A vándor hazatért megpihenni. Észak Örök. Két világ határmezsgyéjén állok.
2008. október 31., péntek
2008. október 29., szerda
Utolsó, befejezetlen írás Oslo-ból
És itt már minden az elmúlásról szól. Készülnek az emberek az Őszre. Készül a Világ Északi Félteke. Készülök Haza.
Amikor megérkeztünk Oslo-ba, a dombon lévő fák őszi kosztümben pompáztak. Ma pedig nem, hogy ledobták leveleiket, hanem vastag hó fedi a tájat, az ágakat, a Lelkeket megérintette a Tél jeges érintése.
Annyi minden történik a világomban. Nolasyn folyamatosan változik. Szavakkal megfoghatatlan, most mégis ideje van az Írásnak.
Pénteken Hazamegyek. Szaladnak a napok előre. Tegnap még csak éppen landoltunk Oslo Gardemoen repterén, pénteken pedig hajnalban, a Napfény előtt elrepülünk. Várom már azt a pillanatot, hogy újra elengedjem a Föld vonzását és az égbe emelkedjek. A legfantasztikusabb másodperce a felszállásnak az, amikor a repülő kerekei elrugaszkodnak a Földtől. Émelyítő érzés, szédítő magasság. Az ember úgy érzi, mintha kiszakadna a valóságból, az idő alkotta korlátból, s megszűnik az ismert világ. Odafent az égben minden más. Két világ között lebeg. Közel az Univerzum végtelenségéhez. És a felhők felett mindig süt a Nap... Tény, láttam a két szememmel.
Hiányozni fog Oslo. Minden értelmét vesztette és új tartalommal telt meg. Látni a világ egy másik pontját, megtapasztalni egy másik életet. A látókör szélesebbé vált, s a világ kitágult. Nincsenek távolságok.
Pénteken hazamegyek és minden visszatér a régi kerékvágásba. Minden? Csak én nem. A hétköznapok újra köszöntenek és várnak, de közben mégis más lesz minden. Itt, Oslo-ban hagyom Lelkem egy darabját remélve egy későbbi újabb találkozást. És Oslo is bennem él tovább. Ígyhát, most elköszönöm Tőled, drága Oslo!
Annyi minden történik a világomban. Nolasyn folyamatosan változik. Szavakkal megfoghatatlan, most mégis ideje van az Írásnak.
Pénteken Hazamegyek. Szaladnak a napok előre. Tegnap még csak éppen landoltunk Oslo Gardemoen repterén, pénteken pedig hajnalban, a Napfény előtt elrepülünk. Várom már azt a pillanatot, hogy újra elengedjem a Föld vonzását és az égbe emelkedjek. A legfantasztikusabb másodperce a felszállásnak az, amikor a repülő kerekei elrugaszkodnak a Földtől. Émelyítő érzés, szédítő magasság. Az ember úgy érzi, mintha kiszakadna a valóságból, az idő alkotta korlátból, s megszűnik az ismert világ. Odafent az égben minden más. Két világ között lebeg. Közel az Univerzum végtelenségéhez. És a felhők felett mindig süt a Nap... Tény, láttam a két szememmel.
Hiányozni fog Oslo. Minden értelmét vesztette és új tartalommal telt meg. Látni a világ egy másik pontját, megtapasztalni egy másik életet. A látókör szélesebbé vált, s a világ kitágult. Nincsenek távolságok.
Pénteken hazamegyek és minden visszatér a régi kerékvágásba. Minden? Csak én nem. A hétköznapok újra köszöntenek és várnak, de közben mégis más lesz minden. Itt, Oslo-ban hagyom Lelkem egy darabját remélve egy későbbi újabb találkozást. És Oslo is bennem él tovább. Ígyhát, most elköszönöm Tőled, drága Oslo!
2008. október 23., csütörtök
Ablak a Múltra
Egy hajókirándulás koronázta meg a napsütéses délutánt. Oslo úgy látszik elhatározta, elkápráztat minket őszi napfényével. Szinte minden nap érinti sugaraival Központi Csillagunk a kikötő vizét. Csillogva köszön vissza a Tenger a Napnak. A hajó pedig lágyan szelte végig a hullámokat. Elhaladtunk a szigetek között. Néhol faházak várják a parton a dagály-apály örök játékát, a kisebb jég csiholta szirtek pedig a Sirályok otthona. Itt aztán tényleg lehet gyakorolni a repülést, az áramlatok magasra emelik fel a madarat, amint kitárja szárnyait és félelmek nélkül száll magasan. Talán ott van köztük Jonathan is, de már mint Tanító, és társainak mutatja meg, miként lehet elérni a Teljességet.
Amikor hazaértünk egy újabb kellemesen eltelt nap után, a szobánkban lepakoltam a táskám, majd a biliárd szobába mentem, ami az egyik legnagyobb helység itt, karosszékek, kisebb kanapék sorakoznak káoszban. Ahogy belépsz az ajtón, balra áll a biliárd asztal, jobbra pedig az említett bútorok, köztük megbújva egy-egy kisebb asztalok. Az ablakokat nem mérték szűken, mikor az épület a tervrajzról valóságossá vált. Innen ellátni az öbölig – bár nem olyan teljes a látkép, mint a Holemkollen-től, ami a tengerszint felett tornyosul cirka 200 méterrel. Erről később. Most inkább arról, hogy a biliárd szobában az egyik fotelt az ablakhoz húztam. A hegyek tetejét simogatta a Nap, amikor szembe vele leültem, és megfáradt szemeim az előttem elterülő tájon legelésztek. Már a hajókiránduláson a hideg víz látványa Lélekcsemege volt számomra. Szemtanúja lehettem a Világ nyughatatlanul örök Körforgásának. Most már a Hold ragyog fenn magasan, noha alakja éjszakáról éjszakára kisebb lesz. Amikor múlt hét hétfőn a repülőn ültem útban Bécs felé, amikor kinéztem a repülőn jobbra ott fehérlett a Hold kerekded orcája. Szomorú kifejezés üli meg mindig az arcát. Már régebben is említettem, engem arra emlékeztet, mintha fájdalmas siralmak távoznának Lelkéből, mind azért, ami Szeretett Társának felszínén zajlik. Talán a Hold aggódik értünk, s látja vesztünket… De mindennek tehetetlen szemtanúja. Így inkább hónapról hónapra eltűnik, de minduntalan újra visszatér, reménykedve a Változásban…
Az Időtlenségnek pedig itt egyszer csak vége lesz. Bár hogyan is lehetne vége bárminek is, aminek pont, hogy nincs sem eleje sem pedig befejezése? Az álmodás lehet ehhez az október 13-a óta tartó érzelmi világomnak a „hétköznapi” megfelelője. Földtől elrugaszkodott világ ez. Más világ ez. Messze az Otthonomtól, az általam oly’ nagyon megszeretett Északon. És mennék még Északabbra. Meglátni az Aurora Boralis-t. Egyszer találkozni fogok az Északi Fénnyel.
Ablak a múltra*. Néha olyan kusza tud lenni minden érzés és gondolat a Világról, az Életről, a Lelkekről. Néha pedig minden tisztán rajzolódik ki az ember szeme előtt. Mint amikor Lucy látja Aslan-t, de senki más nem hisz neki. És így ő is elkezd kételkedni abban, vajon tényleg látta, vagy csak azt szerette volna, hogy lássa, mert úgy vágyik már a Társaságára, az Érintésére, vagy csak a „puszta” jelenlétére.
23:23. Különleges időpontja egy napnak. Ma pedig ez lesz bejegyzésemnek vége.
*
*Amikor épp ennél a résznél tartottam, akkor a Window to the Past című dal zümmögött ki a lap top hangszóróin.
2008. október 19., vasárnap
Hora mester írása (talán kicsit a Képzelt Író írása is)
Elfelejtettem bekapcsolni a szárítógépet, így most még várnom kell plusz háromnegyed órát. Ez a méreg, nem a cián, már mennék aludni, fáradt vagyok, távol az otthonomtól, egyedül egy idegen országban. Noha vannak a csoporton belül Rokonlelkek, de akad olyan is, akitől inkább távoltartom érzékeny lelkivilágom. Ennyit a norvég-magyar csoportdinamikáról.
Annyi minden történt az elmúlt egy hétben, amiknek következtében már most érzem, nagyon fura és idegen lesz hazamenni. Oslo hihetetlenül más, mint Budapest. Csupán fél órát utaztunk szombaton, amikor már kiértünk a város szívéből és hihetetlenül gyönyörű vidéken jártunk. Tündérmese, ahogy Fernando mondaná. (Itteni évfolyamtársunk az Egyetemen.) Ma az Élet és Halál múzeumában voltunk. Emanual Vigeland mauzóleuma, ami igencsak roppant méretűre sikerült. Téglatest alakú, négy sarkában négy érdekes szobor az élet kezdetéről - amikor egy férfi és egy nő mélyen szeretik egymást - a születésről - a szobron apró részletekkel ábrázolta a művész a köldökzsínort is - a spontán vetélés és az erőszak. Sajátságos sír. Egyetlen ablak sem enged be fényt, a falakon festmények, meztelen testek, férfiak, nők, gyermekek, arctalanok, vagy éppen kifejező vonásúak. Hatása most is Lelkemig hatol. A Szerelem szüli az Életet. A Szerelem megöli az Életet. Aki átélte, tudja, miről írok. A Szerelem ott van minden percben.
És az Idő. Annyira felesleges mégis szükségszerű. Az évszakok számára természetes, nekünk szinte kötelező. És az idő tényleg nem számít. A norvégok nem sietnek sehova mégis időbe érkeznek mindenhova. Hogyan csinálják? Nem borulnak ki, ha átmegyek a piroson, lefékeznek és még mosolyognak is. (Képzelem, hogy belül mit gondolhatnak...) Munka után pedig a legtöbb ember a zöldbe megy még. Nem a TV előtt ülnek naphosszat, vagy éppen a kocka villodzó monitorját bámulják. Meditatív jellege van a körülöttem lévő sok impulzusnak. Ezt most jobban nem tudom megfogni, hogy leírjam. Esténként elmélyülök az időtlenségben. Idegen ágy, idegen szoba. Az ablakon beszűrődik a Holdfény, a csillagok reszkető fénye. Nem vagyok messze az imádott Északomtól.
És közben olyan, mintha egy másik dimenzióba járnék. Egy másik világban. És valahogy így van ez.
Most pedig ideje van kiszedni a ruhákat a szárítókból, nyugvóra térni, és várni egy újabb holnapot, közben pedig hálát adni a maiért.
A Barátság pedig kilometerektől is Barátság marad. Akkor is, ha éppen Hora Mester időrózsái egymás után sorvadnak el a Szürke urak szájában, aminek következtében egyszerűen elvész az idő a határidő napló zsúfoltan teleírt lapjain.
Annyi minden történt az elmúlt egy hétben, amiknek következtében már most érzem, nagyon fura és idegen lesz hazamenni. Oslo hihetetlenül más, mint Budapest. Csupán fél órát utaztunk szombaton, amikor már kiértünk a város szívéből és hihetetlenül gyönyörű vidéken jártunk. Tündérmese, ahogy Fernando mondaná. (Itteni évfolyamtársunk az Egyetemen.) Ma az Élet és Halál múzeumában voltunk. Emanual Vigeland mauzóleuma, ami igencsak roppant méretűre sikerült. Téglatest alakú, négy sarkában négy érdekes szobor az élet kezdetéről - amikor egy férfi és egy nő mélyen szeretik egymást - a születésről - a szobron apró részletekkel ábrázolta a művész a köldökzsínort is - a spontán vetélés és az erőszak. Sajátságos sír. Egyetlen ablak sem enged be fényt, a falakon festmények, meztelen testek, férfiak, nők, gyermekek, arctalanok, vagy éppen kifejező vonásúak. Hatása most is Lelkemig hatol. A Szerelem szüli az Életet. A Szerelem megöli az Életet. Aki átélte, tudja, miről írok. A Szerelem ott van minden percben.
És az Idő. Annyira felesleges mégis szükségszerű. Az évszakok számára természetes, nekünk szinte kötelező. És az idő tényleg nem számít. A norvégok nem sietnek sehova mégis időbe érkeznek mindenhova. Hogyan csinálják? Nem borulnak ki, ha átmegyek a piroson, lefékeznek és még mosolyognak is. (Képzelem, hogy belül mit gondolhatnak...) Munka után pedig a legtöbb ember a zöldbe megy még. Nem a TV előtt ülnek naphosszat, vagy éppen a kocka villodzó monitorját bámulják. Meditatív jellege van a körülöttem lévő sok impulzusnak. Ezt most jobban nem tudom megfogni, hogy leírjam. Esténként elmélyülök az időtlenségben. Idegen ágy, idegen szoba. Az ablakon beszűrődik a Holdfény, a csillagok reszkető fénye. Nem vagyok messze az imádott Északomtól.
És közben olyan, mintha egy másik dimenzióba járnék. Egy másik világban. És valahogy így van ez.
Most pedig ideje van kiszedni a ruhákat a szárítókból, nyugvóra térni, és várni egy újabb holnapot, közben pedig hálát adni a maiért.
A Barátság pedig kilometerektől is Barátság marad. Akkor is, ha éppen Hora Mester időrózsái egymás után sorvadnak el a Szürke urak szájában, aminek következtében egyszerűen elvész az idő a határidő napló zsúfoltan teleírt lapjain.
2008. október 17., péntek
Naplemente
Tegnap este amikor jöttem haza, hátrapillantottam, s a következő kép tárult a szemem elé. Tegnap fedeztem fel, hogy innen, Haraldsheimtől ellátni egészen a tengeröbölig. Holnap egyébiránt fjordnézőbe megyünk. Már várom.
Az Ősz színei itt valahogy mások, mint otthon, mégis régi ismerősként köszönnek vissza a falevelekről.
Amikor kilépünk a szállásról - amiről szintén lesznek képek rövidesen photoblogon, akkor ez a látvány tárul a szemünk elé:
Igazából az elmúlt négy nap olyan zsúfolt volt, aminek nyoma a bejegyzéseimen is meglátszik. Igyekszem valami rendszer alapján írni, de valahogy aztán mindig elkutyulódok.
Most itt ülök a szállás előterében, még mindig nincs az emeleten wifi. Ma is csodálatos napsütés köszöntött rám. Úgy érzem, mintha Oslo így akarna kedveskedni. Barát, aki ugyan csak hétfő óta ismer, mégis egyből befogadott. Jó lenne itt élni, de a Duna illata ezerszer jobb, mint a sós tengerré, bár élvezem, amikor az orromat megcsapja a kikötői illat, de óhatatlanul is a hazavágyom. A sirályok éneke norvégul van, nem értem, de kellemes a dallama.
Most pedig hív egy újabb kaland.
Az Ősz színei itt valahogy mások, mint otthon, mégis régi ismerősként köszönnek vissza a falevelekről.
Amikor kilépünk a szállásról - amiről szintén lesznek képek rövidesen photoblogon, akkor ez a látvány tárul a szemünk elé:
Igazából az elmúlt négy nap olyan zsúfolt volt, aminek nyoma a bejegyzéseimen is meglátszik. Igyekszem valami rendszer alapján írni, de valahogy aztán mindig elkutyulódok.Most itt ülök a szállás előterében, még mindig nincs az emeleten wifi. Ma is csodálatos napsütés köszöntött rám. Úgy érzem, mintha Oslo így akarna kedveskedni. Barát, aki ugyan csak hétfő óta ismer, mégis egyből befogadott. Jó lenne itt élni, de a Duna illata ezerszer jobb, mint a sós tengerré, bár élvezem, amikor az orromat megcsapja a kikötői illat, de óhatatlanul is a hazavágyom. A sirályok éneke norvégul van, nem értem, de kellemes a dallama.
Most pedig hív egy újabb kaland.
Hajnali írás
Otthonomtól távol töltött negyedik nap végére értem. Ülök az ágyam tetején, a lábam az égbe lóg. A szobában két emeletes ágy van, én az ablakhoz közelit választottam, a repülés élménye után újra közelebb az éghez. Kint a lámpa fénye vet árnyékot a parkolóra, a Hold magasan jár fenn, az ég csodálatosan teleszórt csillagokkal. Ma készítettem képeket a szállásunk előtti látképről, s ma felfedeztem, hogy innen egészen ellátni a tengerig. Eddig mindig köd ülte meg a tájat, nem volt lehetőségem felfedezni. De ma a Nap sugarai lágyan érintették a megsárgult leveleket. Az idő nagyon kegyes hozzánk, noha tegnap lógott az eső lába, amikor a közeli tavaknál tettünk egy sétát.
Amint írtam korábban is, szinte minden nap bejárunk az Egyetemre. Az órák angolul folynak, élvezem, ahogyan a különböző nemzetek egy közös csatornán keresztül értenek egymással szót. Eleinte féltem attól, hogy szinte semmit sem fogok megérteni, főleg a gyakorlatok során, de ez a szorongás már a keddi egyetemi eligazításon felengedett. Igaz, hogy a szókincsemen van mit fejleszteni – úgy vélem, ez életem végéig így lesz – de már nem veszek el és angolul is tudok „csacsásan” beszélni… És ez jó. Már csak azért is, mert szeretek más kultúrák embereit megismerni. Valahogy így (is) kapcsolódok a világhoz. (Világlélek…?)
Ma este még elmentünk Fernandóval az egyik helyi pubba. Mielőtt bárki azt gondolná, gyorsan leszögezem: teát ittam. Egyrészt az itteni sör nem finom. Másrész a bor nagyon drága. Harmadrész pedig, nem azért jöttem Oslo-ba, hogy iszogáljak. Ám a vendéglátó ipari egység hangulata igen magával ragadó volt. Fernandó pedig az itteni évfolyamtársunk, olasz, de német tanár, és most itt él Oslo-ban. Érdekes egy ember, négy nyelven beszél perfekt. (Olasz, német, norvég, angol.) A harmincas éveinek végén jár, úgy érzem, keresi a helyét a nagyvilágban. Ám Oslo-ba beleszeretett. Amin nem is tudok csodálkozni.
No de azért ennek a városnak is van árnyékos oldala. Nem is olyan messze a városközponttól és az új Operaháztól. Sok kolduló emberbe botlik itt az ember, ahogy kuporognak az utcákon. És azt is szóvá kell tegyem, hogy itt, a mocskos kétkezi munkát (pl.: burkolás, takarítás…) Vendégmunkások végzik, főleg sötétebb bőrűek. Egyetlen egy szőke embert sem láttam nehéz fizikai munkát végezni. Dübörög a gazdaság…
Nu, megyek aludni, negyed három… Holnap délelőtt meg még egy előadás vár, amit egy namibiai tanár fog tartani.
2008. október 16., csütörtök
Haraldsheim
A szállásunk villamossal 20 percre van az Egyetemtől. A Høgskolen i Oslo terjedelmes épület hálózattal rendelkezik. A Főépület modern, inkább emlékezteti az embert egy bevásárló központra, mint Egyetemre (de teszem hozzá, a Főpályaudvar plázának van beépítve, olybá' tűnik, mintha a vonatok csak kellékei lennének a vasútállomásnak.)
Egyébiránt, az egyetemi épület egykoron sörfőzde volt. A képek között megtaláljátok, de ma készítettem újakat is, amik viszont még a fényképezőgépemen vannak. Ma nem fogok tudni sokáig netezni, mivel a megszokott helyünk, ahonnan könnyen elérhető az internet le van foglalva, és most itt, Haraldsheim előterében tudunk csak kapcsolatot fogni.
Ma az Egyetemen megint csak két foglalkozáson vettünk részt. Tegnap délután ugye egy spanyol tanár tartott angolul előadást a nyelvtanításról. (Természetesen hadart...) Délelőtt belga néni szórakoztatott minket a mesemondással, meg hogy a drámapedagógia mennyire tudja alkalmazni. Aztán mai gyakorlaton egy angol pasival gyártottunk drótfigurákat. Érdekes volt. Délután pedig dráma játszottunk egy magyar tanárral, aki történetesen a Főiskolánkról jött. :) Kellemes hangulatban telt el.
Holnap még lesz egy előadás délelőtt, amire bemegyek. Továbbá péntekre tervezem a viking hajó múzeum meglátogatását. Most viszont zárom rövidre szabott bejegyzésem. Kevés a gép és sokan vagyunk rá.
Hiányzik az Otthonom. De egy nap annyi minden történik velünk, hogy nincs idő mélázni és gondolkodni. Csak az itt és most...
Egyébiránt, az egyetemi épület egykoron sörfőzde volt. A képek között megtaláljátok, de ma készítettem újakat is, amik viszont még a fényképezőgépemen vannak. Ma nem fogok tudni sokáig netezni, mivel a megszokott helyünk, ahonnan könnyen elérhető az internet le van foglalva, és most itt, Haraldsheim előterében tudunk csak kapcsolatot fogni.
Ma az Egyetemen megint csak két foglalkozáson vettünk részt. Tegnap délután ugye egy spanyol tanár tartott angolul előadást a nyelvtanításról. (Természetesen hadart...) Délelőtt belga néni szórakoztatott minket a mesemondással, meg hogy a drámapedagógia mennyire tudja alkalmazni. Aztán mai gyakorlaton egy angol pasival gyártottunk drótfigurákat. Érdekes volt. Délután pedig dráma játszottunk egy magyar tanárral, aki történetesen a Főiskolánkról jött. :) Kellemes hangulatban telt el.
Holnap még lesz egy előadás délelőtt, amire bemegyek. Továbbá péntekre tervezem a viking hajó múzeum meglátogatását. Most viszont zárom rövidre szabott bejegyzésem. Kevés a gép és sokan vagyunk rá.
Hiányzik az Otthonom. De egy nap annyi minden történik velünk, hogy nincs idő mélázni és gondolkodni. Csak az itt és most...
2008. október 15., szerda
Høgskolen i Oslo
18:20-kor mar a belso teruleten voltunk Ferihegy 2/a-n. A kontrollon becsipogott a nadraggombom, amiert aztan megtapogatott az egyik noi biztonsagi or. Aztan bementunk a varoba, kiderult, a gepunk kesik negyed orat, amibol aztan 30 perces keses lett. Az elso gephez busszal vittek ki minket - a csomagokkal nem kellett bajlodni, m az ment a maga utjan. Becsbe Bombareider tipusu, kulso properelles geppel mentunk, ablak mellett ultem, fantasztikus elmeny volt. Szavakba nem tudom foglalni, h milyen erzes a felhok felett szarnyalni. Aztan Becsben mar vartak minket, es egybol vittek is a masik gephez, ami Fokker tipusu volt, nagyobb, mint az elozo. Az ut masodik felet ataludtam, annyira elringatott a motorzaj es a gep idonkenti razkodasa. A legjobban a fel- es leszallast elveztem. Es a Hold eppen kerekded arcat mutatta.
Osloba keso este erkeztunk meg. Busszal mentunk a szallasra, innen meg kicsit gyalog, fel a hegyre. A szallas kellemes fahaz, hostel. Negy agyas szobak vannak, en emeleten alszom fenn, az ablakhoz kozel.
Kedden Osloban setaltunk, a kikotoben orakat toltottunk el, majd a varba mentunk fel. A kepeket majd felteszem photoblogra, hiszen szavakkal nehez visszaadni mindazt, ami itt az embert fogadja.
Aztan delutan az elso talalkozas volt a vendeglatoinkkal, eloadast tartottak nekunk, hogz mi hogzan lesz, majd elmentunk az uj Operahazba, ahol este pedig egy kortars balettet neztunk meg. Magaval ragado volt.
Ma pedig mar oraink vannak. Az angol jol ertem, csak egy-ket szo hianyzik a sz\tarambol, de azt a szovegkornzezet magyarazza.
Jol erzem magam itt, de nagyon hianyzik az Otthonom. Itt az Osz annyira mas, megis ugyanaz. Csodalatos szinekbe oltozott a varos. Majd ha a kepek is elerhetoek lesznek, meglatjatok, mirol beszelek. Olyan ez az egesz ut, mint egy alom.
Most mar mennem kell, ujabb ora var. Amint tudok, irok, de a szallason valamiert meg nem mukodik a wifi.
u.i.: kuldetes teljesitve, Iorek Byrnisson szulofoldjere eljutatva... (Szegenynek nem volt egy leanyalom a csomagterben utazni a borondbe zsufolva...) :)
2008. október 12., vasárnap
A fióka kirepül a Fészekből
Bármily hihetetlen is, de holnap már Október 13-át jegyeznek a naptárak. Nekem pedig jegyem van holnapra egy gépre, ami feltehetőleg minden hétfőn 18:20kor száll fel a ferihegyi kifutópályáról. De ma még vasárnap van. Itthon vagyok, Családom körében. Csodálatosan süt a Nap, az Ősz szépsége mélyen megérinti Lelkemet.
Reggel a National Geographicon néztem egy műsort a kardszárnyú delfinekről. Lenyűgözött, de egyben nyomasztott az, amit láttam. Egy tucat gyilkos bálna megtámadott egy szürke cetanyát a borjával. Az egész incidens a kis bálna életéért zajlott. Az Anya kétségbeesetten igyekezett védeni a gyermekét, míg az orcá-k két részre oszlottak, és míg az első hat a támadásban ügyködtek, ők pihentek, és mikor társaik elfáradtak, akkor leváltották őket. Hihetetlen, hogy mennyire szervezett volt a támadás. De végül a szürke bálna és kicsinye megmenekültek, mert az Anya kitalálta, hogy a sekélyebb vizek felé tereli a gyermekét, ahol már nem tudtak kellő energiával támadni a kardszárnyú joszágok, mert húsz méter mély víz nem elég a kellő felgyorsulásra. A harc több órán keresztül folyt. Végül az Anya nyert. Elképesztő bátorsággal nézett szembe sziláival a gyilkos bálnák éles fogaival szembe. És a Sors különös véletlene, hogy mindez Anyák napján történ.
Kicsit úgy érzem magam, mint a fióka, aki megkapta a szárnyait, és elmegye világot látni. De milyen jó lesz Hazatérni...
Reggel a National Geographicon néztem egy műsort a kardszárnyú delfinekről. Lenyűgözött, de egyben nyomasztott az, amit láttam. Egy tucat gyilkos bálna megtámadott egy szürke cetanyát a borjával. Az egész incidens a kis bálna életéért zajlott. Az Anya kétségbeesetten igyekezett védeni a gyermekét, míg az orcá-k két részre oszlottak, és míg az első hat a támadásban ügyködtek, ők pihentek, és mikor társaik elfáradtak, akkor leváltották őket. Hihetetlen, hogy mennyire szervezett volt a támadás. De végül a szürke bálna és kicsinye megmenekültek, mert az Anya kitalálta, hogy a sekélyebb vizek felé tereli a gyermekét, ahol már nem tudtak kellő energiával támadni a kardszárnyú joszágok, mert húsz méter mély víz nem elég a kellő felgyorsulásra. A harc több órán keresztül folyt. Végül az Anya nyert. Elképesztő bátorsággal nézett szembe sziláival a gyilkos bálnák éles fogaival szembe. És a Sors különös véletlene, hogy mindez Anyák napján történ.
Kicsit úgy érzem magam, mint a fióka, aki megkapta a szárnyait, és elmegye világot látni. De milyen jó lesz Hazatérni...
2008. október 11., szombat
Jillian Cross hadnagy : )
Mert három a magyar igazság, ezért írok...
Mától társszerzője lettem egy novellának indult történetnek, amit Lunnal ketten írunk. Az első bejegyzést szerzőtársam tollából itt olvashatjátok el, de a Leonidas Csillaghajó Kalandjai itt folytatódnak.
Egyébként pedig, hat novellát írt a Képzeld Íróm, de csak négy van publikálva. A másik kettő egyszercsak... Türelem. :)
Ma még kicsit TDK-zok, aztán vár az alvás :).
Egyébként pedig, hat novellát írt a Képzeld Íróm, de csak négy van publikálva. A másik kettő egyszercsak... Türelem. :)
Ma még kicsit TDK-zok, aztán vár az alvás :).
Az Elképzelhetetlen
Mégpedig a jövő. Ami olyan sebesen közeleg felém, mint egy vad musztáng, akit hajt a vére a szabadság, a vágta és a végtelen puszták felé. Közeleg felém? Már itt is van! Holnap még itthon alszom, aztán pedig irány az Elképzelhetetlen. És közben apró terveket szövögetek magamban, hogy mit fogok tenni odakint. Nagyon remélem, hogy lesz internetem, mert nélküle még magányosabbnak fogom érezni magam. A Család, a Szerelem, a Barátság. Mind-mind ott lesz a világhálón. És ott lesz bennem is. A távolság csupán annyit jelent, hogy az idő és a tér tréfál meg éppen bennünket. Nomeg a Valóság. Soha nem gondoltam azt, hogy valaha is eljutok olyan helyekre, mint Oslo. Aztán a gondolatok átalakultak, és már az vált természetessé, hogy adott a lehetőség. Elsős korom óta kiszúrtam magamnak Oslo-t. Már akkor éreztem valahol mélyen, egyszer adott lesz a Találkozás. Valamiért vár Oslo. Valami van ott, amit meg kell néznem. Talán maga "csak" a város. Az utcák, az emberek, a hangulat. A tenger. A sós illat, a sirályok éneke a lemenő napfényben. És félek, már nem a repüléstől, hanem attól, hogy a most megélt varázslatot nem fogom megtalálni ott. Lélekben már bejártam az utat Oslo-tól Tønsbergig, onnan pedig Nøterøy Szigetét is megnéztem. Nagypapám Unokatestvére vár. Így Oslo nem csupán egy tanulmányút lesz az Ismeretlenben, hanem séta a múltban, Családom Emlékei között. Kíváncsiam váron.
Most pedig az idő java része lázas pakolással telik, node, nem esek túlzásba, noha nem hagyom az utolsó percre, mint ahogy máskor szoktam, amikor belföldön, vagy Prágába megyek. (Prága nem idegen, mint most Oslo még kicsit az.) Elhatároztam, hogy sokat fogok sétálni annak dacára, hogy a suli biztosít nekünk havi bérletet, ami nagyjából 24 000 HUF spórolás (elég költséges kint a tömegközlekedés... remélem színvonalasabb, mint itthon a BKV.)
Így, az utolsó előtti itthon töltött napon a következőképp zárom bejegyzésem: hétfőn este már életem egyik nagy kalandjának kapujába lépek, amikor becsekkolok a reptéren. Szeretnék ablak mellett ülni és megörökíteni a világot onnan fentről. Repülhetek!!! Szárnyak nélkül, és bár nem fogom bőrömön érezni a szél érintését, mégis olyan lesz, mint amikor Daidalosz és Ikarosz először emelkedett az égbe. Ígérem én nem megyek közel a Naphoz... Csak a felhőket nézem meg közelről.
Drága Oslo, várom a hétfői Találkozást, készülj, mert megyek... Reszkess Norvégia...
Most pedig az idő java része lázas pakolással telik, node, nem esek túlzásba, noha nem hagyom az utolsó percre, mint ahogy máskor szoktam, amikor belföldön, vagy Prágába megyek. (Prága nem idegen, mint most Oslo még kicsit az.) Elhatároztam, hogy sokat fogok sétálni annak dacára, hogy a suli biztosít nekünk havi bérletet, ami nagyjából 24 000 HUF spórolás (elég költséges kint a tömegközlekedés... remélem színvonalasabb, mint itthon a BKV.)
Így, az utolsó előtti itthon töltött napon a következőképp zárom bejegyzésem: hétfőn este már életem egyik nagy kalandjának kapujába lépek, amikor becsekkolok a reptéren. Szeretnék ablak mellett ülni és megörökíteni a világot onnan fentről. Repülhetek!!! Szárnyak nélkül, és bár nem fogom bőrömön érezni a szél érintését, mégis olyan lesz, mint amikor Daidalosz és Ikarosz először emelkedett az égbe. Ígérem én nem megyek közel a Naphoz... Csak a felhőket nézem meg közelről.
Drága Oslo, várom a hétfői Találkozást, készülj, mert megyek... Reszkess Norvégia...
2008. október 8., szerda
A Mindenség Kertje
Zónázó vonat. Ölemben a laptop, kint elsuhanó táj, hallójárataimban pedig egy elfeledett dal szól. Csodálatosan süt a Nap. A Képzeletem messzire visz, nincs megállás, szaladunk a Fantasztikus Szupersztrádán. Szaladunk? Nem, nem is szaladunk. Elrugaszkodva a Földtől már-már repülünk. Álom és valóság összemosódik. Az ablakon túli világ sejtető homályba burkolózik. Nem hallom a vonatot, nem látom a vonatot, mégis tudom, hogy benne vagyok.
Minden egyes perccel közelebb kerülök az Utazáshoz. Csak így hívom. Lehetne talán másképp is, mint Nagy Kaland, vagy Találkozás az Ismeretlennel. De nincs szükség ilyen hangzatos szavakra. Messze elől már Vác körvonalazódik. De előtte még egy kis erdő majd puszta fogad.
Tegnap este Vácról kocsival hoztak haza. Csodálatos volt az Ég, a Hold fél alakja szégyenlősen bújt meg felhőfoszlányok között. Mellette a Jupiter fénye tündökölt. Este volt, sötétség borult az utakra. Egy másik világ. Mennyire színes ez a bolygó! Rengeteg arcát mutatja nap, mint nap.
*
Most pedig már hazafele tartok a vonaton. Hasonló a helyzet, mint amikor reggel írtam. A vonat hiperszónikus sebességgel száguld végig a települések mentén. Robogunk, mintha meg sem állnánk. Egyszer elkezdtem írni egy novellát, egy történetet arról, hogy egy lány elalszik a vonaton, s mikor felébred, nem ott találja magát, ahova utazni akart, hanem egy teljesen idegen világban… Valahol talán még most is megvan ez az írás. Valahol, a többi elfeledett történet között.
És most megint az az elfeledett dal csendül fel. Ez a zene mindig magával hozza az érzelmeket is. „Itt vagy, Napfénye az Életemnek…Tégy szabaddá…” A Mindenség Kertje. Milyen páratlan az emberiség azon képessége, hogy tökéletesen le tud írni körülötte lévő dolgokat. Ki ügyesebben, ki kevésbé. De adott a lehetőség. Mindenkinek. S nem muszáj ahhoz a Szavak Nagymesterének lenni, van más mód is. A Zene, a Festészet, a Szobrászat, Faragás… és megannyi különleges útja az Érzelmek felszínre juttattatásának. Vagy egy mozdulat, egy jel, egy esemény.
Akár nevezhetsz szentimentálisnak. Nevezhetsz, mert az vagyok. Szeretem az Érzelmeket, még akkor is, ha oly’ gyilkosak tudnak lenni. Ha már egyszer adott a lehetőség érezni, akkor miért ne élnénk vele? Furcsák vagyunk mi, emberek. Néha elfojtunk magunkban dolgokat, mert félünk, és ez a félelem megbénít minket ahhoz, hogy tudjunk az itt és mostban élni.
Bár jókor beszélek én is a Félelemről, amikor szinte napi kapcsolatba kerültünk egymással. Út az Ismeretlenbe, Félelmekkel vegyített terhes érzelmek keringenek az ereimben. És jogom van félni? Nem szabad félni? Miért félnék? Mindenhol ugyanaz a törvényszerűsége dolgozik a világnak.
Közben pedig úgy érzem, versenyt futok az ember alkotta illúzióval. De az Idő az, ami nem számít. Várakozok. De közben nem felejtem el, hogy ma szerda van. Edzés. Az utolsó, Norvégia előtt. Aztán Novemberben, amikor itthon leszek, vélhetően tapasztalatokkal gazdagabban, érettebben szemlélem majd a világot. Most pedig, kicsit olyan, mintha meghalnék. El kell engednem mindent, ami Itthon van ahhoz, hogy teljesen be tudjam fogadni az új világot.
2008. október 7., kedd
Hat perccel éjfél előtt írok néhány sort az itt és mostról. Norvégia egyre közelebb én pedig egyre távolabb érzem magam a világtól. Ahogy eszembe jut a következő három hét, a gyomrom csecsemő ököl nagyságúra csökken, s menekülnék messze innen. Innen? Nem is, inkább csak Norvégia elől. Nem a repüléstől félek, már vágyom rá és mint ahogy egy Kedves Barátom mondta, nem úszom meg az életet olyan olcsón, hogy egy repülőgép szerencsétlenségben távozzak e világból. Repülés... Mindig áhítoztam rá és most, amikor elérhetővé vált már nem tartom olyan nagy csodának. És Norvégia... Te ismeretlen világ. Reszkető Lélekkel várom a Találkozást.
Közben itthon nem áll meg az Élet. Csak én fogok hiányozni a mindennapi képletből. Talán ezt a szorongató érzést hívják Félelemnek. Félelemnek az Ismeretlentől. Létezik Norvégia... Valahol a valóság és az illúzió határán. Ott, ahol nincsenek jegenyefák, sem macskák, sem Biztonság. Mindent itthon hagyok, kivéve Iorek Byrnissont, a páncélos medvémet. Ő lesz az egyetlen Biztonság. Pótlék, minden, ami sokat jelent Itthon.
Itthon. Itt hagyom a Családom, Krokodil Dundee-t, a Barátaimat. Nehéz lesz. De a fióka megtanult repülni, ideje van a szárnyalásnak.
És talán nem is olyan ijesztő. Talán nem. De nem kergetek léghajókat. Csak várok. A Róka újra vár, de most nem a Kishercegre, akivel megszelídítettük egymást. Várok, de közben igyekszem megállítani az Időt. Az Időt... És már annak sincs jelentősége, aminek tegnap volt. Csak a Szeretetnek. Semmi másnak. Ez mindent magába foglal, keretet ad és támogat. Aki igazán Szeret, nem fél, képes feloldódni benne, a korlátokat lebontani. Korlátokat... A Félelem ravasz úr, akkor támad, amikor nem számítunk rá, amikor gyengék vagyunk. Messziről kiszagolja. A ma éjszaka a csatáé. A Félelem seregeivel vívott küzdelemé.
És közben valahol mélyen örülök az Életnek.
Közben itthon nem áll meg az Élet. Csak én fogok hiányozni a mindennapi képletből. Talán ezt a szorongató érzést hívják Félelemnek. Félelemnek az Ismeretlentől. Létezik Norvégia... Valahol a valóság és az illúzió határán. Ott, ahol nincsenek jegenyefák, sem macskák, sem Biztonság. Mindent itthon hagyok, kivéve Iorek Byrnissont, a páncélos medvémet. Ő lesz az egyetlen Biztonság. Pótlék, minden, ami sokat jelent Itthon.
Itthon. Itt hagyom a Családom, Krokodil Dundee-t, a Barátaimat. Nehéz lesz. De a fióka megtanult repülni, ideje van a szárnyalásnak.
És talán nem is olyan ijesztő. Talán nem. De nem kergetek léghajókat. Csak várok. A Róka újra vár, de most nem a Kishercegre, akivel megszelídítettük egymást. Várok, de közben igyekszem megállítani az Időt. Az Időt... És már annak sincs jelentősége, aminek tegnap volt. Csak a Szeretetnek. Semmi másnak. Ez mindent magába foglal, keretet ad és támogat. Aki igazán Szeret, nem fél, képes feloldódni benne, a korlátokat lebontani. Korlátokat... A Félelem ravasz úr, akkor támad, amikor nem számítunk rá, amikor gyengék vagyunk. Messziről kiszagolja. A ma éjszaka a csatáé. A Félelem seregeivel vívott küzdelemé.
És közben valahol mélyen örülök az Életnek.
2008. október 6., hétfő
Egy nap, ami gyorsan elmúlt
Sosem tudom megunni... Budapest-Vác között a vonatút mindig más. Noha harmadik éve már, hogy számtalanszor vezet erre utam, mindig találok valami újat, valami szépet. Valami Lélekcsemegét. Bár Ti is látnátok!
Jegenyefák állnak sorfalat, miután elhagyjuk Istvánteleket. Sebesen robogunk ki a városból, a felhők versenyre kelnek velünk. És az Ősz beköltözött a levelek közé.
Reggel, amikor felébredtem, csodálatos napsütés kúszott be a két sötétítő függöny közti résen. Szutyok az ágyam végében nyújtózkodott, amint észrevette ébrenlétem. Majd dorombolással vegyített nyávogással kívánt jó reggelt. Leugrott az ágyról, előresietett a konyhába, hogy türelmesen leülve várja a reggelit, gömbölyded idomai tökéletesen macskás. :)
Gyönyörű reggel, egy hétfő reggel, melyet egy különös hétvége utóérzelmei töltik ki.
Különös hétvége?
Szombat délután a Klinikák mögötti utcán lépkedtem a Találkozás felé. Szürkületi idő volt már, madarak szálltak a Nap utolsó sugaraival búcsúrepülést. A Szél a hallójárataimba hozott egy furcsa éneket. A fák énekét, ahogyan a falevelek együtt zenélnek, miközben a levegő táncot jár körülöttük. Olyan Pillanat volt, amit az ember szívesen megoszt Másokkal. Amikor a Mindenség tárul elé egy tünékeny másodpercig. Tökéletesen egyedül voltam az utcán, macskák sem jártak arra, pedig a közeli Fűvészkertben szívesen portyáznak egerek után. De mégsem voltam magányos. A Képzeletem messzire repített onnan, egy vízpartra, ahol szomorú fűzfa ága lóg a vízbe. S messze távol, valahol ott, ahol az Ég és Föld összeér a Nap alábukik a kéklő hegyek mögött.
Ma pedig Vácott találkoztam a Kövér Fehér Macskával, akit Daginak kereszteltem el önkéntesen. Már azt hittem, történt kis duci Barátommal valami, mert már régen nem tette mancsát a környékre. Öregszik, látni rajta, én több, mint két éve ismerem már, és akkor sem volt fiatal kandúr. Bundája örökké szürke, noha valaha hófehér lehetett.
Amikor megérkeztem Vácra, az állomás felett boltíves szivárvány görbült. Tökéletesen lehetett látni mind a hét színt, két vége talán a földig ért, de a házak eltakarták. Talán ott rejtették el a Koboldok a kincsüket.
Ma a Húgom a világot jelentő deszkákra lép.
Reggel, amikor felébredtem, csodálatos napsütés kúszott be a két sötétítő függöny közti résen. Szutyok az ágyam végében nyújtózkodott, amint észrevette ébrenlétem. Majd dorombolással vegyített nyávogással kívánt jó reggelt. Leugrott az ágyról, előresietett a konyhába, hogy türelmesen leülve várja a reggelit, gömbölyded idomai tökéletesen macskás. :)
Gyönyörű reggel, egy hétfő reggel, melyet egy különös hétvége utóérzelmei töltik ki.
Különös hétvége?
Szombat délután a Klinikák mögötti utcán lépkedtem a Találkozás felé. Szürkületi idő volt már, madarak szálltak a Nap utolsó sugaraival búcsúrepülést. A Szél a hallójárataimba hozott egy furcsa éneket. A fák énekét, ahogyan a falevelek együtt zenélnek, miközben a levegő táncot jár körülöttük. Olyan Pillanat volt, amit az ember szívesen megoszt Másokkal. Amikor a Mindenség tárul elé egy tünékeny másodpercig. Tökéletesen egyedül voltam az utcán, macskák sem jártak arra, pedig a közeli Fűvészkertben szívesen portyáznak egerek után. De mégsem voltam magányos. A Képzeletem messzire repített onnan, egy vízpartra, ahol szomorú fűzfa ága lóg a vízbe. S messze távol, valahol ott, ahol az Ég és Föld összeér a Nap alábukik a kéklő hegyek mögött.
Ma pedig Vácott találkoztam a Kövér Fehér Macskával, akit Daginak kereszteltem el önkéntesen. Már azt hittem, történt kis duci Barátommal valami, mert már régen nem tette mancsát a környékre. Öregszik, látni rajta, én több, mint két éve ismerem már, és akkor sem volt fiatal kandúr. Bundája örökké szürke, noha valaha hófehér lehetett.
Amikor megérkeztem Vácra, az állomás felett boltíves szivárvány görbült. Tökéletesen lehetett látni mind a hét színt, két vége talán a földig ért, de a házak eltakarták. Talán ott rejtették el a Koboldok a kincsüket.
Ma a Húgom a világot jelentő deszkákra lép.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)