Reggel igyekeztem a Csengey Könyvtár felé, leszálltam a gyors hetesről, majd sietős léptekkel indultam meg a Curia utca irányába, át az aluljárón. Nagy volt a kavalkád, mindenki igyekezett munkahelyére, iskolába, óvodába. A metrónál tűnt el a legtöbb ember, a barlang bejáratán át szokásos kedd reggeli forgalom áramlott. E színes forgatag hétköznapi elemei között figyelmemet magára vonta egy házaspár rohanása nagy, fekete bőröndökkel, kívülállóságuk messziről feltűnt, noha a színes öltözékű emberek között viseletük feketébe burkolta testüket, a feleség fejét gondosan eltakarta fekete kendő, egy szemvillanásra arcunk tekintette találkozott, nem lehetett sokkal idősebb nálam. A férj fején keménykalap volt, oldalt kilógott alóla vörös pajesz tincsei. Feltehetően a reptérre igyekeztek. A férj elől, szinte fénysebességre kapcsolva száguldott, az asszonya pedig lemaradva követte. Vajon mire gondolhatott? Próbáltam magam beleélni a helyzetébe, van egy férje, aki nem törődik vele, mert az ura már megtette, amit elvárt tőle környezete; megnősült, hogy utódaival benépesítse a Földet. Más kultúra. Idegen tőlem. Amikor az irodához értem és a kulcs elfordult a zárban nem foglalkoztam tovább a találkozással.
Tegnap este jöttünk haza Vácról, zónázó, szokásos megállás nélküli száguldás Sződ, Sződligeten, Gödön és Dunakeszin át. Mielőtt a vonat beér a Nyugatiba, lelassít és pár száz métert hosszú percek alatt tesz meg. Elsuhanunk a vidámpark, a cirkusz és az állatkert háta mögött, át a hídon, ami a Dózsa György úton ível át. Elnéztem balra, karácsonyi színek fogadtak. A várakozó autók lámpái töltötték fel fényözönnel az utat. Fehér-piros színek váltakoztak a szürkületben.
Ma pedig szintén hosszú nap áll előttem. A napok már csak így váltakoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése