2008. szeptember 10., szerda

Levéltöredék a Képzelt Író tollából

...lassan levegőt venni is nehéz, drága Barátom, és bár nem panaszkodni szeretnék, most mégis úgy ömlik belőlem a fájó szó. Fájó. Talán nem is elég nagy a szókincsünk, s egyáltalán nem találó a kifejezés arra, amit érzek. Remegő kézzel írom a sorokat, hiszen Lelkemre a szorongás Sötét Karvalya ült, messzíre űzve a Remény Kék Madarát. Pennám most csak csalódott írásokat közöl, novelláim mind bánatosak és reményvesztettek. Az egyetlen, melyet publikáltam a világ elé szomorú elmúlásról szól. Elmúlás, ez a szó úgy üli meg napjaim, mint verebek a villanyvezetéket. Sorban, szinte szorosan egymás mellett. Elmúlás. A Valóság csak most tárta fel magát előttem igazán. Ahol boldogságot hittem, bánat vetül, ahol vidámságot találtam, ott most csend honol. Egyszer elmúlik a lázas ifjúság, szólnak a sorok, könnyet csalnak a szemembe. Elmúlik, elmúlik, elmúlik. Tép e szó. Öregszem, Barátom. Egy nappal sem leszek már fiatalabb. Lassan ráncok futják körbe szemem, s kézfejemen is redőzik a bőr, ahogy végigsímitok rajta.

És Ősz van. Számadás ideje. Talán ideje letennem az elmúlt hónapok terhét, lerázva magamról mindent. A Nyár csodálatos íze rég elmúlt számból, az emberek gyarlóságának keserű mázát édes buroknak láttam. És én is halandó lennék? Elszomorít. Nagyon fáradt vagyok. Valami kiveszett ebből a Világból. Vagy soha nem is volt benne, s csak én láttam ott. Bár újra álmodhatnék erről.

És a Számadás. Évtizedek állnak mögöttem, s most mély álomnak tűnnek az elmúlt évek. És most kétségbeesetten kezdek kapaszkodni minden egyes Szerető Kézbe, mégsem tudom megfogni. Mintha fényévek választanának el ettől a világtól, mégis elevenen él bennem minden egyes nap gyötrelmei.

Drága Barátom, mondják, néha gödörbe kerül az ember, de én már világosan látom, ez nem így van. Nincsenek gödrök, meg hullámvölgyek, sem hegyek. Csak a puszta. Sivár. Néha életteli.

És most itt ülök, a megsárgult papírlapjaim felett, amiket az idő sárga foga rágott meg. Az avantgard irányzatok elbújhatnak képzelő erőm mellett. Talán egyszer majd egy történetben maga az idő lesz megtestesített főszereplő. De nem most. Most ideje van az alvásnak. Bár már az éjszakák sem olyanok, mint rég. Valami megváltozott ebben a világban. A Nyár oly' messze van már... S félve tekintek előre. A hosszú Telet viszolyogva várom. Fény nélküli nappalok, csillagtalan éjszakák. S Valahol, egy távoli szegmensébe Lelkemnek él egy kis fény. Alig pislákol már, nehéz fényben tartanom tovább. Kétségtelen, vándorutam egyik legnehezebb szakaszához értem, s bár Neked, mint kívülálló mindez különös, mégis, én így érzem. Sok minden történt ahhoz, h most erre jussak. S nem most. Évek sokasága tette le e terheket. Ideje van az elmélkedésnek. A mai éjszaka erre hívatott...

Nincsenek megjegyzések: