Létezik Norvégia?

Vác. A harangjáték most ütötte el a negyed nyolcat. Csepereg az eső, ám a kihalt Főtéren a szőkőkút vízcseppei teljes odaadással járják táncuk. Lépteim zaja visszhangzik az élettelteli némaságban. Egyedül caplatok az állomás felé. Tegnap este óta megintcsak nem találom a helyem. Mikor már végre megnyugodtam és biztonságra leltem hirtelen betört a változás. (Bár néha úgy érzem, ez a változás az egyetlen biztonság az életemben.) Norvégia. Létezik egyáltalán? A térképen ott van, a térképen feketén görbülnek a betűk a fjordokkal csipkézett partvidék mentén.

Úgy érzem magam, mint aki más világban jár. Talán Vác pillanatnyi szürkesége okozza, vagy az, hogy itt van az Ősz, itt van újra. Az állomás is kihalt volt, hallani véltem az esőcseppek koppanását a fémen. A zónázó késett, lassan jelent meg a háromszemű acélkígyó, vinnyogva kúszott végig a sínen. Az óriás monstrum bekebelezett, fűtés és megszokott kosz fogadott bent.

Itt és most valahol téren és időn kívül robogunk. Csak a vonat belső világa a valóság. Az a néhány ember, aki e rövid útra útitársaimmá váltak. És az írás. Mostanában másként megy. Nem, nem helyes ez a megfogalmazás. Csupán annyi, hogy már mást tartok fontosnak, mint eddig. Fontosnak, tisztán, minden illúzió nélkül. Az írás a kiteljesedés művészetének része. Hogy mi számít kiteljesedésnek ebben? Belső út, melynek a végén pillangó leszel. Mert a világvégén túl mind azok leszünk...