És az ösvényt mutató világítótorony fénye kihúnyt. Nem mutat utat, s a Holdvilág sugarai is csak alig törnek át a felhőkön. Neptunusz magasra korbácsolja a tenger sós vízét, a sziklákon sikoltva tőr meg a víz. Egy törékeny alak áll a kiugró sziklaperemen. A szél kitartóan cibálja köppenyét, arcába csap a tomboló eső. De ő csak áll, és tűr. Lelke zokog, de arcán könny végig nem hull. Csak áll, és vár. Minden percet megél, van úgy, h reménykedik, de aztán csalódik. Újra és újra.
Áll a peremen, magányosan, szárnyaszegetten. Nem tud elrepülni. Elvették tőle a szárnyait. De az érzelmei az övé maradtak, sosem veheti el senki. Útja során sokféle emberrel találkozott már, kérdés nélkül megbízott bennük, hol értette őket, hol csak pislogott a világra. De sosem adja fel. Küldetése van: megtalálni.
A vihar körülötte diadaltáncot jár. Tépi öltözékét és tépi szívét. A lány kimerült, fáradt, megpihenne már. De még nem lehet. Menni kell, tovább kell... A Reménynek élnie kell. Nem hagyhatja meghalni. Sem ő, sem más.
Mert mindenkinek küldetése van. A Saját Életét élni, akkor is, ha az égben vihar tombol, s dühe végigsöpri a földet. Ámde, ahol pusztulás van, ott Élet is...
Tombolhat a vihar, amennyira csak akar, a felhők lepte égen át tud szívárogni egy aprócska Csillag fénye, mely gyengéden megcirógatja a lány arcát, suttog a fülébe. Ragyogása betölti a Lelket. Elcsitul a vihar, elcsitul a tenger. S a lányt vigasztaló csend öleli körbe. Legyen bár magányos, még sincs egyedül, Barátai Szeretete tölti be az űrt...
Egyszer majd végleg elül a víhar...- ígéri a Csillag...
Áll a peremen, magányosan, szárnyaszegetten. Nem tud elrepülni. Elvették tőle a szárnyait. De az érzelmei az övé maradtak, sosem veheti el senki. Útja során sokféle emberrel találkozott már, kérdés nélkül megbízott bennük, hol értette őket, hol csak pislogott a világra. De sosem adja fel. Küldetése van: megtalálni.
A vihar körülötte diadaltáncot jár. Tépi öltözékét és tépi szívét. A lány kimerült, fáradt, megpihenne már. De még nem lehet. Menni kell, tovább kell... A Reménynek élnie kell. Nem hagyhatja meghalni. Sem ő, sem más.
Mert mindenkinek küldetése van. A Saját Életét élni, akkor is, ha az égben vihar tombol, s dühe végigsöpri a földet. Ámde, ahol pusztulás van, ott Élet is...
Tombolhat a vihar, amennyira csak akar, a felhők lepte égen át tud szívárogni egy aprócska Csillag fénye, mely gyengéden megcirógatja a lány arcát, suttog a fülébe. Ragyogása betölti a Lelket. Elcsitul a vihar, elcsitul a tenger. S a lányt vigasztaló csend öleli körbe. Legyen bár magányos, még sincs egyedül, Barátai Szeretete tölti be az űrt...
Egyszer majd végleg elül a víhar...- ígéri a Csillag...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése