- Ha nem lennél vak az indulataidtól és egy percre leülnél, akkor meghallgathatnád az igazságot…
- Igazságot? – fortyant fel Dani, de a lány elszánt tekintete láttán leült a székre, s fejével intett Máriának is. A lány fújtatott, könnyeivel küzdött, az ájulás környékezte. Mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor szemtől szembe el kell mondania a titkot, amit lelkének távoli sarkába száműzött, ahol alantasan megbújt, a legalkalmatlanabb pillanatot várva a felszínre töréshez. A titok Mária életét sötéten vonta be, akkor is, ha csak egy szürke dolgos hétköznap előtt állt, vagy ha a legragyogóbb péntek délután elé nézett. Mindent behálózott, a vérében keringett, mint egy betokózódottt vírus, ami a kedvező feltételeket várta a fertőzésre.
Ma délután a titok testet öltött, találkozott Danival az utcán és gondoskodott arról, hogy ne legyen többé titok.
Ugyanis a titkokról köztudott, nem szeretnek titokban maradni. Még ha csak ketten tudnak róla, azon igyekszik, minél többen tudják meg. Mert a titok neve ellenére utál titok lenni. Ha senki sem tudna róla, elveszne a homályban, az emlékek feledésében. A titok ugyanis szeret a fényben élni.
Mária továbbra is Dani szemeibe fúrta a sajátját. A fiú mérgének helyét másfajta vegyesen vibráló érzelmek vették át nyomasztva közérzetét. Mária néhány néma végtelennek tűnő másodperc után kezdett beszélni, s ahogy a szóáradat megindult belőle, úgy jelent meg az első könnycsepp is.
- Amit most hallani fogsz, a legnehezebben meghozott döntésem következménye. Ne gondold azt, hogy önzően cselekedtem, akkor úgy gondoltam, a baba érdekében teszem, amit…
- Egy abortusz miként lehet egy gyermek érdeke? – csattant fel Dani, idegesen állt fel, s közben a szék is felborult. Lucy, a lusta perzsa macska – aki eddig békésen, félig behunyt szemekkel követte az eseményeket az ablakpárkányról – eszét vesztve, körmeit a parkettán végigkoptatva menekült be a legbelső szobába. Mária is ösztönösen hátrahőkölt, kis híján maga is felbukott egy hanyagul földön felejtett cipőben. Fényéveknek ható percek ólomsúlya nehezedett Mária vállaira. De már belekezdett, nem hagyhatja abba. Bármennyire nehéz, bármennyire fájó átélni az emlékeket újra, ha Danival akarja leélni az életét, akkor ezt az oldalát is meg kell mutatnia. Nincs több álarc.
- Ülj le, és hallgass most már végig! – Mária hangja remegett. Dani habozott néhány pillanatig, majd felállította a felborult széket és újra leült a konyhaasztal mellé. Mária szemeit már könnyfátyol vonta be, de igyekezett erőt venni magán és visszafogni a készülődő sírást. – 19 éves voltam és nagyon szerelmes. Mindent neki adtam, vele álmodtam egy világot. Most már tudom, légvárakat építettem. A viharfelhők meg egyre csak tornyosultak felettünk, de én hittem, mögöttük az ég változatlanul kék.
Szakított velem. A biztonság és a nyugalom, amit nála kerestem néhány mondatával semmivé foszlott. Ő több száz kilométer messzire utazott el, lerázta magáról a szeretetem.
Egyedül maradtam, minden, amiben hittem, megingott. Fájt, mérhetetlenül fájt, végtelen nagy űr tátongott bennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak a saját fájdalmammal. A külvilág ingerei nem jutottak el hozzám. Közben teltek a hetek, a biológiai körforgásom felborult. Megijedtem. Riadalmam pedig valós alapokon állt.
A terhességi teszt csíkja kékre színeződött. Megállt bennem az élet, miközben egy másik megindult. Pánikba estem, és hoztam egy döntést.
Egy döntést, amit azóta már milliószor megbántam. De akkor, akkor egyedül voltam, senki sem állt mellettem. Féltem, rettegtem.
- És az eszedbe sem jutott, hogy elmond neki? – vetette közbe Dani.
- Nem, mert nem akartam, hogy azt higgye, a babával akarom magamhoz láncolni. Így elmentem az orvosomhoz, vázoltam neki a helyzetem. Nem próbált meggyőzni, hagyta, hogy én döntsek. A védőnő már rámenősen próbálta megértetni velem, hogy mi a döntésem súlya. De nem hallottam meg, amit mondott, csak magammal voltam elfoglalva.
Egy hét múlva már a kórházi ágyamon feküdtem azután a szörnyű beavatkozás után. Aznap éjjel egyedül szerettem volna lenni a szobában. A hasam sajgott, a Lelkem szintén, úgy éreztem, kitéptek belőlem egy darabot. Az éjszaka folyamán behoztak egy nőt spontán vetéléssel. Csak az én szobámban volt egy szabad ágy, így oda fektették mellém. A férje is ott gubbasztott az ágyánál. Szavak nélkül feküdtek összebújva, egymást nyugtatva. A sokadik vetélése volt már, nem maradtak meg benne a magzatok. Arca elnyúzott volt, szemei reményvesztetten bámultak a semmibe. Én a fal felé fordultam, képtelen voltam ránézni. Tudtam, hogy nekem semmiféle komplikáció nem lépett volna fel. Tudtam azt is, hogy a gyermekem egészséges lett volna. Lett volna… Fájóan téptek a szavak. Már aznap este lényem egészében éreztem, mit tettem. Saját nyomorom áldozata lett a magzatom. – Mária beszéde lassan elhalkult. Lesütötte a szemét az asztalra, a terítő vidám mintáit nézte mereven. Kisvártatva folytatta csak. – Most, hogy mindezt megtudtad, rajtad áll a döntés. Az ajtó nyitva áll. Mehetsz, vagy ha el tudsz fogadni így, maradhatsz.
/Novella a Képzelt Író tollából VIII./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése