Dobogókő

Energiadömping. Dobogókőre mindenkinek el kell jutnia. Pomáztól nem több, mint fél óra az út, felvisz a hegyre a busz, onnan pedig szabadon lehet szállni. Lélekben. Noha az elmúlt napok igen fárasztóak voltak, de ezek a fizikai korlátokra vonatkoznak. Lélekben rengeteget töltött a hely. Nem hiába a Föld szív csakrája... Meseszép táj, hegyek, hegyek és hegyek. Sötét-, világos zöld, kék. Volt időm elmélkedni a világról. Az életemről. A körülöttem élő emberekről. No, de erről nem kell több szót írni. Menjetek, lássátok, érezzétek. Én, egyszerű földi halandó nem adhatom át hűen az ott megélteket. Nem változott semmi, mégis már semmi sem ugyanaz, mint volt. :) De ez nem a kapcsolataimra vonatkozik. Hanem saját magamra, a világképemre, egy újabb elágazáshoz értem.

Szeptemberben kirándulást szervezek a következő útvonalon: Dömös - Rám-szakadék-Rám-hegy-Rezső-kilátó- Dobogókő innen pedig haza, busszal majd HÉV-vel. Megéri elmenni, minden ember számára mást ad. Talán pont azt, amire szüksége van.

Röveiden és tömören ennyit akartam írni. Kirándultunk, sétáltunk és beszélgettünk. Csillagokat néztünk, egy hullócsillag pedig megtisztelt minket életének utolsó látványos mozzanatával. Másik dimenzióban jártam. És most itt vagyok, Itthon, az Odúmban. Hétfőn újra elhagyom szombatig. Pedig már akkor is hiányzik, ha arra gondolok, megint útra kell kelnem. Kicsit meghalni megyek az edzőtáborba, hogy újra feléledjek. Ez erről szól. Túllépni azon a ponton, amiről már azt gondoljuk, nincs tovább. De ez nem az itt és most témája. Oh, de szegényesen írok ma!