Esett. Végtelenül sokat, nem láttam a reményt, hogy valaha is be akarná fejezni. Az Árpád hídi HÉV megállónál álltam az eresz alatt, a víz mellettem csobogott végig. Vártunk. Megint csak várakozással mulattattuk magunkat. Az égen villámok cikáztak végig. Az egyik a Margit szigeti víztorony tetejére mutatott. Aztán az eső csak alábbhagyott. Jött a HÉV is. Felszálltunk rá, de csak a Filatorigátig jutottunk. Onnan gyalog, be a tengerrel körbevett Szigetre. A felhők közben felszakadoztak, az ég kékje kivillant néhány fehér pamacs közül. A társaim átöltöztek, fekete hakama, öv, fehér gí. Én maradtam civilben, kívülállóként.
Csatáztak, telt az idő. Készítettem képeket. Közben a Nap is kisütött, és mivel háttal álltam Nyugatnak, a hátam kellően melengette. Amikor Yunina elé sétáltam ki a hídon, a zöld fa levelek megszűrték a Napfényt. Csodálatos látványként vetült a vizes úttestre, szinte megfoghatóvá vált. Nem léptem közelebb, mert elrontottam volna egyetlen érintésemmel a kora esti illúzió varázsát.
Aztán a Hold jött fel az égre. Kerekded, aranysárga színe a horizonton ragyog. Az éjszaka, amikor átjárok nyílnak a világok között. De nem úgy, mint a mozivásznon. Ezek az átjárok bennünk nyílnak meg.
Szombaton elmegyek szigorlatra. Jó tételt fogok húzni. Ha nem is lesz 5, talán 4 sem, de a 3 mindenképp. Ha meg nem, akkor még ott van 24-e végső esetben. Ez a nyár nehéz súlyával nehezül rám. Szinte fojtogat, és én nem tudom megfejteni, hogy miért... Sok a feladat, tűrő képességem mezsgyéjén halad utam.
Tegnap éjjel álmodtam, amiről tökéletesen meg is feledkeztem egész nap, de este, amikor a gyors 7es busszal jöttem haza, egyetlen egy pillantás a tájra eszembe juttatta az egészet. Roppant különös álom volt. Roppant mód valóságos. Olyan álom, ami azt az érzést kelti Benned, hogy nem vagy jó világban amikor felébredsz, s az igazi az, amiben addig jártál. Különös, talán csak az elme játéka a tudatalatti emléknyomaival.
Mostanában sokszor jövök haza egyedül edzésről. Kell ez a magány, hogy értékeljem az életem. Kell ez a magány. Nem is magány. Belső nyugalom.
Nem merülhettem még ki, még kitartok. Legalább szombatig. Muszáj. Emelt fővel, a hiszti nem visz előre. Csakhát, nehéz megfelelni minden egyes kimondott vagy néma elvárásnak.
Csatáztak, telt az idő. Készítettem képeket. Közben a Nap is kisütött, és mivel háttal álltam Nyugatnak, a hátam kellően melengette. Amikor Yunina elé sétáltam ki a hídon, a zöld fa levelek megszűrték a Napfényt. Csodálatos látványként vetült a vizes úttestre, szinte megfoghatóvá vált. Nem léptem közelebb, mert elrontottam volna egyetlen érintésemmel a kora esti illúzió varázsát.
Aztán a Hold jött fel az égre. Kerekded, aranysárga színe a horizonton ragyog. Az éjszaka, amikor átjárok nyílnak a világok között. De nem úgy, mint a mozivásznon. Ezek az átjárok bennünk nyílnak meg.
Szombaton elmegyek szigorlatra. Jó tételt fogok húzni. Ha nem is lesz 5, talán 4 sem, de a 3 mindenképp. Ha meg nem, akkor még ott van 24-e végső esetben. Ez a nyár nehéz súlyával nehezül rám. Szinte fojtogat, és én nem tudom megfejteni, hogy miért... Sok a feladat, tűrő képességem mezsgyéjén halad utam.
Tegnap éjjel álmodtam, amiről tökéletesen meg is feledkeztem egész nap, de este, amikor a gyors 7es busszal jöttem haza, egyetlen egy pillantás a tájra eszembe juttatta az egészet. Roppant különös álom volt. Roppant mód valóságos. Olyan álom, ami azt az érzést kelti Benned, hogy nem vagy jó világban amikor felébredsz, s az igazi az, amiben addig jártál. Különös, talán csak az elme játéka a tudatalatti emléknyomaival.
Mostanában sokszor jövök haza egyedül edzésről. Kell ez a magány, hogy értékeljem az életem. Kell ez a magány. Nem is magány. Belső nyugalom.
Nem merülhettem még ki, még kitartok. Legalább szombatig. Muszáj. Emelt fővel, a hiszti nem visz előre. Csakhát, nehéz megfelelni minden egyes kimondott vagy néma elvárásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése