333

Néha irígykedve figyelem az öregembereket, akik társukba karolva meghitt harmóniában ráérősen sétálnak az utcán. Nincs hova sietniük, hiszen már megtalálták egymást. Talán több gyerköcöt is felneveltek bodogságban, esetleg már unokák is bearanyozzák az életük. Negyven-ötven év. Talán már ennyi ideje vannak együtt. Együtt. Micsoda varázslatos íze van ennek a szónak. Pedig csak egy szó. Egyetlen egy szó, árván a sorok között, de mégsem magányosan. Amikor még a múltkorjában orvosnál voltam és a váróban unottan figyeltem a percek múlását, egy idős házaspár jött ki a rendelőből. A bácsi felsegítette a nénire a kabátot és leszőgezte, sapka nélkül nem mehet ki, mert hideg van. A néni a receptekkel babrált, sorba vett mindent. "Ez a Tiéd, ez az enyém..." Köztük volt Valami, amit a környezetükbe sugároztak. Bizonyára az egykori Szerelmük nyomai, ami mély Szeretetté finomult az évek során. Vajon hogyan találkoztak? Mennyit kellett küzdeniük egymásért? Mi mindenen mentek keresztül? Miért nem váltak el? Mi tartotta össze őket? Talán az Ő történetük "egyszerű" volt. Találkoztak, egymásbaszerettek, ami nem múlt el, társakká váltak egy közös játszmában, amit Életnek hívnak. Talán én bonyolítom túl és nem veszem észre a dolgokat. Talán görcsösen keresek és elszaladok a lényeg mellett. Talán... De ez mind csak feltételezés. Nem tudom, hogy merre vezet most az utam, soha ennyire nem volt még bizonytalan. De minden állandó változásban van és a legváratlanabb pillanatokban történnek olyan dolgok, amik esetlegesen felforgathatnak mindent.

Nincs több szó. Nincs több gondolat. Csak van az Élet. Ha tetszik, ha nem, élni kell. Akkor is, ha nagyon bizonytalan. Ám csodaszép percekkel ajándékoz meg nap, mint nap.