Rózsaszirom

Prága. Petřin-hegy. Rózsakert.

Rózsaillat száll a széllel. A padon ülünk és várjuk az idő múlását. Közben gondolatok születnek és terjednek szét a neuron hálozatomon. Végül pedig itt landolnak. A határidőnaplóm jegyzetoldalán.

Ez a rószakert elvarázsolt része Prágának. Mellette a Csillagvizsgáló kupolái fehérlenek, holnap odamegyünk előadásra az Univerzum közeli és messzi szegleteiről.

Az Univerzum. Végtelen, határtalan, de nem élettelen. Látszólag az, hiszen a bolygók rejtélyes erők hatására mozognak a pályájukon. Világok születnek és halnak meg mialatt itt ülök Húgom és Evelyn társaságában ezen a fehérre festett padon, miközben peregnek a percek ütemesen egy láthatatlan homokóra finom szemcséi között.

Néha csak úgy megfognám ezeket a perceket és messzíre hajítanám őket, távol magamtól. Az idő illúzió alkotta korlátja markolja és tartja itt Lelkemet, s noha mindezen számlálás az elmúlásnak az ember alkotta világ sajátja, mégis mindig ő győz. Valamivel meg kell magyarázni a körülöttünk végbemenő változásokat.

És az itt és most ideköt. Rózsák között. Nem a létező világok legjobbika, de élhető.

Prága már régi ismerősként köszöntött, mikor Nadraži Holešovice állomáson leszálltunk a vonatról. Tömeg vett körbe, mindenki sietett leszállni, majd feljutni, mivel a mozdony továbbhúzta a vagonokat egészen Berlinig. Egyedül hazataláltunk, metró majd busz vitt a szállásra. Rövidke séta a hetyke dombról, a ház ott állt, némán várt. A napok alatt pedig elvesztünk a kövek között. Ez a nyár mindneképp más, mint az eddigiek. Csupán két hónap volt számomra a szünet, mégis oly' sok minden történt meg velem benne, minek hatására úgy érzem, dimenziók között tettem kalandozásokat. Egy másik élet integet vissza rám minden egyes eltelt hétből. Csupa Lélektápláló esemény. Szükség is van a megújult erőre.

És itt, a Češka Republica fővárosa is más, mégis ugyanaz.

Kedden pedig haza (most szombat van). Az Otthonom vár. Az Odú, ahol ezen a nyáron kevés időmet töltöttem. Hiányzott.

Néha úgy érzem magam, mint az a fehér rózsaszirom, amit a szárnyára vesz a szél és visz magával.

*

Prága nyüzsög. Egy pillanatra sem áll le. Villamosok csillingelnek a zebrák mellett, figyelmeztetnek minket az átkelőknél. Hömpölyög a tömeg. Nyughatatlan nyugalom.

Ma vagyunk itt utoljára. Holnap a vonat hazavisz, a pályaudvaron vár majd Anyukám, Apukám és Krokodil Dundee. Már vágyom haza. Ma kedvenc helyeinken sétálva veszünk búcsút a várostól. A kövektől. A fáktól. És az én imádott rózsáimtól. Tegnap este már érezni lehetett a levegőben az elválás és a távozás előszelét. A Moldva folyó vizén lágyan bukfencezett végig a Napfény. A vadkacsák már nyugovóra tértek, a hattyúk kecsesen ringatóztak a vizen. Békés volt minden.

Életem legszebb prágai látogatása áll a hátam mögött a múltban. Már most fakó emlék, az állatkert, az állatok közelségének és az állatbarát kifutóknak a hatása. A vár, ahol most olyan turisták által nem sűrűn látogatott helyeken is jártunk. És a Rózsakertem. A legjobban ez fog hiányozni. Most is előttem ringatóznak a szélben és élvezik a Napfény ízét. Ontják magukból édes illatuk, itt marasztalják az embert a padon ülve és mélyen messzire hajtják a gondolatokat. Közeli-távoli helyekre. Világok között.

Megyünk haza. Most minden más színben tűndököl. Minden a helyén van. Az Élet maga is. Helytől függelten.