, ahogy körbehordozta tekintetét a tájon. Ám belül nyugtalan volt, sehogy sem találta a belső harmóniáját. Nesztelen léptekkel Hoshi lépett mellé, kezét férje vállára tette, mely érintéssel azonnal átérezte hitvese gondokkal terhelt gondolatait.
- Mi történt? – törte meg a csendet a nő, hangja hidat emelt a közte és férje közt tátongó szakadék felett.
- Isamu meghalt – felelte. Azt beszélik, az én parancsomra ölték meg. Hoshi, én már nem vagyok úr e falak között. Mielőtt rám kerülne a sor, szeretném, ha elhagynád e palota bizonytalan falait.

- Még mit nem? – csattant fel a nő. Barna szemei életveszélyes szikrákat szórtak, még Katsu nyílvesszeinél is gyilkolóbb volt.

- Hoshi, ne ellenkezz, menned kell. Holnap indulsz! – a császár ellentmondást nem tűrő hangneme megtörte Hoshit, ki fejet hajtott ura akarata előtt.
- Holnap indulok. – a császár alig látható mosolyra húzta száját, majd magára hagyta a lányt.
- Mellettem van, akit szeretek, mégis magányos vagyok – mondta egy arra elröppenő pillangónak. Hoshi sóhajának egyetlen fültanúja volt.