Az ablakon bebukfencezik a szél, magával sodor durván letépett méregzöld leveleket, leszakadt kisebb gallyakat. Vadul cibálja a felaggatott szélcsengőt, hangja vészjóslóan cseng bele az éjszakába. Bezárom az ablakot, a vihar nem zavartatva magát tombol tovább. Nézem a villámok görbe vonulatát, ahogy a felhők alatt cikáznak érrendszert rajzolva a sötét gombolyagokba. Nézem, ahogy az ablakon végigcsurog a víz, a földetérés következtében szétloccsant égi áldás nedűje. Csak állok ott, és figyelem a kinti életet. Csak állok ott és figyelem a pusztítást. A vad elemi erő féktelenségét. Újabb éjszaka, amit álmatlanság kísért végig. Másnapra beesett szemek, kávé és máris zombiként kikapcsolt tudattal lépek ki az utcára, a többi sorstársam közé. A vihar addigra visszavonulót fúj, de fekete fellegek maradnak az égen, emlékeztetve minden halandót arra, a természet bármikor lecsaphat. A természet az úr. Az ember is csak egy miniatűr hangya a természet talpa alatt, akit bármikor eltaposhat úgy, hogy talán észre sem veszi a műtyűrt a cípője alján. Látom magam előtt, ahogy holnap az egyik lábam a másik után fog előre vinni. A Lelkem messze elkóborolva új tájakon barangol. Megyek előre, a kötelesség rángat az ezüstszálon keresztül. Kötelesség.
De ahogy most állok itt, a becsukott ablak előtt, és a villámok másodpercenkénti fényjátéka újra és újra tükört formál az ablakból, amiben saját képem látom viszont, azon tűnődöm, miért ne mehetnék ki. Amikor süt a Nap, kedvesemmel kiülünk a rét egy olyan szegletébe, ahol nem jár annyi kósza kiránduló Lélek. A kockás pokrócon heverünk, miközben az égi kisérőnk egyenletesen melenget minket. A Föld és a Nap szerelme engem mindig lenyűgöz. Vagy a madaraké az égben a repüléssel. És a sort még hosszan folytathatnám, de mégis a legnagyobb csodának a Lelkek közti tiszta Szerelmet találom.
Ezúttal egy méreteiben minden eddigit felülmúló villám hasít keresztül az égbolton, több másodpercen keresztül lehet látni ágait. Mint egy égi fa, amelynek élete csupán addig tart, míg a mi retinánk képes felfogni. Kedvemre való ez az idő. De nem álldogálhatok itt, az ablakban, egyedül. Gondolataim már így is rendszertelenül ugrálnak egyikről a másikra, úgy, ahogy az esőcseppek pottyannak le meghatározhatatlan sorrendben. Zavaros, kusza sorok lesznek, amiket a következő percben iróasztalomnál vetek le a fehér lapokra. Nem tehetek erről a szokásomról, régimódi vagyok, nem szeretem a monitor villodzó fényébe kiteljesíteni írói törekvéseim. De érzem, van még mit elmondanom ennek a Világnak. És ha majd egyszer véget ér az itteni pályafutásom, bárhova is kerüljek, tudom, nem, nem is tudom, érzem, ott is fogok tudni miről írni. Lélektől Lélekig.
Meggyújtok néhány gyertyát, az áram messzire szaladt a vihar elől, a vezetékek némán futnak a falakban. Leírom az első sort. Aztán a következőt. Majd új bekezdés. Van miről írni. Mindig van. És ennek legfőbb oka az, hogy élek. Élek, az itt és mostban és találkozok. Találkozok Lelkekkel, helyekkel, helyzetekkel és az ezeket átszővő érzelmekkel. És amíg nem felejtek el nyitott szemmel járni, nem lesz gondom az írással. Amíg hagyom, hogy megérintsen a világ, addig nem lesz gondom az írással. Amíg nem zárkozom be, addig nem lesz gondom az írással. Amíg képes vagyok Szeretettel és elfogadással megélni a mindennapjaim, addig nem lesz gondom az írással. Amíg...
A vihar közben alábbhagy, újra kinyítom az ablakot. Friss esőillat tölti be szobámat. Messze Keleten a Hajnal tétova sugarai tőrnek át a felhőhadtesten. Messze valahol még dörög az ég, de már távoli a hangja. Erőtlen. Mára elfogyott a szufla. Belőlem is. Az írást befejezem - A Tükör, Az Új Kezdet - kerül címnek a papír felső sarkában szabadonhagyott foltra. Kicsit összeszaladnak a sorok, a tinta nyomott hagy, de én így érzem Igazinak.
De ahogy most állok itt, a becsukott ablak előtt, és a villámok másodpercenkénti fényjátéka újra és újra tükört formál az ablakból, amiben saját képem látom viszont, azon tűnődöm, miért ne mehetnék ki. Amikor süt a Nap, kedvesemmel kiülünk a rét egy olyan szegletébe, ahol nem jár annyi kósza kiránduló Lélek. A kockás pokrócon heverünk, miközben az égi kisérőnk egyenletesen melenget minket. A Föld és a Nap szerelme engem mindig lenyűgöz. Vagy a madaraké az égben a repüléssel. És a sort még hosszan folytathatnám, de mégis a legnagyobb csodának a Lelkek közti tiszta Szerelmet találom.
Ezúttal egy méreteiben minden eddigit felülmúló villám hasít keresztül az égbolton, több másodpercen keresztül lehet látni ágait. Mint egy égi fa, amelynek élete csupán addig tart, míg a mi retinánk képes felfogni. Kedvemre való ez az idő. De nem álldogálhatok itt, az ablakban, egyedül. Gondolataim már így is rendszertelenül ugrálnak egyikről a másikra, úgy, ahogy az esőcseppek pottyannak le meghatározhatatlan sorrendben. Zavaros, kusza sorok lesznek, amiket a következő percben iróasztalomnál vetek le a fehér lapokra. Nem tehetek erről a szokásomról, régimódi vagyok, nem szeretem a monitor villodzó fényébe kiteljesíteni írói törekvéseim. De érzem, van még mit elmondanom ennek a Világnak. És ha majd egyszer véget ér az itteni pályafutásom, bárhova is kerüljek, tudom, nem, nem is tudom, érzem, ott is fogok tudni miről írni. Lélektől Lélekig.
Meggyújtok néhány gyertyát, az áram messzire szaladt a vihar elől, a vezetékek némán futnak a falakban. Leírom az első sort. Aztán a következőt. Majd új bekezdés. Van miről írni. Mindig van. És ennek legfőbb oka az, hogy élek. Élek, az itt és mostban és találkozok. Találkozok Lelkekkel, helyekkel, helyzetekkel és az ezeket átszővő érzelmekkel. És amíg nem felejtek el nyitott szemmel járni, nem lesz gondom az írással. Amíg hagyom, hogy megérintsen a világ, addig nem lesz gondom az írással. Amíg nem zárkozom be, addig nem lesz gondom az írással. Amíg képes vagyok Szeretettel és elfogadással megélni a mindennapjaim, addig nem lesz gondom az írással. Amíg...
A vihar közben alábbhagy, újra kinyítom az ablakot. Friss esőillat tölti be szobámat. Messze Keleten a Hajnal tétova sugarai tőrnek át a felhőhadtesten. Messze valahol még dörög az ég, de már távoli a hangja. Erőtlen. Mára elfogyott a szufla. Belőlem is. Az írást befejezem - A Tükör, Az Új Kezdet - kerül címnek a papír felső sarkában szabadonhagyott foltra. Kicsit összeszaladnak a sorok, a tinta nyomott hagy, de én így érzem Igazinak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése