Gyermekkorom vallásos szellemiségben bontakozott ki. Minden vasárnap délelőtt misére mentem, volt, amikor ministráltam, vagy csak leültem a padra a többi hívő Lélek közé. Péntekenként este minsitráns gyűlések voltak, hittan órák, cserkész foglalkozások. Így kúsztak végig hétről hétre a napok. Egy másik világ volt akkor, egy másik dimenzió. Egy másik én. Egy gyermek én. Aki már akkor elméleteket gyártott a világról és kereste a kérdésekre a választ, s egy ízben fel is tettem egy "felnőttnek látszó tárgynak", aki hebegett-habagott valamit. Kérdésem pedig a következő volt: Istennek miért jó, hogy mi élünk? Erre azt felelte: mert örömét leli életünkben. Nem értettem. Ezzel korántsem magyarázott meg mindent. Úgy éreztem egy sablon választ adott, s még büszke is volt arra, hogy tudta a választ, ami tőle nem a 42 volt. Az Élet Értelme... Egy kislány ne gondolkozzon ilyesmin. Játszon, egyen rendesen, fejlődjön, barátkozzon kortársaival. És egy nagylány? Menjen férjhez, szüljön gyermekeket, ez legyen számára az Élet Értelme. Talán tényleg "ennyi" volna. Egy nő számára. Kiteljesedni Otthon, munkában, az Élet minden területén. És ne gondolkozzon, hanem élje meg az itt és mostot. Ha megtudnánk az Élet Értelmét, akkor megállnánk az úton?
De persze azóta már tudom, mi számít az Élet Értelmének. Minden változás magával hozta a válaszokat. Meg ugye, újabb kérdéseket. De már nem számítanak a kérdések.
Gyermekkorom meghatározó személyisége a Szüleim mellett Zsolt Atya volt. Minden vasárnap ott állt a Mária oltár előtt, akkor még káplánként, de amikor 12 éves voltam, kapott egy plébániát. Az önző énem kiborult ezen, a másik oldalam viszont örült, hiszen tudtam, ez nagy lehetőség Zsolt Atyának. Azóta a közösség, ahova került virágzik, a miénk távozása óta hanyatlásnak indult. Ma voltam misén a templomomban. Jól ismert kövek köszöntöttek, a festék már megkopott a falakon. Az orgona hangja a régi, a padok és a Mária oltár sem változott. De üres. Minden üres és az elmúlásról szól. Ez nem az, amit gyerekkori emlékeim oly' becsesen mélyen őríznek. Felnőttkori csalódás ül a gyermekkor emlékein. Mert már felnőtt ember vagyok. Valahol, valamikor felnőtté váltam.
A hajam újra barna, vége a vörös korszaknak. Így vagyok én teljes. Felnőttem. A gyermekkor lázas álmai szintén emlékké szelídültek. Új tervek, új célok űznek tova az ösvényen.
És holnap egy újabb hétfő vár. Bár nevezhetnénk keddnek, vagy szerdának, vagy éppen csütörtöknek, ugyanolyan jelentőséggel bírna. A napok noha különböznek mégis egyformák is. A lényeg, hogyan éled meg... Ebben is rejlik az Élet Értelme. Lehet, hogy holnap már elmúlik, az is lehet, hogy még 88 évig tart. Isten örömét leli létünkben. Akkor mi miért szomorkodnánk?
De persze azóta már tudom, mi számít az Élet Értelmének. Minden változás magával hozta a válaszokat. Meg ugye, újabb kérdéseket. De már nem számítanak a kérdések.
Gyermekkorom meghatározó személyisége a Szüleim mellett Zsolt Atya volt. Minden vasárnap ott állt a Mária oltár előtt, akkor még káplánként, de amikor 12 éves voltam, kapott egy plébániát. Az önző énem kiborult ezen, a másik oldalam viszont örült, hiszen tudtam, ez nagy lehetőség Zsolt Atyának. Azóta a közösség, ahova került virágzik, a miénk távozása óta hanyatlásnak indult. Ma voltam misén a templomomban. Jól ismert kövek köszöntöttek, a festék már megkopott a falakon. Az orgona hangja a régi, a padok és a Mária oltár sem változott. De üres. Minden üres és az elmúlásról szól. Ez nem az, amit gyerekkori emlékeim oly' becsesen mélyen őríznek. Felnőttkori csalódás ül a gyermekkor emlékein. Mert már felnőtt ember vagyok. Valahol, valamikor felnőtté váltam.
A hajam újra barna, vége a vörös korszaknak. Így vagyok én teljes. Felnőttem. A gyermekkor lázas álmai szintén emlékké szelídültek. Új tervek, új célok űznek tova az ösvényen.
És holnap egy újabb hétfő vár. Bár nevezhetnénk keddnek, vagy szerdának, vagy éppen csütörtöknek, ugyanolyan jelentőséggel bírna. A napok noha különböznek mégis egyformák is. A lényeg, hogyan éled meg... Ebben is rejlik az Élet Értelme. Lehet, hogy holnap már elmúlik, az is lehet, hogy még 88 évig tart. Isten örömét leli létünkben. Akkor mi miért szomorkodnánk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése