Beköltöztem Narniába. Ez most már tény. Igaz, nincs messze Nolasyntól...
Tegnap este sem sikerült rendesen kiírnom magamból Naplómba mindazt, ami belülről feszített. (Ez a jó kifejezés rá, hiszen aludni sem hagyott, s ha mégis, álmomban is megjelent.) Sok minden foglalkoztat, így meglehet, csapongani fognak gondolataim. (Igyekszem majd érthetően írni.)
Azt viszont biztosan érzem, egyre teljesebb a kép, egyre jobban összállnak a puzzle-darabkák, noha még nehéz megfogalmazni, de tudom, nem vagyok messze az Igazságtól. Sőt, azt kell mondjam, soha nem is álltam messzi tőle. Igazából senki sem. Csak éppen elfelejtettem látni, mint ahogy mások is. "Aki bátor és képes hinni, meglátja Aslant..." Így, a félelmeinken felülemelkedve tudunk csak igazán élni. Nem hiába mondja Richard Bach, "bizonygasd korlátaid és bizony szert teszel rájuk". Ezért is vállalom bátran azon véleményem, olyan nem létezik, hogy valamit nem tudok megtenni, vagy nincs rá időm. (Ha mindig azt hajtogatnám, ezt vagy azt képtelen vagyok megcsinálni, azzal saját magamat zárnám aranykalitkába, melynek nem, hogy zárja, de még ajtaja sem lenne.) Vannak határaink, amiket át tudunk lépni kitartó munkával és akarattal, de ez nehéz és fáradtságos út, ám rajta járni érdemes. Talán pont ezért mondják sokan, ez vagy az lehetetlen, mivel kényelmesen élnek és nem akarnak többek lenni...
Minden ember képes a Szeretet Művészetére, ebben tud igazán feloldódni. Mindezt úgy értem, hogy a hétköznapi görcsöléseitől megszabadulni. Gondolj bele, hogy ha igazán szeretsz, a világ kinyílik előtted. De tény, a Szeretet oda-vissza műkődik a leghatékonyabban. (Azt kapod vissza, amit Te is adsz.)
Nagyrészt ezeket az értékeket tartom fontosnak. Elsősorban a Szeretetet, mind felett. És az Elfogadás, ami feltétel nélkül történik, hiszen nem vagyunk egymás bírái, mind emberek vagyunk és nem áll jogunkban mások felett ítéletet hírdetni. De fontos szem előtt tartani mindenképp azt, az elfogadás első lépcsője az önmagunkkal való megbékülés. Úgy tartom, egy közösség számára akkor lesz igazán építő köve bárki, ha tisztában van saját magával. Az egyén és a szűkebb-tágabb társadalom csak így kerülhet összhangba. Sajnos a mai világban nem lépnek túl az emberek saját magukon. Szép dolog az önmegvalósítás, de megosztani másokkal még szebb.
Ám az Élet nem arról ismert, a születésünktől a halálunkig minden állandó és mindent készen megkapunk. Az egyetlen állandó dolog benne a változás.
Időnként meg kell állnunk, de nem megtorpanva, hanem egyetlen lélegzetvételnyi időre ami a világegyetem időtlenségében eltarthat örökké, és újradefiniáljuk létezésünket. Akadnak olyan élethelyzetek, amikor a a környezet bántalmai és az események láncolata miatt úgy érezzük, valami elszakadt bennünk, a mi belső világunk és a külvilág között hasadék tátong miközben azt az érzetet kelti, a végtelen űrben lebegünk. Amikor olybá' fest, minden összeomlik, keserű csalódottság lesz úrrá Lelkünkön, a biztonság egy távoli sziget, ahonnan a viharos óceán választ el bennünket. Ám ekkor sincs veszve semmi sem.
Minden kihívás, minden balsors, s nehézség értünk van, előrébb vihet minket az utunkon. Nem mondom, nem egyszerű talpon maradni és töretlenül hinni és továbbmenni. Ám mindez minket tesz erősebbé. Kell a fejlődésünkhöz. Szükségszerű.
Mondják, nekem milyen könnyű és egyszerű az Életem. De nem hiszem magamról, bárkinél is különb lennék, ugyanolyan ember vagyok, mint Te, ugyanolyan Lélekkel megáldva. Talán az Élethez való hozzáállásom más. Én így, ahogy vagyok, így érzem természetesnek. Akadnak ugyan napok, amikor mélyésegesen magamalatt tengődök, de ezek a csaták, amit a mélységekkel vívok kellenek a hétköznapok túléléséhez. Különben meg minek születtünk volna meg, ha nem élünk csak egy burokból szemléljük a világot?
És ezért van jelentősége az itt és mostnak. De már azt is tudom, az általam hangoztatott jelen-eszme nem a Carpe Diem. Mert amit itt és most teszek az a holnap javát szolgálja. Az idő hármas tagolódása segítség a boldoguláshoz. A múlt adja a tapasztalatok emlékét, a jelen maga az Élet, a jövő pedig a várakozás. De jól vigyázz, milyen terveket dédelgetsz! Tudnod kell elengedni változás esetén, ami nem feltétlen kudarc, hanem egy új lehetőség.
Noha nekem sem sikerül mindig bármit elengednem. Az ismeretlentől való félelem engem is folyton-folyvást nyeregbe sarkall kivont karddal előre. De Ebben a Percben békében vagyok a világgal, harmóniában Istennel. (Bár nem szeretek a legbelsőbb hitvilágomról írni, ezt nézzétek el nekem.)
Az Út, amit járunk, mindig elvezet oda, ahova mennünk kell, de ha mi magunk sem hiszünk benne, akkor előttünk sem tárulhat fel. Ez az Út különleges, a Rokonlelkek teszik azzá. Ha elakadunk, nem várt helyről érkezik nem remélt módon a válasz/jel, amire éppen vártunk, csak mi sem tudtunk róla. És magával hozza a felismerést, én ezt eddig is tudtam, de nem sikerült ilyen jól megfogalmaznom.
Az én utam előttem kanyarog előre. A Tiéd is ott fut valahol mellette, keresztezve, elhagyva, majd visszatérve. Nem a távolság lesz az, ami a Barátokat elválasztja.
Gondoljátok el a fenti sorokat. Talán mégsem mutat teljes képet és nem ad meg minden választ és talán tévedés az egész. De ha az, akkor is boldogan halok meg majd egyszer, mert...
Azt viszont biztosan érzem, egyre teljesebb a kép, egyre jobban összállnak a puzzle-darabkák, noha még nehéz megfogalmazni, de tudom, nem vagyok messze az Igazságtól. Sőt, azt kell mondjam, soha nem is álltam messzi tőle. Igazából senki sem. Csak éppen elfelejtettem látni, mint ahogy mások is. "Aki bátor és képes hinni, meglátja Aslant..." Így, a félelmeinken felülemelkedve tudunk csak igazán élni. Nem hiába mondja Richard Bach, "bizonygasd korlátaid és bizony szert teszel rájuk". Ezért is vállalom bátran azon véleményem, olyan nem létezik, hogy valamit nem tudok megtenni, vagy nincs rá időm. (Ha mindig azt hajtogatnám, ezt vagy azt képtelen vagyok megcsinálni, azzal saját magamat zárnám aranykalitkába, melynek nem, hogy zárja, de még ajtaja sem lenne.) Vannak határaink, amiket át tudunk lépni kitartó munkával és akarattal, de ez nehéz és fáradtságos út, ám rajta járni érdemes. Talán pont ezért mondják sokan, ez vagy az lehetetlen, mivel kényelmesen élnek és nem akarnak többek lenni...
Minden ember képes a Szeretet Művészetére, ebben tud igazán feloldódni. Mindezt úgy értem, hogy a hétköznapi görcsöléseitől megszabadulni. Gondolj bele, hogy ha igazán szeretsz, a világ kinyílik előtted. De tény, a Szeretet oda-vissza műkődik a leghatékonyabban. (Azt kapod vissza, amit Te is adsz.)
Nagyrészt ezeket az értékeket tartom fontosnak. Elsősorban a Szeretetet, mind felett. És az Elfogadás, ami feltétel nélkül történik, hiszen nem vagyunk egymás bírái, mind emberek vagyunk és nem áll jogunkban mások felett ítéletet hírdetni. De fontos szem előtt tartani mindenképp azt, az elfogadás első lépcsője az önmagunkkal való megbékülés. Úgy tartom, egy közösség számára akkor lesz igazán építő köve bárki, ha tisztában van saját magával. Az egyén és a szűkebb-tágabb társadalom csak így kerülhet összhangba. Sajnos a mai világban nem lépnek túl az emberek saját magukon. Szép dolog az önmegvalósítás, de megosztani másokkal még szebb.
Ám az Élet nem arról ismert, a születésünktől a halálunkig minden állandó és mindent készen megkapunk. Az egyetlen állandó dolog benne a változás.
Időnként meg kell állnunk, de nem megtorpanva, hanem egyetlen lélegzetvételnyi időre ami a világegyetem időtlenségében eltarthat örökké, és újradefiniáljuk létezésünket. Akadnak olyan élethelyzetek, amikor a a környezet bántalmai és az események láncolata miatt úgy érezzük, valami elszakadt bennünk, a mi belső világunk és a külvilág között hasadék tátong miközben azt az érzetet kelti, a végtelen űrben lebegünk. Amikor olybá' fest, minden összeomlik, keserű csalódottság lesz úrrá Lelkünkön, a biztonság egy távoli sziget, ahonnan a viharos óceán választ el bennünket. Ám ekkor sincs veszve semmi sem.
Minden kihívás, minden balsors, s nehézség értünk van, előrébb vihet minket az utunkon. Nem mondom, nem egyszerű talpon maradni és töretlenül hinni és továbbmenni. Ám mindez minket tesz erősebbé. Kell a fejlődésünkhöz. Szükségszerű.
Mondják, nekem milyen könnyű és egyszerű az Életem. De nem hiszem magamról, bárkinél is különb lennék, ugyanolyan ember vagyok, mint Te, ugyanolyan Lélekkel megáldva. Talán az Élethez való hozzáállásom más. Én így, ahogy vagyok, így érzem természetesnek. Akadnak ugyan napok, amikor mélyésegesen magamalatt tengődök, de ezek a csaták, amit a mélységekkel vívok kellenek a hétköznapok túléléséhez. Különben meg minek születtünk volna meg, ha nem élünk csak egy burokból szemléljük a világot?
És ezért van jelentősége az itt és mostnak. De már azt is tudom, az általam hangoztatott jelen-eszme nem a Carpe Diem. Mert amit itt és most teszek az a holnap javát szolgálja. Az idő hármas tagolódása segítség a boldoguláshoz. A múlt adja a tapasztalatok emlékét, a jelen maga az Élet, a jövő pedig a várakozás. De jól vigyázz, milyen terveket dédelgetsz! Tudnod kell elengedni változás esetén, ami nem feltétlen kudarc, hanem egy új lehetőség.
Noha nekem sem sikerül mindig bármit elengednem. Az ismeretlentől való félelem engem is folyton-folyvást nyeregbe sarkall kivont karddal előre. De Ebben a Percben békében vagyok a világgal, harmóniában Istennel. (Bár nem szeretek a legbelsőbb hitvilágomról írni, ezt nézzétek el nekem.)
Az Út, amit járunk, mindig elvezet oda, ahova mennünk kell, de ha mi magunk sem hiszünk benne, akkor előttünk sem tárulhat fel. Ez az Út különleges, a Rokonlelkek teszik azzá. Ha elakadunk, nem várt helyről érkezik nem remélt módon a válasz/jel, amire éppen vártunk, csak mi sem tudtunk róla. És magával hozza a felismerést, én ezt eddig is tudtam, de nem sikerült ilyen jól megfogalmaznom.
Az én utam előttem kanyarog előre. A Tiéd is ott fut valahol mellette, keresztezve, elhagyva, majd visszatérve. Nem a távolság lesz az, ami a Barátokat elválasztja.
Gondoljátok el a fenti sorokat. Talán mégsem mutat teljes képet és nem ad meg minden választ és talán tévedés az egész. De ha az, akkor is boldogan halok meg majd egyszer, mert...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése