Szombat reggel, rezzeg a telefon. Fél kilenc. Alig négy óra alvás után álmosan kelek ki az ágyamból, macskám rámemeli zöldben játszó szemeit, álmosan ásít egyet, a hátára fordul és henteregni kezd. Aludj még, korai az idő - mondja. Hajnalban kapott reggelitől a pocakja tele. Megdédelgettem, hálásan dorombol érte. Aztán kibotorkálok a konyhába. A fény bántja a szemem, a kontaklencsétől megint kivörösödik. Szokásos reggeli szertartás után átöltözöm, majd késlekedve elindulok. Lassan elmászik az álom a szememből, a hideg reggeli fuvallat magához térít.
Délelőtti utam Budapest egyetlen Trianon-emlékművéhez vezet, mely a rákoskeresztúri Népkertben áll. Az Örs vezér terétől még 22 perc busszal, gondosan el van rejtve a turisták szeme elől, nehogy véletlenül bárki is tiszteletét tegye, koszorút esetleg virágot vigyen, emlékezzen. A J. X. és XVII. kerületi szervezete közös megemlékezést tartott.
1920. Június 4-én Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá. Őket lényegében erre nevezték ki. 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe, az egyetlen olyan jogszabály volt, amely fekete keretben jelent meg.
Magyarországot feldarabolták, mint ha csak egy hús lett volna egy kőszívű hentes bárdja alatt. 1000 éve honos nép térképről való eltörlésének első lépése volt talán. Megfosztani a múlttól, szétszakítani a lakosságot, elvenni értékes területeket, amik nem csak az ásványkincsek miatt gazdagítottak minket. A Kárpátok, az én imádott büszke hegyeim! Ahogy tegnap jöttem haza egyedül, Lelkemben a megemlékezésen hallott beszédek fontos foszlányai visszhangoztak, eszembe jutott egy emlék. Néhány éve őrzöm magamban, akkorról, amikor három éve nyáron a Nagypapámhoz jártunk ki ápolni őt. Eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Megtört volt, de a Lelke határtalanul büszke. Ő Magyar volt, emelt fővel távozhatott e világból, hiszen sosem tagadta meg származását. Akkor, azon a júliusi napon, amikor távolodtunk a Kárpátoktól az autópályán a határ felé, hátranéztem, hogy búcsút vegyek a vártól és Munkácstól. Szavamra mondom, a felhők különös tréfát űztek velem. A hegyek felé tornyosultakból egy mackó feje és két mancsa formálódott meg, mintha óvóan borulnának a vidék fölé. Akkor és ott tudtam, a határok csupán világi-politikai jelzések, ami a többségi társadalmak találmánya. Korlát. Olyan korlát, amelyet csak tankokkal tud ledönteni hatékonyan az ember akkor, ha a szavak ereje elfogyott...
88 igazságtalan év telt el Magyarország halálos ítéletének aláírása óta. 88 éve nem kaptunk jogorvoslatot. 88 éve véreznek a sebek. 88 éve senki sem tud semmit sem tenni. Kérdem én, miért nem? A Világ miért feledkezett el Rólunk, Magyarokról? A Magyar Nemzet sárba típorva hever a Kárpátok szívében. Lesz valaha felemelkedés?
Emlékeim kútmélyéről az Örs vezér terénél tértem magamhoz. Mellém telepedett skinheadek folyamatosan csiripeltek végig, mióta felszálltam, de beszélgetésükből nem sok jutott el a tudatomig. Gyerekek még, akik felnőtteset játszanak kopaszra nyírt fejükkel és fehér cipőfűzös bakkancsukkal. Nem félek sem tőlük, sem mástól. Emberek, akik keresik az útjukat.
Hazaérek, megebédelek, Anyukám szendvicseket készít nekem. Kivasalom a gi felsőmet, elpakolok mindent a táskámba. Utolsó ellenőrzés arra nézve, hogy mindent eltettem-e, különös tekíntettel az obimra. Kiosztom a puszikat, majd indulok a Keletibe. A Blahán 78-as buszra szállok, a pályaudvar oldalajtaján megyek be. A kontrollosoknak felmutatom a váci bérletem, gond nélkül átengednek. A pénztár előtt Peti és Dáv már várnak, Laci késve érkezik, de még lesz helyünk a vonaton. Egy óra és Hatvanba érünk. Közben nassolunk, iszogatunk, beszélgetünk. Már csak a tábortűz hiányzik, amit helyneként a felvillanó öngyújtó fénye helyetesít. Hatvani sportpálya, két nunchaku szeminárium. A feladatok töltenek. A pálya szélén egy tita mulatja az időt, a jegenyefák előtt ugrál, vadászik, macska életet él. Két feladat közti szünetben őt figyelem. A Nap kisüt, melenget minket sugaraival. Hamar eltelik három óra. A következő percben újra az állomáson várjuk a vonatot. Felszállunk, száguldunk, ég Veled Hatvan jövő év tavaszáig!
Gödöllőn Petivel leszállunk. A többiek továbbmennek, mi maradunk sétálni. A parkon át elérünk a kastélyig, de már régen zárva vaskos feltehetően tölgyből készült kapuja, a parkba sem lehet kijutni. Továbbmegyünk, bóklászunk az ismeretlen utcákon. Találunk egy kocsmát, ahova betérünk egy-egy pohár kóla erejéig. A városban tovább haladva hihetetlen nyugalom vesz körbe minket. Az utcakövek a talpunk alatt is békéről regélnek. Más itt az élet... 9 óra 9 perc, jön a HÉV, az Örs vezér teréig elvisz minket. A mai nap töltött, de a HÉVen bóbiskolok. Előző éjjel táncolni voltunk, szabadon, nem törődve azzal, hogy mások mit szólnak ahhoz, hogyan rázzuk magunkat, vagy éppen ugrálunk.
Este fél 11. A zárban fordul a kulcs, hazaérünk. Petivel még vacsorázunk, aztán hazamegy az Édesanyjához én meg lezuhanyozok. Este végül elterülök az ágyamban, a nap eseménydús történései messzinek tűnnek, az álom ránehezül a szememre. Átlépek egy másik birodalomba, ahol magával sodor az álmodozás árja...
Délelőtti utam Budapest egyetlen Trianon-emlékművéhez vezet, mely a rákoskeresztúri Népkertben áll. Az Örs vezér terétől még 22 perc busszal, gondosan el van rejtve a turisták szeme elől, nehogy véletlenül bárki is tiszteletét tegye, koszorút esetleg virágot vigyen, emlékezzen. A J. X. és XVII. kerületi szervezete közös megemlékezést tartott.
1920. Június 4-én Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá. Őket lényegében erre nevezték ki. 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe, az egyetlen olyan jogszabály volt, amely fekete keretben jelent meg.
Magyarországot feldarabolták, mint ha csak egy hús lett volna egy kőszívű hentes bárdja alatt. 1000 éve honos nép térképről való eltörlésének első lépése volt talán. Megfosztani a múlttól, szétszakítani a lakosságot, elvenni értékes területeket, amik nem csak az ásványkincsek miatt gazdagítottak minket. A Kárpátok, az én imádott büszke hegyeim! Ahogy tegnap jöttem haza egyedül, Lelkemben a megemlékezésen hallott beszédek fontos foszlányai visszhangoztak, eszembe jutott egy emlék. Néhány éve őrzöm magamban, akkorról, amikor három éve nyáron a Nagypapámhoz jártunk ki ápolni őt. Eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Megtört volt, de a Lelke határtalanul büszke. Ő Magyar volt, emelt fővel távozhatott e világból, hiszen sosem tagadta meg származását. Akkor, azon a júliusi napon, amikor távolodtunk a Kárpátoktól az autópályán a határ felé, hátranéztem, hogy búcsút vegyek a vártól és Munkácstól. Szavamra mondom, a felhők különös tréfát űztek velem. A hegyek felé tornyosultakból egy mackó feje és két mancsa formálódott meg, mintha óvóan borulnának a vidék fölé. Akkor és ott tudtam, a határok csupán világi-politikai jelzések, ami a többségi társadalmak találmánya. Korlát. Olyan korlát, amelyet csak tankokkal tud ledönteni hatékonyan az ember akkor, ha a szavak ereje elfogyott...
88 igazságtalan év telt el Magyarország halálos ítéletének aláírása óta. 88 éve nem kaptunk jogorvoslatot. 88 éve véreznek a sebek. 88 éve senki sem tud semmit sem tenni. Kérdem én, miért nem? A Világ miért feledkezett el Rólunk, Magyarokról? A Magyar Nemzet sárba típorva hever a Kárpátok szívében. Lesz valaha felemelkedés?
Emlékeim kútmélyéről az Örs vezér terénél tértem magamhoz. Mellém telepedett skinheadek folyamatosan csiripeltek végig, mióta felszálltam, de beszélgetésükből nem sok jutott el a tudatomig. Gyerekek még, akik felnőtteset játszanak kopaszra nyírt fejükkel és fehér cipőfűzös bakkancsukkal. Nem félek sem tőlük, sem mástól. Emberek, akik keresik az útjukat.
Hazaérek, megebédelek, Anyukám szendvicseket készít nekem. Kivasalom a gi felsőmet, elpakolok mindent a táskámba. Utolsó ellenőrzés arra nézve, hogy mindent eltettem-e, különös tekíntettel az obimra. Kiosztom a puszikat, majd indulok a Keletibe. A Blahán 78-as buszra szállok, a pályaudvar oldalajtaján megyek be. A kontrollosoknak felmutatom a váci bérletem, gond nélkül átengednek. A pénztár előtt Peti és Dáv már várnak, Laci késve érkezik, de még lesz helyünk a vonaton. Egy óra és Hatvanba érünk. Közben nassolunk, iszogatunk, beszélgetünk. Már csak a tábortűz hiányzik, amit helyneként a felvillanó öngyújtó fénye helyetesít. Hatvani sportpálya, két nunchaku szeminárium. A feladatok töltenek. A pálya szélén egy tita mulatja az időt, a jegenyefák előtt ugrál, vadászik, macska életet él. Két feladat közti szünetben őt figyelem. A Nap kisüt, melenget minket sugaraival. Hamar eltelik három óra. A következő percben újra az állomáson várjuk a vonatot. Felszállunk, száguldunk, ég Veled Hatvan jövő év tavaszáig!
Gödöllőn Petivel leszállunk. A többiek továbbmennek, mi maradunk sétálni. A parkon át elérünk a kastélyig, de már régen zárva vaskos feltehetően tölgyből készült kapuja, a parkba sem lehet kijutni. Továbbmegyünk, bóklászunk az ismeretlen utcákon. Találunk egy kocsmát, ahova betérünk egy-egy pohár kóla erejéig. A városban tovább haladva hihetetlen nyugalom vesz körbe minket. Az utcakövek a talpunk alatt is békéről regélnek. Más itt az élet... 9 óra 9 perc, jön a HÉV, az Örs vezér teréig elvisz minket. A mai nap töltött, de a HÉVen bóbiskolok. Előző éjjel táncolni voltunk, szabadon, nem törődve azzal, hogy mások mit szólnak ahhoz, hogyan rázzuk magunkat, vagy éppen ugrálunk.
Este fél 11. A zárban fordul a kulcs, hazaérünk. Petivel még vacsorázunk, aztán hazamegy az Édesanyjához én meg lezuhanyozok. Este végül elterülök az ágyamban, a nap eseménydús történései messzinek tűnnek, az álom ránehezül a szememre. Átlépek egy másik birodalomba, ahol magával sodor az álmodozás árja...
1 megjegyzés:
Ma a Nyugati vilimegállójában ácsorogva végre leesett, honnan s mi a bejegyzésed címe...:)
Megjegyzés küldése