De erről most nem fogok írni, tegnap amúgy is alaposan kiveséztük a témát Katival a zónázó vonaton. Most, hogy a diploma kapujában állunk, öt főiskolai évfolyamtársam baráttá avanzsálódott. (Sajnos Linka hiányzik ebből az ötös fogatból). Kellemesnek ígérkező félév elé nézünk így :) Bár nincs lyukas óránk, amit a Duna parton tölthetnénk el a tavaszi napsütésben, de vannak unalmas órák, amiken levélhalmok köröznek körbe... :P De hiányozni fognak a főiskolai évek...
Bár mostanában nem minden ilyen vidám Vácott. A mellékszakomat megszüntették. Így, egyszerűen, minden előzetes bejelentés nélkül. Csak diploma után fejezhetem be. Szomorú. Olyan érzés, mintha megfosztottak volna egy kompetenciámtól, vagy, még szemléletesebben: mintha egy teknőst megfosztottak volna a páncéljától. Azt hiszem - ez is - oka volt annak, hogy napok óta mélyen beástam magam egy gödörbe, de ma reggel abbahagytam a további ásást lefele. Depressziós hangulatomból egy néni látogatása húzott ki, aki olyan fél tíz fele beállított a könyvtárba. Asztrológus, bár néha ijesztő és gyanítom annak okát is, milyen kórképnek köszönheti kitöréseit. De máskülönben érdekes dolgokat mond, csak jól ki kell hámozni a szöveghalmazból, amit körítésnek vegyít a mondandójába. (Még jó, hogy ma van pszichiátriám...)
De ma mégis neki köszönhetem, hogy újra úgy írok, ahogy szeretném. Félbehagyott két novellám (bár egyesek szerint már kisregények) így újult erővel folytatódnak. Ez a mai találkozás a szürkehályogot a szememről leoperálta. Néha csak úgy ütközünk más Lelkekkel, akikről nem is sejtenénk máskülönben, hogy igenis fontos üzenettel rendelkeznek a számunkra. Tegnap még nagyon elhagyatottnak éreztem magam, ma sem jobb a helyzet, de a mély pesszimizmusom mögött felcsillant egy kis tiszta fény.
Tegnap Katával (a történetek szempontjából megjegyzem, hogy az első számú fogadott Nővéremről van szó) könyvet voltunk vásárolni. Névnapi ajándék, Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Jane Austin naplója, a Baoudlere árvák kalandjai és Richard Bach írásai mellett most őt olvasom elsősorban. Februárban végül Nick Hornby volt az utolsó, akit kiolvastam. Aztán csak teltek a napok és én sodródtam, felkelt a Nap, majd lenyugodott a felhők megett. Sártenger hullámzott a hó helyett. Most pedig már március van. (Tény, ezzel nem lehet vitába szállni.) Haladok egyik képkockáról a másikra. Ez a hónap az évfordulók hónapja is.
Arról még nem írtam, hogy jelentkeztem önkéntesnek egy gyerektáborba, ahol beteg gyermekeket gyógyítanak élményterápiával. Március 26-án lesz a személyes interjú. Nem tartok tőle, de kicsit félek, mostanában elszoktam a szereplésektől. Új élményre van nekem is szükségem, arra, hogy érezzem, tényleg hasznos vagyok a világ számára.
Nu, most megyek, mielőtt kirobogok Vácra még csépelem a fekete-fehér billentyűket.
Bár mostanában nem minden ilyen vidám Vácott. A mellékszakomat megszüntették. Így, egyszerűen, minden előzetes bejelentés nélkül. Csak diploma után fejezhetem be. Szomorú. Olyan érzés, mintha megfosztottak volna egy kompetenciámtól, vagy, még szemléletesebben: mintha egy teknőst megfosztottak volna a páncéljától. Azt hiszem - ez is - oka volt annak, hogy napok óta mélyen beástam magam egy gödörbe, de ma reggel abbahagytam a további ásást lefele. Depressziós hangulatomból egy néni látogatása húzott ki, aki olyan fél tíz fele beállított a könyvtárba. Asztrológus, bár néha ijesztő és gyanítom annak okát is, milyen kórképnek köszönheti kitöréseit. De máskülönben érdekes dolgokat mond, csak jól ki kell hámozni a szöveghalmazból, amit körítésnek vegyít a mondandójába. (Még jó, hogy ma van pszichiátriám...)
De ma mégis neki köszönhetem, hogy újra úgy írok, ahogy szeretném. Félbehagyott két novellám (bár egyesek szerint már kisregények) így újult erővel folytatódnak. Ez a mai találkozás a szürkehályogot a szememről leoperálta. Néha csak úgy ütközünk más Lelkekkel, akikről nem is sejtenénk máskülönben, hogy igenis fontos üzenettel rendelkeznek a számunkra. Tegnap még nagyon elhagyatottnak éreztem magam, ma sem jobb a helyzet, de a mély pesszimizmusom mögött felcsillant egy kis tiszta fény.
Tegnap Katával (a történetek szempontjából megjegyzem, hogy az első számú fogadott Nővéremről van szó) könyvet voltunk vásárolni. Névnapi ajándék, Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Jane Austin naplója, a Baoudlere árvák kalandjai és Richard Bach írásai mellett most őt olvasom elsősorban. Februárban végül Nick Hornby volt az utolsó, akit kiolvastam. Aztán csak teltek a napok és én sodródtam, felkelt a Nap, majd lenyugodott a felhők megett. Sártenger hullámzott a hó helyett. Most pedig már március van. (Tény, ezzel nem lehet vitába szállni.) Haladok egyik képkockáról a másikra. Ez a hónap az évfordulók hónapja is.
Arról még nem írtam, hogy jelentkeztem önkéntesnek egy gyerektáborba, ahol beteg gyermekeket gyógyítanak élményterápiával. Március 26-án lesz a személyes interjú. Nem tartok tőle, de kicsit félek, mostanában elszoktam a szereplésektől. Új élményre van nekem is szükségem, arra, hogy érezzem, tényleg hasznos vagyok a világ számára.
Nu, most megyek, mielőtt kirobogok Vácra még csépelem a fekete-fehér billentyűket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése