Lágymányosi HÉV megálló. A Duna vize feketén fodrozódik, helyenként végigcsúszik rajta az utcai lámpások sárgás fénye. Ott álltunk, vártunk a zöld közlekedési vasútra. Lekéstem a Boráros tér felé menőt. Beszélgettünk. Kapcsolatokról, érzésekről, emberekről. Felettünk a hídon zajlott a forgalom, pedig már lassan a tizet is elütötte az óra. Néha egy tehervonat száguldott át zajosan, vagy éppen egy személyszállító egység suhant végig a víz felett kifeszített vaspályán. Vékony hangunkat elnyomta a fémek durva találkozásának surlódása. Aztán a csepeli HÉV világító kígyóként végigkúszva a kanyarban megjelent, s felszedte utasait. Egyedül maradtam. Az én járatom érkezéséig még 12 perc volt a menetrend szerint. Előresétáltam az állomáson, kihalt volt. A Művészetek Palotája furcsa kültéri díszitése kékes fényjátékban úszott. A Nemzeti Színház csendben állt. Sosem láttam innen még nézőket kijönni. Olyan érzésem volt, mintha árva lenne ott, a piros bigyós híd mellett. A HÉVem csak nem jött, elindultam gyalog a villamoshoz. Talán a Duna hívott, ahogyan az illatát az orromba hozta egy fuvallat, talán azért hívott, hogy közel kerüljek hozzá, az imádott vízhez. Néztem egy kicsit, vagy tovább az állandó mozgást, rohanást, folyamot. Egy telefonhívás, és egy rövidebb időre már nem is voltam olyan egyedül.
Sétáltam a villamos megálló felé. Előttem a Citadella, a Budai Vár és a hidak látványa bíztatott, hogy minél gyorsabban közelítsek a cél felé. Az A38as hajó örök horgonyzásra ítélve ringatózott a vizen, a ZP felől tuc-tuc zene szólt, mire elértem a Petőfi hídig, a koncertnek vége lett, az emberek áramoltak át a hídon. Végre elértem a villamosmegállóig. A fáradtság átjárta minden porcikám. Mondják, az ilyen fajta és hasonló megpróbáltatások is nemesebbé teszik a Lelket. Talán igazuk van a bölcseknek. Egy keményebb edzés után béke költözik be.
És most itthon vagyok. A mai napom emlékké szelídült. Húgom a Balatonon kirándul, üres a szoba nélküle, mérhetetlenül az. Minden ott és úgy van, ahogy hagytam, mielőtt lementem volna edzésre. Aludni kellene, de félelmetesen sötét a szoba. A kis mécses lángja sem tart örökké, fénye egyre szűkebb teret világít be. Iorek a párnámon fekszik békésen, Szuszi az ágy végében. Csak ne lenne minden olyan más és félelmetes este!
Sétáltam a villamos megálló felé. Előttem a Citadella, a Budai Vár és a hidak látványa bíztatott, hogy minél gyorsabban közelítsek a cél felé. Az A38as hajó örök horgonyzásra ítélve ringatózott a vizen, a ZP felől tuc-tuc zene szólt, mire elértem a Petőfi hídig, a koncertnek vége lett, az emberek áramoltak át a hídon. Végre elértem a villamosmegállóig. A fáradtság átjárta minden porcikám. Mondják, az ilyen fajta és hasonló megpróbáltatások is nemesebbé teszik a Lelket. Talán igazuk van a bölcseknek. Egy keményebb edzés után béke költözik be.
És most itthon vagyok. A mai napom emlékké szelídült. Húgom a Balatonon kirándul, üres a szoba nélküle, mérhetetlenül az. Minden ott és úgy van, ahogy hagytam, mielőtt lementem volna edzésre. Aludni kellene, de félelmetesen sötét a szoba. A kis mécses lángja sem tart örökké, fénye egyre szűkebb teret világít be. Iorek a párnámon fekszik békésen, Szuszi az ágy végében. Csak ne lenne minden olyan más és félelmetes este!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése