Délegyháza 2008 augusztus

Pénteken vizsga után kiültem a dombomra, arra, ami a tó fölé magasodik, ahonnan előttem terül el a kékség, ahol a Nap aranyhídja ragyog keresztben. Vége a tábornak, pénteken, a vizsga után az üresség érzése ülte meg Lelkem. Vége. Előttem áll még a Sayorana party, mögöttem pedig 18 kapu és sok-sok halál. Miért jöttél a táborba? Meghalni. Milyen halál ez? Főleg futás közben, amikor a holtpontok jelentkeznek és az zakatol a fejedben: meg kell állni, nem bírom tovább. Fel kell adni, nem teszek meg még egy lépést. Ekkor jön a Lélek és választ ad a test fizikai gyötrelmeire. Bírod még, meg tudod csinálni, már alig van hátra néhány méter! És ha túl leszel rajta, büszke leszel magadra! Amikor a 8 km utolsó szakaszán futsz, már látod a kempinget, akkor van a végső holtpont, a cél előtti utolsó küzdelem, most már meg lehetne állni... és akkor is folytatod. Egészen a kapun túlig. Átfutsz a sorompón, belépsz egy másik világba. Nem szakadtál le, társaiddal együtt futod végig. Minden futás maga a halál. Ám túl lehet lépni a holtponton. És a lehetetlen tényleg csak egy üres szóvá válik. Aki azt mondja, bármit is lehetetlen megtenni, csak saját lustaságukat igyekeznek leplezni.

Amikor pénteken ott ültem a dombon, leírhatatlan érzés tartott fogva. Visszagondoltam az elmúlt napokra. Minden szenvedés új fényben ragyogott. Minden megváltozott és egyszerre mindennek helye lett. "Kívül rend, belül csend."

Sayonara partyn hajnalig táncoltunk. Önfeledten, sok győztes csata után. Ez a tábor más volt. Most érett meg bennem az egész teljessé.

Mindig olyan furcsa visszatérni a város lüktetésébe.