Egy kedves írás egy kedves napról

Két hét van a vizsgaidőszakig. Két hét van az utolsó őszi szemeszterből. Nem lesz több váci naplemente a vonatabalkból a messze kéklő hegyeim mögött. Hiányozni fog, már most érzem, s készítem magam a búcsúra. De még vár egy csodálatos tavasz, amikor a fák magukhoz térnek szunnyadó álmukból és leveleket majd egyes egyének pedig virágot bontanak. Ha bármikoris úgy érzed, megáll az Életed bármilyen okból is kifolyólag, csak vess egy pillantást a Természetre, minden sallangtól mentesen éli az Életét, teszi a dolgát, Szabadon.

Tudjátok, itt és most idővirágok nyílnak mindenfelé. Ma, amikor a Füvészkerttel szembenlévő ház ötödik emeletének erkélyén álltam - ami egy roppant mód fontos hely számomra Budapesten - figyeltem a Jegenyefámat. Van egy magas, aki karcsúságával és kopár szépségébel kitűnik a többiek közül. Büszke Hölgy, csak így hívom. A Fűvészkert amúgy is Lelkemnek kedves, bár eddig Dodyval jártunk bent egyszer, amikor egy véletlen arra sodort minket. Csodálatos hely, aprócska zöld a betonban.

Most pedig alvás. Alvás. És alvás...

Számadás II.

November utolsó előtti napja. Nyálasan köszöntött ránk reggel, amikor Szuszi háromnegyed hét fele landolt a pocakomon, s miután megbeszéltem vele, hogy még öt perc, addigra kiszállt minden álom a szememből. Kint fehéren derengett a világ, ahogy a felhők beborították az eget és égi nedűvel öntözték a beton dzsungel túlélélésre berendezkedett növényzeteit a falon.

Feküdtem az ágyamban, mellettem Iorek Byrnisson és Szuszka párosa pihent. Már régóta feszít belülről a számadás, és bár még nem jegyzünk Szilvesztert a naptárban, valahogy mégis úgy érzem, most van ideje a számadásnak. Időnként meg kell állnunk és analízálni az életünket olyan szempontból, hogy most éppen merre tartunk, mi a célunk, a feladatunk, hol az Útunk. És hogy mi hol vagyunk.

Mint már korábban írtam, a TDK befejeződött. Azaz, ez így önmagában mégsem igaz. Ami az OTDK-ra kerül, az van kész. Ami pedig a szakdolgozatom lesz, az még messze áll a teljességtől. Még szükségem van adatokra, még szükségem van időre, hogy meghozzam azt a változást, amire a szakmámban szükség van. Amit viszont időnként a 22-es csapdájának érzek. Most feltárásra kerülnek a problémák, amik ellen tenni kell. Szükség van a segítőkre (legyen az pszichológus vagy szociálpedagógus) de az iskoláknak nincs pénzük megfizetni őket. A pedagógusoknak meg nincs idejük törődni a gyermek érzelmi világával. A jó teljesítményhez biztos támaszra van szükség. Egyedül minden több energiát ölel fel... De ez egy másik bejegyzés témája lesz egyszer.

A főiskola pedig megadja a lehetőségeket arra, hogy megtaláljam a saját utam. Csütörtök kora este a témavezető tanárom meghívott sütizni a "győzelem" megünneplésére. Megváltozott a kapcsolat. Vele is, a többi tanárral is., ahogy erről is tettem már említést egy korábbi publikáció során. Elismernek, nem vagyok egy szürke egér a szürke hétköznapokban. Megdolgoztam érte, most pedig learatom ennek gyümölcsét. Noha ez nem jelenti azt, hogy mostantól fogva lógatni fogom a lábam. Jövőhéten zárt helyiektől és előrehozott vizsgáktól lesz terhes a hét. De ezek a kihívások mind-mind motiválnak arra, hogy jól teljesítsek. (A fene a maximalista hajlamomba...)

Ennyit az iskoláról. Nem sokára vége lesz. Hiányozni fog, de helyébe új dolgok lépnek, s ebben biztos vagyok.

Hétköznapok. Keddtől újra ügyelek a Könyvtárban. Szeretem, találkozhatok emberekkel, akiknek érdekes életutjuk van. Könyvek közt vagyok, reggelente általában csendes magányomban.

Edzések. Az elmúlt időszakban erre sem igazán jutott úgy időm, ahogy szerettem volna. Most nem is lehet gyerekcsapatom, majd csak következő Ősszel. Nem bánom. Nehezen fért volna már bele az életembe. Bár megérzem, hogy most nem vagyok annyira edzett, mivel hamarabb fáradok és leszek kimerült a nap végére. Úgy érzem, amit meg tudok tenni a Csapatért, azt meg is teszem. Egyensúly. Erre van szükség. Az sem jó, ha túlpörgök és az sem jó, ha semmit sem teszek. Ám tény, több gyakorlásra lenne szükségem. S nem csak fejben, ahogy mostanában tenni szoktam.

Színjátszókör. Sajnos itt személyközi konfliktusok vannak. Nehéz megtalálni azt az utat, ami mindenkinek egyaránt jó. Rakolnoki Lujza és Szeniczey őnagysága szerepét osztották rám. Egyelőre még rögösen megy az egész, de tudom, hogy meg tudjuk jól csinálni. Csak ahol sok lány van, ott a féltékenység és az irígység is hamar felüti a fejét. Mint ahogy ez a Főiskolára úgy általánosan jellemző. De ugye ez az ő korlátjuk... Én pedig ettől szabad vagyok.

Szalagavatós táncpróba. Most kettőt ki kell hagynom, jövőhéten sem tudok elmenni, de a régi saját emlékeim és a gyors tanulásomnak köszönhetően nincs okom aggodalomra. 2009. Február 6, PECSA, már úgyis jól ismerem a színpadot. Remélem tavasszal megint megyünk és beöltözünk Sakura Conon. ;)

Húgom szalagavatója pedig 2009. Február 13-án lesz a Talentum Táncszínházban. ;)

Másodszak, drámapedagógia. Új tanárunk van, talán már tettem erről említést. Ma elvitt minket a Magyar Színházba, megmutatta a színpadtól át a zsínorpadlásig mindent. Egy elvarázsolt világban jártunk, bár kicsit olyan érzés volt megtudni a háttér titkokat, mint amikor kiderül, hogy nincs Húsvéti Nyuszi. (Remélem ezzel senkit sem sokkoltam le. Mikulás sem létezik, és nem az Angyalkák hozzák a Karácsonyfát...) "Mesevilág..." A világot jelentő deszkákon állni és játszani az egyik legjobb dolog. Az olyan darabokat szeretem a legjobban, amelyek elgondolkodtatnak azontúl, hogy két és fél órán át szórakoztatnak. Ahonnan haza tudok vinni "valamit". Lelkicsemege. És ilyen előadásokban szeretek részt venni. Noha Peter Brooke szerint ha egy ember átmegy egy üres területen és azt a tevékenységét valaki nézni az már színház. Tehát a kellékei: egy üres tér, egy ember, aki átmegy és egy, aki nézi. Színház az egész világ...

A Családomról pedig nem fogok írni. Jól műkődik. Kiegyensúlyozott az életem. Ma Újpesten voltunk, Nagy Családi Összeröffenés.

Barátok. Ők is vannak, kitartanak mellettem, ami néha igen nehéz, mivel elég sajátságos a természetem. Igyekszem adni nekik az időmből, ez egy igazi kihavás... Ideje újra összehívni a T.R.T.-t. ;)

Végülis szerencsésnek mondhatom magam. Ez az év minden kezdeti elképzelésemet felülmúlta. És tudom, hogy a lehetetlen tényleg csak egy szó, amivel a kudarcainkat magyarázzuk. Nincs lehetetlen, minden elhatározás kérdése. Igyekszem magam is úgy élni, hogy ne csak a szájammal legyek okos. Hanem a tetteimben is. Személyes példa. Gyakran hallani, hogy változásokra van szükség. De a világ olyan, amilyen. Egy fecske nem csinál nyarat. De ha a környezetünkben, a mi szintünkön tudunk változásokat hozni, amik jó eredménnyel járnak, akkor tudunk igazán tenni a globális helyzetért. Ismernünk kell saját korlátainkat, saját lehetőségeinket és azokat kihasználni.

Most pedig továbbra is szombat este van. Még tanulok, mivel vannak kötelességeim, amikkel hétfőn el kell számolnom. Mára ennyit a számadásból. Továbbra is Vándorúton járok. Arra, amerre kell...

Hosszú hét krónikája

Lezáródott egy hosszú időszak az életemben. Tegnap a Szakmai Bizottság előtt előadtam a kutatásom eredményét. A Modell egyelőre még lebeg a levegőben és azon dolgozom, hogy a segítő szakmámban minnél jobban lehessen alkalmazni. Egyébiránt, az előadásom remekül sikerült. :) Most kicsit büszke vagyok magamra, mert úgy adtam elő a gondolataimat, ahogy szerettem volna. Ezt úgy értem, hogy amikor beszélek valamiről, szeretek egy kis humort csempészni, bele hogy ne legyen annyira száraz, amiről éppen szó van és mindezt úgy, hogy a hallgatóságot is interakciós szituáció elé állítsam. Tegnap 147 ember előtt beszéltem. (Megszámoltam, míg vártam a soromra, mert több előadó volt.) Ilyesmire még nem került sor kicsiny életemben.

Úgyhogy most várok. Várok arra, hogy milyen lesz az OTDK. Még korántsem biztos, hogy bekerülök abba a 30 előadóba, akik a pszichológia szekcióban előadhatja az okosságait. De ha mégis, akkor Április elején Pécsett folytatódik a TDK kutatás. A témavezető tanárom este még elhívott sütizni. Valahogy más lett a kapcsolatom a főiskolai tanárokkal.

És persze rengeteg irigyem lett, de ők főjenek meg a maguk levében. (Nem az én korlátom.) Csak egy hangyányit bosszantó, mivel bárki más megtehette volna ugyanazt, amit én. De mások csak a végeredményt látják, azt nem, ami mögötte van, munka, kínlódás és áldozat.

Ma rendet raktam itthon. A takarítás nem csupán külső tisztaság, hanem kihat a belső jóllétemre is. (Ki tudja megmondani a különbséget jólét és jóllét között? ;) Én tudom, de kíváncsi vagyok más véleményekre is...)

Most már csak a szekrényemben kell a ruhákat szépen összepakolnom, mert az a halom, ami momentán a szekrényemben fel van halmozva már zavarja Szuszit, mert nem tud bemászni a puha, friss illatú ruhákon aludni.

Így most eme remekbe szabott péntek esti átlagos bejegyzésem lezárom.

Életjel

Még élek. De az a bizonyos gyertya nem, hogy két felől, hanem mindenhol ég már. Nem zavar, addig sem gondolkodom. 100 %on pörgök, egészen december 19-ig, akkor lesz a szigorlatom. Nem hagyom a végére, mint a pszicho-t. Most pedig a TDK. Csütörtök, 15:00. Hogy izgulok-e? Nem tudom, momentán nem érzek semmit. Csak azt, hogy elveszítettem egy Barátomat a hülyeségéből. De erről meg nem akarok írni/beszélni/gondolkodni. Kilépett az életemből. Ennyi. Majd túlteszem magam valahogy rajta. De sajnálom, hogy az emberek nem képesek túllépni saját magukon. Nekem sem sikerül mindig. Nehéz természetem van. Most minden megváltozott. Vagy változóban van. Nehéz megfogni vagy kiteljesedni benne. Szüntelenül úton járok, nincs pihenő. Bár tudnák az emberek... De ez sem fontos már. Kicsinyes dolgokon aggódunk. Nem tudjuk elfogani egymást. A világ valahol nagyon kisiklott, s nekem már abszolút nincs kedvem változtatni rajta, vagy javítani. Maradok a kaptafánál, a saját kis világomban. Ne értse félre senki, nem Nolasynra gondolok most. Hanem a való világra, ami körbevesz. Járom továbbra is az ösvényem, találkozok más Lelkekkel is, akik hosszabb-rövidebb ideig az Életem része lesznek. Aztán elhagynak. Mint az a Barátom, akiről ma már említést tettem.

És közben pedig azon gondolkodom, mennyire nincs múlt, sem jövő és mennyire valóságtalan minden. De ezt most nem fejtem ki. Kimerült vagyok hozzá. És talán csalódott is. A Világomat megtartom magamnak.

Megváltozott világomban magam vagyok a változás.

Csütörtöki Elmélkedés

Végtelen +1 esemény történik egy időben, s nem csak az itt és most-ban, hanem minden múlt és jövendőbeli időben. Ha megérted, hogy az idő nem létezik, Te Magad válsz Idővé, s megtanulsz élni az örökkévalóságban.

Létezik valóság?

Mély a gödör, abba kellene hagyni a további ásást...

A Barátaim szerint túlvállaltam magam és kezdek depressziós lenni. A kíváncsiságtól vezérelve kitöltöttem egy Beck-féle depresszió tesztet. De mivel az itt és most hangulatom befolyásolta az eredményeket, nem fogadom el az eredményt, bár elküldene szakemberhez. De nekem erre nincs szükségem. Nem vagyok depressziós, csak egy kicsit kimerültem. Nem most. Még Norvégia előtti hajrában. A depresszió amúgy is úri betegség. Nekem meg nincs időm rá. Meghalni se. Ha a Halál most kopogtatna az ajtómon elküldeném, hogy jöjjön vissza máskor, amikor a határidőnaplómban találok neki helyet. És nem panaszkodni akarok, mert nem azért született meg Nolasyn, hogy fakóvá változtasson mindent egy-egy negatív hangulat.

Olvasgattam depressziós emberek fórum hozzászólásait. Siralmas. Mos a kutatói énem kerekedik felül. Vajon mi áll annak a hátterében, hogy az emberek depressziósak lesznek? Valami hiány? Bizonyára. Hiány lép fel, mert valamit nem kapunk meg, amire ha nem is nyíltan, de látensen vágyunk. Valami ilyesmiről lehet szó. Ahogy olvasom mások érzelmeit a saját kis nyomorúságos életükről én bizony szerencsésnek mondhatom magam. De mégis, akkor honnan ez a lehangolt érzés? Olyan különös és fura. És kezdenek a mondatok összefüggéstelenül egymás után leíródni.

Talán ideje lenne az alvásnak. Talán az éjszaka leple alatt minden más színben tündököl. Mert azt tudom, hogy igazán a lehetetlen nem létezik. Reménytelen emberek reménytelensége.

És a repülés a legtökéletesebb dolog a világon. (Örök hála a Wright-fivéreknek...) Ez hogy jön ide?

Még gyorsan leírom.

Amikor a föld elenged Téged és az égben vagy, akkor természetfeletti dolgot hajtasz végre. Nem vagy madár, se nem istenség. Csak egy ember. Akit a homo sapiens sapiens elméje az égbe vezetett. Ott fenn a magasban az életed más emberek kezében van. Nem vagy felelős semmiért. Alattad a végtelen Föld gömbölyödik. Meseszép táj, ahol a Képzelet szabadon szál úgy igazán. Abban a néhány órában elhagyod a földi életet és valami egészen mást tapasztalsz meg. Lebegsz két világ között. Bármikor lezuhanhatsz. Bármikor meghalhatsz. De ezért már nem vagy felelős. Valami ilyesmit akartam ebből kihozni. Sajnálom, hogy ma nem megy jobban az írás.

(Beck=31... csaltak, tuti nem ennyi.)

Szentivánéji Álom

A nagy rohanásban megfeledkeztem megemlékezni a blogom 600. bejegyzéséről. Az Életem 600 fontos bejegyzése, amit boldog-boldogtalan olvas. Mindig akadnak olyan emberek, akik megkérdezik, miért jó blogot írni, mi köze van a nagy világnak az én dolgaimhoz. A kézenfekvő válasz erre az, hogy semmi. Mert nem a világnak van szüksége az én blogomra, hanem nekem van szükségem az írásra. Az én Utam ez. A szavak ösvényét járni. Boldogságban, bánatban, itthon és külhonban. Az Írás művészete számomra Biztonság.

Most pedig kakaót szürcsölök, a Hold fogyóban van, de még így is kerekded, alig látszik, hogy egy vékonyka csík már hiányzik belőle. Az ablakból is látni. Ilyenkor Ősszel mindig látni. Ott ragyog és elhiteti velünk, végtelen az Élet. "És Isten hisz bennünk?" Carpathia szavait ismételve kérdem én is. A lényeg ebben van, nem bocsátkozom magyarázatokba, mindenki vetítse le saját magára. Az, hogy nekem mit jelent az az én titkom marad.

Ahogy nézem, pont egy hete írtam értelmesebb sorokba rendezett bejegyzést. Aztán életjelet hagytam, hogy senki se érezze úgy, hanyag lennék és nem foglalkoznék Nolasyn mindennapjaival. Az említett TDK, amire hivatkoztam leköti minden figyelmem, de nem sokára a hosszú munka végére érek. Aztán a többi majd elválik November 26-án.

Dóra szombaton férjhez megy. ;) Szerdán kiválasztottuk a kiegészítőket a ruhához. Meseszép. :)

Este pedig az Operett Színházban megnéztük a Szentivánéji álom worldmusical változatát, Shakespeare után szabadon. Tetszett. Elvarázsolt. Úgy éreztem magam, mint aki maga is részt vesz Tündérország és a Valóság közti átjárásokban. A zene magával ragadó, a színészek teljesítménye profi. A kosztümok pedig olyanok, mintha Amy Brown tündéres képeiről elevenedtek volna fel.

A színház számomra az illúziók világa. Játszunk a színpadon, szerepbe bújunk, más bőrét vesszük fel. Készülök az első komolyabb szerepemre. Mit ad nekem? Olyan érzés, mint amikor kiállok bemutatózni a fegyvereimmel. Egyrészt örülök, hogy mutathatok valamit az embereknek, másrészt kiállok magamért és ezzel saját lényem gazdagítom. Ám a színház egy olyan világ, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ugye mennyire hasonló az Élethez?

Mivel újra táncolok szalagavatón, csütörtökönként próbára járok. Palotás. Egész jól megy, a néni engem szokott kiszemelni áldozatnak, akin bemutatja a tánclépéseket. Februárban debütálok a PECSA színpadán... Ha nem lesznek túl botlábúak a fiúk, akkor rocky is lesz. Aztán utána pedig a Húgom szalagavatója. Hogy elrepült közel hat év! Csontjaimban érzem az idő vas fogának szoros markolását. És az Élet minden területe a helyén van.

Édesanyám születésnapját csütörtökön ünnepeltük, Krokodil Dundee és Családom körében. Meghitt volt. A Családom lemerült energia készletei újra feltöltődtek és most megint jól funkcionálunk. Elfáradtunk kicsit, de egy-egy olyan este, mint a csütörtök, ami elvileg egy hétközinek csúfolt nap sokat emel a hangulaton. És ilyenkor helyrebillen a harmónia is.

És bár még messze van a Szilveszter, amit valószínűleg Barátaim körében töltök el, mégis úgy érzem, most is tartozom számadással magam felé. Bár a kép akkor lesz teljes, ha lezárom az évet. De valahogy most mégsem érzem lezárásnak. Hanem inkább folytatásnak. Valaminek, ami Február 29-én elkezdődött. Valaminek, ami jövőre véget ér, de közben nyomtalanul nem múlik el hatása. Valaminek, ami folyton változik és mégis Örök. Valaminek, amit úgy hívok, az Életem. És közben sajnálom, hogy Oslo-ban van a Vigeland Élet-Halál múzeum. Ha tehetném, időközönként felkeresném. Csak ülnék a féhomályban, nézve a megkapó pillanatait az Életnek és Halálnak. Hagynám, hogy átjárjon a monumentális terem rezgése.

Ma drámán arról beszélgettünk, mit jelent az, hogy katarzís. Szavaim a kötvekezők voltak: egy régóta megindult folyamat végén bekövetkező felismerés, ami olyan élménnyel jár, ami megváltoztatja az Életünket, legalábbis olyan téren, hogy más színben látjuk a múlt-jelen-jövő felbonthatatlan triumvirátusát. Nekem Oslo ezt adta. És én mit adtam neki? Ígéretet a viszontlátásra... A jegesmedvék visszavárnak Bygdøy szigetén...

Ma pedig szombat van. Reggel Vácott volt dráma órám egyik kedvencnek felcímkézett tanárommal, majd hazajöttem. Délután Fehérvárra robogtunk le a naplemente fényében. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor Krokodil Dundee-vel ketten megyünk bárhova is, ezeket mindig elteszem az Emlékek Könyvébe.

Most pedig itt vagyok és kedvelt időtöltésem oltárán áldozok. Majd vár egy fehér lap, aki egy történetet szeretne elmesélni...

Vagy az álommanó legyűri szemem és elnyúlok az ágyamon. A macskáim is olyan békésen alszanak. Árad belőlük a nyugalom.

Élek, TDK éjjel-nappal... haladok...

Búcsú a Biztonságtól

Azontúl, hogy Richard Bach könyvét is fémjelzi mai bejegyzésem címe, a mai film, amit Zsócival és Nikivel megnéztünk az egyik multikulti moziban, az érettségi körüli gondolatokról szól. High School Musical 3. Először úgy éreztem, a film túlcsordult érzelmekkel fog traktálni közel két órán keresztül az amerikai fiatalok érzelmi állapotáról, amikor kikerülnek a biztonságos falak közül érettségi oklevéllel a kezükben és keménykalappal a fejükön. (Amit nyilván a School Leavers' ball esti bulijára már levesznek. Azért nem szalagavatót írok, mert teljesen más rendszer alapján működik kint, és inkább nevezném zenés bankett-nek.)

Na de, a diploma kapujában engem is megérintett a film. Tetszett. A zene, a gondolatok, amik a máz mögött megbújtak. És persze nem csalódtam a Disney-ben! Kellemesen elszórakoztatott 100 percen át.

További kérdéseket vet fel az, miként élük meg a változásokat az Életünkben. Mert bizony minden egyes eltelt perccel változunk. Úgy képzeld el, ahogy a víz csobog a medrében. Egyetlen másodpercben sem áll meg s egyetlen másodpercben sem mutatja ugyanazt az arcát. A víz a folyómederben ugyanakkor megszokott, de maga a víz a változó benne. A változások pedig köztudottan szükségszerűek, magukban hordják a fejlődést. És miért búcsú a Biztonságtól? Nem feltétlen kell búcsút venni a Biztonságtól. De gyakran a Biztonság összemosódik a megszokottal, avagy a megszokással. Hajlamosak vagyunk elkényelmesedni, megszokni egy helyzetet, az Életünket. És akkor azon a szinten maradunk, mert a félelmek korlátoznak minket, amik a sötétben azt suttogják: ne, mert akkor elhagyod a Biztonságot... Pedig a Biztonság valójában Bennünk van. A magyar nyelv nagyon szépen ki tudja fejezni az érzelmeket, a fogalmakat, s szavakba foglalja a gondolatokat, s erre is van egy nagyon találó szó: magabiztosság. Mielőtt bárki belekötne a magabiztosság jelentésébe, had adjak "új" értelmet számára. A magabiztosság megadja a biztonságot. Mégpedig úgy, hogy ha teszem azt, emberek elé kell kiállnunk hosszabb-rövidebb beszéd megtartása végett - véleményem szerint ez az egyik legnehezebb feladat - nem marad más támaszunk, csak saját magunk. Belső világunk biztonsága kihat a környezetünkre is. Mint minden...

Így igazából sosem kell búcsút vennünk a Biztonságtól. Csak nem szabad abba a hibába esnünk, hogy magunkon kívül keressük. Ha bennünk, belül rend van, akkor a külvilág is ehhez mérten fog alakulni. Lehet ezzel vitázni, nem egyetérteni, de ez a "recept" bevált...

M. Night Shyamalan filmjei

Sokan tudjátok rólam, mennyire szeretem M. Night Shyamalan alkotásait. Top három film nálam: A falu, Lány a vízben és végül a Hatodik érzék. A legjobban azt szeretem ezekben a művekben, hogy mindig van valamilyen fontos tanulsága a történetnek, amit ki-ki a saját kis világában megérthet, levonhat és gondolkodhat rajta...

Éjfél után

Bárhogy is indul, most csak ömlengeni tudnék. Az előbbi mondatok a backspace áldozataivá váltak. Nem sajnálom őket, most még nem volt ideje a megszületésüknek.

Lélekutazás. Mit jelent számodra? Hova mész, amikor szabad vagy mentesülve minden korláttól? Nem adom meg a választ. Keresd meg Magad. A Te életed... ;)

A következő gondolatot pedig Morag-nak köszönhetjük, elmélkedjetek Ti is rajta...

"Vérző Lelke, hagyjuk, hadd érjen meg

S örök idők hajnal-dalával takar majd be."

Most kell tovább menni, most nem szabad megállni. Hidegen marja Lelkem az elmúlás, de most még nem lehet. Tovább kell menni, egyre csak tovább. Ha magányosan is, de muszáj. Nincs még vége, még élni kell. Muszáj. Ugye? Ugye tényleg csak egy pillanatnyi állapot, s holnap újra minden a régi lesz...

Egy hétköznap

Írok blogot.

De nem csak azért, mert unatkozom. Csak egyszerűen még megüli Lelkemet az utazás utóhatása. Helykeresés, közben elveszek a hétköznapokban. Még nem találtam vissza az Oslo előtti életembe. Azt hiszem már így marad. Egy idegen város fogadott örökbe három hétre. Nem múlik el ez nyomtalanul. S minden, de minden átértékelődött. Főleg a kapcsolataim. Tudom, kik azok, akikre igazán számíthatok. Tudom, hogy kik azok, akikre nem. Tisztán látom a világot magam körül. Nincs több álarc. És ennek megfelelően folytatok interakciót az emberekkel. Kinyílt a világ. De én bezárultam. Különös érzés ez, így is túl egyszerűen fogalmaztam meg. Sokszor kellett már csalódnom emberi Lelkekben. Sokszor túl közel engedtem bárkit is magamhoz. Nem éri meg. Egyáltalán, mi az, hogy megéri, vagy nem? Minden ember magányra lenne kárhozatra? S igazából csak illúzió minden Szerelem? Miért nem adunk egymás idejéből úgy igazán? Minőségi időt, s nem holmi nesze semmit fogd meg jól-t? Miért nem tudunk túllépni a saját korlátainkon? Szavakat koptatunk az éterben. Levélben, blogon, levegőben. És talán csak egy fuldokló elhalló hang szakad bele a Végtelenség egyetlen tünékeny másodpercébe. Egyszer mind meghalunk és akkor már nem számít Semmi. Mind magányosak vagyunk. Világaink néha ütköznek egy másik létező vagy éppen képzelt világgal.

De minden bánatban öröm vegyül.

Ez a Világ, melynek pocsolyáiban úszkálunk és "vígan azt daloljuk milyen szép az élet", tartogat még emlékeket, amiket a tarisznyánkba teszünk és magunkkal viszünk. Napraforgómezőket a nyári napsütésben. A zongora hangját az alkonyati időben, amikor mindent vörösre fest az Ég. Vagy amikor a hajnali derengésben pirosra csípi az arcod a dér. A Képzelet szárnya ragad magával, ahogy Lelked szabadon kószál határok nélkül. Határok nélkül? Már ebben sem vagyok biztos. Noha letisztult a Világ előttem. Csupaszon várja, hogy tovább járjam. Arcok, nevek, Lelkek, tájak, események kavarognak s hívják táncra az érzelmeket. És változik minden, elkoptatott szó mára, nincs szükség többet írni róla.

42. "Az Élet Értelme." 42. "A Nagy Kérdésre Adott Válasz." 42.

Ez történik, ha szabadon ír az ember... Egyszer majd folytatom. Egyszer, soha... Ki tudja merre vezet tovább az írás fonala. Talán zsákutcába. Talán csak annyi a dolgom ma, hogy megtöltsem élettel a sorokat. Vagy...

I need your grace

Itthon vagyok. Mióta földet értem Ferihegyen keresem a helyem a hétköznapokban. Tudjátok, Oslo hiányzik. És bár nagyon örülök annak, hogy újra szeretett városomban, Budapesten lehetek, mégis kicsit idegennek érzem magam. Idegennek Itthon, Magyarországon.

Talán ennek legfőbb oka az, hogy Észak igen kedves hely ezen a bolygón számomra. Ne értse félre senki, a Kárpátok büszke bércei Lelkemnek kedves játszótere. De Északon még van dolgom. Még el kell jutnom Nordkapp-be, látni az éjféli Napot és egyszer az Aurora Boralist. Különös, de délre nem vágyom. Ám repülni újra és újra, igen. De csak a felszállást. Az a legszebb pontja. (Lent megnézhetitek a videót, talán egy keveset átad az élményből.) A repülés teszi igazán az embert két világ közé.

Holnap hétfő. Tény... ;) Egy új hét kezdete, egy olyan hét, amikor visszazökkenek a Budapest-Vác közti ingzásba, gyakorlaton leszek az első kerületi gyámhivatalban. Csütörtökön két előadást is tartok, az egyiket a TDK témámból, a másikat pedig normákból; a Tanárunk külön megkért, hogy hasonlítsam össze a magyar-norvég helyzetet. Így most zárom bejegyzésem és visszatérek a tanuláshoz.

Bécs - felszállás

P.S.: Amikor jöttünk Haza Oslo-ból (a norvégok Ozlónak ejtik), Prága felett repültünk el. Felismertem kedves városom, távolból integettünk egymásnak... :)