A Képzelt Író újra alkot - csak saját felelősségre, nem vidám történet

Jonathan, a CERN labor elismert nemzetközi hírű fizikusa nehéz léptekkel közelített lakásuk bejárata felé. Közben a szürkület lassan végigkúszott a szomszédokkal közös kerten, a hortenzia bokrokat szél rázta finoman. Jonathan elfordította a kulcsot a zárban, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Belépett a félhomályba, a vörös main coon cica elérohant, nekihízelgett lábának, majd visszanyargalt a szobába. Egyensen gazdája ágyába.
- Jonathan, Te vagy az? - szólt ki egy álmos hang onnan, ahol a macska is eltűnt.
- Igen, Nyulam - a férfi levette cipőjét, helyére tette majd kezet mosott. - Egy pillanat és megyek - bekapcsolta a TV-t, az össze csatorna ugyanazzal az egy hírrel volt elfoglalva, már amelyik még sugározni tudott adást. Inkább kikapcsolta a készüléket és bement a feleségéhez, aki az ágyon feküdt, párnákkal körbebástyázva, lábait felporcolva.
- Csak egy kicsit lepihentem, ma nagyon aktív volt - mondta, s közben végigsimított gömbölyded pocakján. Férje puszival köszöntötte a pocaklakót és nejét, majd leheveredett az asszony mellé. Kezét a nő hasán pihentette, a magzat pedig meg akarta fogni apja kezét, de minduntalan valamibe nekiütközött, s úgy festett, mint aki ki akar törni az oltalmat adó anyai hasból.
- Nagyon virgonc ma - jegyezte meg Jonathan, ám rögvest elszorult a szíve, ahogy belegondolt a mögötte álló nap eseményeibe. Közös gyermekük továbbra is próbálta a kezét megérínteni. Mély lélegzetet vett, majd élete legnehezebb előadásába kezdett.
- Ma megtörtént az ütköztetés, amíg én a fővárosban voltam.
- Szép dolog, h kihagytak belőle... -jegyezte meg Emma, majd együttérzősen megfogta kedvese kezét, gondolván ez az, ami feltűnően nyomasztja férjurát. Hiszen mióta belépett a szobába, az a leírhatatlan arckifejezés üli meg az arcát, ami csak akkor jelenik meg a ráncok rendeződésében, amikor valami roppant fájdalmas dolog áll mögötte. Nyilván férfiú büszkeségét sértette az, hogy kihagyták ebből az eseményből.
- Nem hagytak ki... Pont ez a baj - folytatta lassan és alaposan megrágva minden szót. Közben a Macska felugrott melléjük, Emma hasához helyezkedett és vadul dorombolni kezdett. A Magzat most a macska felé fordult és a lábával rugdalta tovább édesanyja pocakját.
- Olyan örökmozgó, mint Te! - folytatta Emma - De már nagyon szeretném a karjaimban tartani. - Jonathan szemében egy könnycsepp jelent meg, majd gördült le csendesen.
- Emma, erősnek kell lenned - nagyot nyelt, a hangja elcsuklott - Nem lesz holnap. Sem holnapután.
- Ezt hogy érted? - emelkedett fel Emma a fekvőhelyzetből, s teljes testével fordult szembe férjével, a Macska sértődötten ugrott le, s a Magzat is abbahagyta a játékot odabent. Emma nehezen mozgott már, hiszen pár nap vagy csupán óra volt hátra gyermeke napvilága jöttéig.
- Úgy, hogy... hogy a legrosszabb, amitől tartottunk... Bekövetkezett. Véletlen balesett. Senki nem számított rá, elképzelésünk sem volt ekkora energiák felszabadulásáról. S most, amikor már mindent tudunk, nem adhatjuk soha senkinek tovább.
- És.. ez... azt jelenti, hogy...?
- Azt. Nem lesz több következő pillanat. Ki tudja, meddig létezik az itt és most. A Föld halálra lett ítélve, és én az ítészek között voltam a tudomány nevében - hát ez az, ami bántotta Jonathant. Emma átöltelte őt, már amennyire tudta.
- Hát akkor, most arra fogunk várni, h... meghaljunk?
- Nem tudom, mikor és hogyan fog bekövetkezni. A balesetben minden semmivé foszlott. Egyszercsak ide is elér hatása...
- Éhes vagy? - váltott témát Emma.
- Hogy mondod?
- Éhes vagy? - ismételte meg.
- Nem igazán.
- Nem vacsorázunk? Gyorsan főzök valamit, vagy, van még arra idő?
- Enni?
- Nem, főzni.
- Nem tudom.
- Tudod, ha már meg kell halnunk, vagy semmivé kell foszlanunk, vagy bármi, akkor adjuk meg a módját - Jonathan kézfejen csókolta kedvesét, még most is képes hétköznapi, emberi dolgokkal foglalkozni.
- Jó, de csak egy feltétellel főzhetsz...
- Mégpedig?
- Én mosogatok...
- Rendben, úgyis Rád hagytam volna... - Emma kiment a konyhába, Jonathan percekkel később követte őt. Felesége teljes odaadással vetette bele magát a főzésbe. Egy óra sem telt bele, de kedvenc közös étkük az asztalon gőzölgött. Gyertyafény világított a szobában, a Macska is ünnepi lakomát kapott. Halk zongora szólt a szomszédból, valaki a Holdfény szonátát játszotta. A Baba békésen nyugodt édesanyja pocakjában.

Így múlt el Jonathan és Emma élete. Nem tudták mikor, nem érezték azt sem, hogyan. A Föld semmivé vált, eltűnt egy fekete lyukban. Az Élet, ami oly' értékes volt és páratlan a maga nemében az Univerzumban, már egy emlék sem volt. A Csoda, ami évszázadokon át tartott minden nyom nélkül tűnt el. Ám valahol, egy távoli szegmensében a világűrnek, egy kis sejt fejlődésnek indult egy víz alapú bolygón, amely semmiből jött elő, s csatlakozott egy másik Naprendszerhez, harmadik bolygó gyanánt... Csillagok figyelték útját az új jövevénynek.