szárnyaszegetten

Még csak két napja tart a szorgalmi időszak, máris mély depresszióba zuhantam. Pedig becsszó, igyekeztem mindenben meglátni a jót. Szeptember van, az egyik kedvenc hónapom, ahol igazán úgy érzem, kiteljesedik az életem. Most mégis keresek magamnak egy Odút, és sok-sok hónapig nem dugom ki az orrom onnan. (Bár a kötelesség úgyis ki fog rángatni onnan, esélytelen...) Fejetlenség honol az iskolámban, az évfolyamtársaim jórésze pedig kegyetlenül tapos és átgázol mindenen és mindenkin. Több csalódás ért az elmúlt két napban, mint az elmúlt 23 és fél évben. Teljesen kiábrándultam az emberekből. Bezárkóztam és nem érdekel semmi. Csak megyek előre, m egykor voltak céljaim, amiket valaha teljesíteni akartam. Most is meg fogom csinálni, csak már antilelkesen. El akarják venni tőlem, még egy ilyen nap, és... Kiölnek belőlem minden maradék életkedvet.

Norvégia ugrott... Akit érdekel, annak majd elmondom élőben. Nomeg, ma közölték, lehet, h a másodszak is meg fog szűnni, m nem fizetik rendesen az emberek a tandíjat. A mai napom pedig jó lett volna, tényleg, csak aztán... Na mindegy. Most igazán nem találom a helyem Vácott. Valami elveszett onnan, amit eddig ott láttam. Remélem újra megtalálom. Mert ez így nem lesz jó... És amilyen kegyetlen ott mindenki, én nem szeretek másokon keresztül áttörni, hogy úgy jussak előbbre. Mennyire érződik már, h nem sokára diploma és jelentkezés Masterra... Nekem nincs mindehhez kedvem. Nem vagyok hajlnadó ebben részt venni. Most mindent nagyon borúsan látok. Pedig sütött ma a Nap... És Szeptember van...