Elment az áram, kint tombol a vihar. Dörög, villámlik. Eső illata szalad be a szobába. Elvarázsolt nap ez. Mint ahogy a tegnap éjszaka is az volt, lent, a parton. Társas magányban.
A viharlámpásom fénye ijedten kapkod körbe-körbe középpontja körül. Földöntúli hatást kelt, ahogy ecseteimet időnként megvilágítja egy-egy másodperc erejéig. Ecsetek. Mily' rég is fogtam kezemben. Belső világom a szürke szín árnyalataiban cikázik, mint amikor az álmos esőfelhők hozzák meg a szürkületi derengést, amint a Nap lebukik a hegyeim mögött. De előtte még megfesti vörösre az égi vattacukrok alját. A viharok mindig is inspirálóag hatottak rám. A villámok, a sokat emlegetett villámok, pusztán az elektromos tevékenységnek tanúbizonyságai, mégis engem folyton folyvást lenyűgöznek. Talán azért, mert látványuk azt sugallja, valóban nem vagyunk egyedül. Kódolt üzenetek, amit csak a kiválasztottak érthetnek meg. (Vagy képzelőerőm újfent messzire sodort magával.)
Most, ahogy kinézek az ablakomon, melyet a zöld levelek gondosan elláttak szegéllyel, zokognak a felhők. Vele együtt Lelkem is. Síratják a Földet, síratnak mindent, ami szép és mulandó. Csak a pusztulás maradt? Oly' sok évezred telt már el, mióta Gaia megszületett az örvénylő Semmiből, s csupán századokban mérendő az az intervallum, ami elég volt ahhoz, hogy kizsákmányoljuk, rabigába hajtsuk, kínozzuk, javait eltékozoljuk.
Ezt síratják a felhők. Ezért sír az Esőisten*. Gaia haldoklik. Talán már nem tudjuk megmenteni. Légy öszínte, ember, nézz Magadba mélyen, mit teszel érte? Tiszteled? Szereted? Vagy birtoklod, mert emberi mivoltodból kifolyólag Neked ez jár? Az Élet azért alakult ki, mert akarták, hogy így legyen. De nem úgy, hogy az olaj, a pénz és a hatalom fontosabb legyen minden tiszta lelki értéknél és kincsnél, amit a Földanya ad. A virágok, a fák, a természet, minden egyes része értünk van, de mégsem értünk ebből semmit sem.
Talán mélyen el vagyok keseredve, ezért e pesszimista szavak. Az ember szükségszerű része a körképnek. De nem az egyetlen alkotóeleme az egyenletnek. De az ember már elfelejtette, hogy mi a feladata. Elveszi a javakat, de nem gondozza őrzi féltve. Valami örökre kiveszett ebből a világból. valami eltűnt...
Viszzajött az áram, a vihar alábbhagyott, már csak távoli dörégsek jelzik egykori ittlétét. Az itt és most a számára már odébbkúszott. Engem meg vár egy újabb hétköznap...
*Passuth László: Esőisten síratja Mexikót.
A viharlámpásom fénye ijedten kapkod körbe-körbe középpontja körül. Földöntúli hatást kelt, ahogy ecseteimet időnként megvilágítja egy-egy másodperc erejéig. Ecsetek. Mily' rég is fogtam kezemben. Belső világom a szürke szín árnyalataiban cikázik, mint amikor az álmos esőfelhők hozzák meg a szürkületi derengést, amint a Nap lebukik a hegyeim mögött. De előtte még megfesti vörösre az égi vattacukrok alját. A viharok mindig is inspirálóag hatottak rám. A villámok, a sokat emlegetett villámok, pusztán az elektromos tevékenységnek tanúbizonyságai, mégis engem folyton folyvást lenyűgöznek. Talán azért, mert látványuk azt sugallja, valóban nem vagyunk egyedül. Kódolt üzenetek, amit csak a kiválasztottak érthetnek meg. (Vagy képzelőerőm újfent messzire sodort magával.)
Most, ahogy kinézek az ablakomon, melyet a zöld levelek gondosan elláttak szegéllyel, zokognak a felhők. Vele együtt Lelkem is. Síratják a Földet, síratnak mindent, ami szép és mulandó. Csak a pusztulás maradt? Oly' sok évezred telt már el, mióta Gaia megszületett az örvénylő Semmiből, s csupán századokban mérendő az az intervallum, ami elég volt ahhoz, hogy kizsákmányoljuk, rabigába hajtsuk, kínozzuk, javait eltékozoljuk.
Ezt síratják a felhők. Ezért sír az Esőisten*. Gaia haldoklik. Talán már nem tudjuk megmenteni. Légy öszínte, ember, nézz Magadba mélyen, mit teszel érte? Tiszteled? Szereted? Vagy birtoklod, mert emberi mivoltodból kifolyólag Neked ez jár? Az Élet azért alakult ki, mert akarták, hogy így legyen. De nem úgy, hogy az olaj, a pénz és a hatalom fontosabb legyen minden tiszta lelki értéknél és kincsnél, amit a Földanya ad. A virágok, a fák, a természet, minden egyes része értünk van, de mégsem értünk ebből semmit sem.
Talán mélyen el vagyok keseredve, ezért e pesszimista szavak. Az ember szükségszerű része a körképnek. De nem az egyetlen alkotóeleme az egyenletnek. De az ember már elfelejtette, hogy mi a feladata. Elveszi a javakat, de nem gondozza őrzi féltve. Valami örökre kiveszett ebből a világból. valami eltűnt...
Viszzajött az áram, a vihar alábbhagyott, már csak távoli dörégsek jelzik egykori ittlétét. Az itt és most a számára már odébbkúszott. Engem meg vár egy újabb hétköznap...
*Passuth László: Esőisten síratja Mexikót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése