A Mindenség Kertje

Zónázó vonat. Ölemben a laptop, kint elsuhanó táj, hallójárataimban pedig egy elfeledett dal szól. Csodálatosan süt a Nap. A Képzeletem messzire visz, nincs megállás, szaladunk a Fantasztikus Szupersztrádán. Szaladunk? Nem, nem is szaladunk. Elrugaszkodva a Földtől már-már repülünk. Álom és valóság összemosódik. Az ablakon túli világ sejtető homályba burkolózik. Nem hallom a vonatot, nem látom a vonatot, mégis tudom, hogy benne vagyok.

Minden egyes perccel közelebb kerülök az Utazáshoz. Csak így hívom. Lehetne talán másképp is, mint Nagy Kaland, vagy Találkozás az Ismeretlennel. De nincs szükség ilyen hangzatos szavakra. Messze elől már Vác körvonalazódik. De előtte még egy kis erdő majd puszta fogad.

Tegnap este Vácról kocsival hoztak haza. Csodálatos volt az Ég, a Hold fél alakja szégyenlősen bújt meg felhőfoszlányok között. Mellette a Jupiter fénye tündökölt. Este volt, sötétség borult az utakra. Egy másik világ. Mennyire színes ez a bolygó! Rengeteg arcát mutatja nap, mint nap.

*

Most pedig már hazafele tartok a vonaton. Hasonló a helyzet, mint amikor reggel írtam. A vonat hiperszónikus sebességgel száguld végig a települések mentén. Robogunk, mintha meg sem állnánk. Egyszer elkezdtem írni egy novellát, egy történetet arról, hogy egy lány elalszik a vonaton, s mikor felébred, nem ott találja magát, ahova utazni akart, hanem egy teljesen idegen világban… Valahol talán még most is megvan ez az írás. Valahol, a többi elfeledett történet között.

És most megint az az elfeledett dal csendül fel. Ez a zene mindig magával hozza az érzelmeket is. „Itt vagy, Napfénye az Életemnek…Tégy szabaddá…” A Mindenség Kertje. Milyen páratlan az emberiség azon képessége, hogy tökéletesen le tud írni körülötte lévő dolgokat. Ki ügyesebben, ki kevésbé. De adott a lehetőség. Mindenkinek. S nem muszáj ahhoz a Szavak Nagymesterének lenni, van más mód is. A Zene, a Festészet, a Szobrászat, Faragás… és megannyi különleges útja az Érzelmek felszínre juttattatásának. Vagy egy mozdulat, egy jel, egy esemény.

Akár nevezhetsz szentimentálisnak. Nevezhetsz, mert az vagyok. Szeretem az Érzelmeket, még akkor is, ha oly’ gyilkosak tudnak lenni. Ha már egyszer adott a lehetőség érezni, akkor miért ne élnénk vele? Furcsák vagyunk mi, emberek. Néha elfojtunk magunkban dolgokat, mert félünk, és ez a félelem megbénít minket ahhoz, hogy tudjunk az itt és mostban élni.

Bár jókor beszélek én is a Félelemről, amikor szinte napi kapcsolatba kerültünk egymással. Út az Ismeretlenbe, Félelmekkel vegyített terhes érzelmek keringenek az ereimben. És jogom van félni? Nem szabad félni? Miért félnék? Mindenhol ugyanaz a törvényszerűsége dolgozik a világnak.

Közben pedig úgy érzem, versenyt futok az ember alkotta illúzióval. De az Idő az, ami nem számít. Várakozok. De közben nem felejtem el, hogy ma szerda van. Edzés. Az utolsó, Norvégia előtt. Aztán Novemberben, amikor itthon leszek, vélhetően tapasztalatokkal gazdagabban, érettebben szemlélem majd a világot. Most pedig, kicsit olyan, mintha meghalnék. El kell engednem mindent, ami Itthon van ahhoz, hogy teljesen be tudjam fogadni az új világot.

Valami ilyesmiken gondolkodtam, amikor az imént vártam a vonatot Vácott. Közben a tekintetem az előttem lévő talajon legelészet. Egy rajz volt ott. Egy kígyó, vagy vonat…