Ha olvasok, vagy ha egy ismerősöm, Barátom történetet mesél, ami vele, vagy mással esett meg a szavak átalakulnak, s megjelennek a fejemben sok-sok képben. Látom magam előtt, érzem, amit a szereplő érezhet. Ez így van rendjén. De tegnap elakadtam. Hiába erőltettem a sorok olvasását az Arany Íránytű trilógia utolsó kötetének első oldalán, nem jöttek a képek, csak üresen álltak egymás mellett a betűk. Majdnemhogy kétségbeestem, aztán az jutott eszembe, miért nem akarhatja megmutatni magát. A második kötet befejezése nem nyerte el tetszésem és magamban lázongtam, hogy nem, ez nem ér, ez nem lehet. (Aztán beleolvastam kicsit a harmadik kötet a végébe és megnyugodtam... :) Így este, amikor már minden elcsendesült folytattam. Eleinte megintcsak nem kötötte le a figyelmem, de aztán előkerült Will, találkozott a Bene Elimekkel, rájött, hol van Lyra, és újra láttam a történetet s a külvilág megszünt. Megintcsak azon kaptam magam, lassan hajnali kettőhöz közelít az óra mutatója. A könyvet letettem az ágyam mellé, Szuszi éppen dorombolva landolt a zongoráról az ágyamra, tapicskolt egy sort a cica-takarón, majd kedvenc alvópózában elhelyezkedett. Megcírógattam a buksiját, elégedetten előre nyújtózkodott a mancsaival. Lassan álomba ringatott az éjszaka békés leple. Álmomban Lyraval és Will-lel voltam, kerestük Lord Asrielt a boszorkányokkal, hogy aztán csatarendbe álljunk a többi harcossal a legfőbb Ellenfél ellen... Reggel az óra csörgése előtt ébredtem fel... Nagyon jó vagyok. Most megyek, lassan indulok a Keletibe. Bár nem a fél 3as IC-vel megyek, mint terveztem, de már csak két órám van, hogy amit még kell, befejezek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése