Az utolsó nap az évből

Nem egész 24 óra van hátra az évből. Itt az ideje a számadásnak. Most, szerda hajnal 1 óra 49 perckor. (Nem jön álom a szememre, Dody nagyon finom ámde számomra talán erős tejhabos kávét készített nekem délután. Nem baj, legalább most csend telepszik körém, már mindenki alszik, még a macskáim is itt szuszognak az ágyam végében.)

Ma érzelmileg változatos napom volt. De végtére is azt írhatom: hálás vagyok az Égnek, amiért én lehetek én, amiért itt lehetek, amiért csodálatos Világ ölel körbe. (Ömlengésről ennyit.)

Kedves Öreg Barátomnál ebédeltem, pestot készített, amit sörrel kísértünk le. Nem vagyok oda a sörökért, de vannak kivételek, amiket szívesen elfogyasztok. Nem is tudtam eddig, mennyire szomjazta Lelkem, hogy beszélgessünk. Megállapítottuk a világ jelenlegi állását. Nem rossz. De nem is jó. De nincs okom pesszimistának lenni.

Délután pedig Krokodil Dundee-val töltöttem a nap további részét. A nevetés mindenre gyógyír. A kommunikáció pedig kétélű fegyver, ami hídakat építhet és pusztíthat egyszerre. A Szív hídjai. A legerősebb hídak, ami a világon léteznek, mégis olyan egyszerű lerombolni. Óvatosan kell gondozni, keverni a "maltert" hozzá és betont önteni, biztonságossá tenni. Nem mindig sikerül, mert nem csupán az építők tehetnek kárt benne, hanem a környezet tombolása is.

Az én hídacskáimra pedig ráfér egy alapos felújítás. Az utóbbi hónapokban nem tudtam elég minőségi időt szánni a Barátaimra. Ezt sokan tapasztalták a bőrükön, de kitartásuknak hála nem hagytak el engem. Hálával tartozom. Rossz kifejezés ez így. Nem tartozom, mert nem szükségből szeretném adni. Hanem mert tényleg hálás vagyok, és elégedett a helyemmel ebben a létidőben.

Ez az év tartogatott jó és rossz pillanatokat számomra. Mitől nyerték el a jelzőiket az események? Az érzelmeim ragasztottak címkéket rájuk. Ha bánat ért, az emléknyom rossz maradt és mélyen elásódott a tudatalattimban, hogy aztán álmokban materalizálódjanak, a kedves élmények kedves érzésekben konzerválódtak, amit egy ének, egy illat, egy kósza mondat visszahoz.

2008 a változások éve volt. Rengeteg új élménnyel gazdagodtam, igyekeztem belőlük megtanulni a leckét, levonni a megfelelő következtetést.

Hét nap múlva pedig öregebb leszek egy évvel. Talán ennek előhírnöke, hogy találtam egy ősz hajszálat a fejem búbján... Talán felnőtté váltam...

Zúzmarás köd...

...és mínusz 5 fok van odakint. Északon hidegebb.

Amikor a Fram fedélzetén jártam - Oslo, Fram Museet-, elképzeltem milyen lehetett ott az Élet, amikor a büszke hajó felfedezőútján szelte a tengert. Ameddig a szem ellát csak jég, jég és jég. Ámde, az Aurora Boralis minden nap a legénység feje felett lebegett. Csontig hatoló hideg, amikor lélegzel a leheleted megfagy és lehull a hajópadlóra. Utazott a hajón egy fiatal lány, úgy 16 éves lehetett. Sosem fogja elfelejteni, amíg csak él, amikor áthaladtak az Északi Sarkon. A Nagybátyja a fedélzeten utazó tudósok vezetője, unokahúga gyámja. Nem tudta a lányt kire hagyni, ezért magával vitte.

A lány a szülei halála óta magányos, képzelt barátokkal társalog magányában, a sötétben, ezzel leplezve félelmét az éjszakai egyedüllétektől. Egyetlen barátja a Naplója.

A fiatal tudós egy napon észrevette a lányt a fedélzeten, akit levegőzni küldtek ki a hajókabinjából. Magányosan sétált, a matrózok lesütött szemmel mentek el mellette, fehérnép a hajón, szerencsétlenség.

A fiatal tudós Lelkébe melegség költözött, akárhányszor pillantást vethetett a törékeny virágszálra a zord időjárási viszontagságok között.

Aztán egy napon megszólította...

621.

Tényleg ilyen vak a Nagy Világ? (Mai megszaporodott bejegyzéseim oka az, hogy képtelen vagyok elaludni, ilyenkor pedig a cyber világban kószálok hajnalig.) Na de az első zárójeles megjegyzés után folytatom a megkezdett gondolatot.

Ma este néztem a híradót, a vezető hírek között szerepelt Izrael kidolgozott hadműveleti tevékenységei a Gázai Övezet ellen. Milyen meglepő, gondoltam magamban, az olaj hordónkénti ára mostanában igen olcsó volt, olybá' tűnik az iraki és az afganisztáni harci gépezet már nem tudja beolajozni a fekete arany drágaságát. De ez az este folyamán csak hipotézis maradt bennem. Ám de az előbb kószáltam a virtuális üzleti negyedben és vajon mit tapasztalok? Újra 40 $ felett az olajár. Határ a csillagos ég... Túl olcsó volt a benzin, a Nagy Kasszának így nem hoz hasznot. És ezért kell meghalnia gyerekeknek. Emberek, hova teszitek a szemetek? Zűrzavaros ez az egész világ...

Ki vagy Te, Szerelem?

A választ erre a kérdésre bizonyára mindenki tudja. Mindenki, akinek valaha is bármilyen köze volt a Szerelemhez. Csakhogy a válasz mindenki számára más. Szubjektíven éljük meg, saját Világunk rezdülései szerint vetítjük le.

Zserbó készítés közben azon tűnődtem, mit jelent számomra a Szerelem. Sokszor úgy éreztem, megtaláltam, sokszor úgy éreztem, elveszítettem. Sokszor nem találok kiutat az érzelmek kusza világában, sokszor pedig minden olyan egyértelmű, és pofonegyszerű. (Ezerszeresen...:)

Amikor a két Lélek ütközik egy találkozásnak álcázott véletlen folyamán, még nem tudják, mit kapnak a másiktól, óvatosan bánnak azzal is, ahogy adnak a másiknak magukból. Aztán ahogy telik az idő a Kapcsolat bimbózik, alakul, változáson mennek keresztül, csiszolódnak egymáshoz, megtanulják, hogy a Kapcsolatban ketten vannak és nem csak egy-egy ego szükségleteire korlátozódik. Mint amikor a hernyóból Pillangó lesz. Valami csodálatos, valami szép születik két Lélek életközösségéből. Aztán ha gondozzák a Pillangót, akkor sokáig él. Bennük. Kék Pillangó. Kék, mely a remény színe (Kék Madár = K-Pax, a Belső bolygó). Pillangó, mert a Szerelem szárnyakkal ruház fel.

S nyilván vannak nehézségek. Amikor a Pillangó nem szárnyal, csak bánatosan hever egy rózsaszirmon. Amikor az egyik fél Egoja rátelepedik a Kapcsolatra. És a Pillangó fuldoklik. Előbb-utóbb pedig elhal. Akkor a Kapcsolat vagy elhidegedve létezik tovább, de Lélek nélkül, vagy tönkremegy. Mind a két esetben minden fél károkat szenved, sérüléseket gyűjt be, amik nagyon nehezen gyógyulnak meg, ha valaha is meggyógyulnak.

A Szerelem az életünket átszővő változás része. Az alapköve egy új, igazi Család születésének. Noha a Szerelem nem életfeltétel, de szükségünk van rá, nekünk, embereknek. Ugyan mi más lehetne az Élet értelme, mint tökéletessé válni és szabaddá lenni a Szerelemben? Egyszerű recept, mégis könnyű elbukni benne. Nem feltétlen ez a helyes Út. Egyálaltalán, létezik helyes Út? Egykor minden ember történelemmé válik. A Szerelem is.

Az élet Internet nélkül

Több, mint egy hete nélkülözzük a cyber világ rezdüléseit. Múlt szombat este az Internet kábelt tévedésből átvágták, mivel antenna zsinórnak nézték. Nem igazán szeretném az estet további kommentekkel címkézni. (Avagy, amikor a paraszt nem ért a csokihoz, a papírt megeszi de finomságot kidobja…)

Pénteken maradt félbe életem napjainak dokumentálása, történések események, gondolatok megosztása. Túléltem a szigorlatot. Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem, nem veszett minden kárba, amit akkora megtanultam egy életre bennem marad, nyilván vesznek el adatok és információk, de a lényeg belsővé vált. Most már csak két vizsga, aztán au revoir, februárig ne is lássalak, Vác. (Noha a színjátszó kör miatt muszáj lesz csütörtökönként este levágtázni.)

Pénteken nem is történt semmi olyan említésre méltó a szigorlaton kívül. Krokodil Dundee meglátogatott, mivel kicsit lebetegedtem. Három hosszú és érzelmileg kimerítő hét után találkoztunk újra. Különös volt, még most is az. Most gyógyulni kell még. Nem csak fizikailag a megfázás miatt, hanem Lelkileg is.

Készülődés az Ünnepre

A hétvégére viszont letettem minden terhet, aminek cipelésére már nincs szükség, hiszen amit kellett, azt megtettem. Befogadtam az Ünnepet a Lelkembe. Szombat-vasárnap takarítottam, az ablakokra már ráfért egy alapos csutakolás, a függönyök is inkább a szürke színárnyalataiban pompáztak, rég elfeledve a hó fehérségét. Karácsonyi díszben pompázott a lakás vasárnap estére. Kellett két nap teljes ráhangolódás, hogy minden nyavalyát el tudjak engedni és az igazán lényeges és fontos dolgokkal tudjak foglalkozni. A takarítás számomra nem csupán egy külső megtisztulás. Ahogy a belső szobából haladok egyre kintebb, úgy nyerek én is megnyugvást.

Egy csodaszép hétfő

Amikor még a vizsgák és beadandók nyomasztották gondolataim, akadt egy halvány reménysugár, ami tartottam bennem a Lelket és az Ünnepet. Barátaimat süti partira hívtuk, az Odúban, Itthon. Süti sütő versenyt hirdettem, az Év konyhatündére címéért folyt a versengés. Bosyka sós sütije fogyott el a leghamarabb, ezzel megszerezte háziasszonyának a verseny első helyét, melyet oklevéllel tűntettünk ki. Jövőre jobban megszervezem. Több süti kategória lesz. Idén egy kalapba került az említett sóson át a rétesig minden.

A következő finomságok kerültek az asztalra: mézeskalács – Dóri; túros süti – Katus, csodás csokis muffin – Hugi; marcipán golyó – Yunina; Sós süti – Bosyka, kókusz tekercs – Evelyn; rétes – Anyukám, bár ez a süti nem volt versenyben, mivel Anyukám sokévi tapasztalatival nem kelhetünk versenyre : ); vizes piskóta túró töltelékkel – Csacsinszka. (Remélem senkit sem felejtettem ki a felsorolásból.)

A legjobban az élveztem, hogy a Barátainkkal együtt tölthettünk néhány órát, beszélgettünk, sokat nevettünk, megosztottuk egymással az Időnket. Sajnos nem tudott mindenki eljönni, ám úgy tervezem, ez az első karácsonyi süti parti hagyománynak született meg.

Az Ünnep

Kedden este Hugival felszálltunk kedvenc tömegközlekedési eszközünkre, a kis földalattira és kilátogattunk a Vörösmarty térre. Kicsalt minket a vásári forgatag. Amint felmentünk a térre vezető lépcsőn, egyből magával sodort minket a tömeg. Bódék, padok, asztalok sorakoztak meghatározott káoszban. A millenniumi vasút kijáratával szemben állt a Betlehem, mögötte úgy tizenöt méterre a színpad foglalta el a teret, éppen betlehemeztek a világot jelentő deszkákon. Hugival tettünk egy sétát a bódék színes kavalkádjában és a köztük áramló emberek között. Nem időztünk sokáig a téren, kisétáltunk a Vígadó előtti Duna part szakaszra. Szemben a Budai Vár világlott, balra a Citadella terítette be a Gellért hegy csúcsát, felette pedig egy csillag ragyogott fényesen, mintha az a bizonyos égitest lett volna, amelyik az Istálló felett is utat mutatott a pásztoroknak. Ott a korzón régi ismerősökkel futottunk össze. Rövid üdvözlés majd beszélgetés követte a találkozást, miközben visszasétáltunk a térre. Ott elköszöntünk tőlük, majd hazaindultunk. Este már mindennel elkészültünk, ami feladatul volt kitűzve.

Szenteste Bosyka és Zoli nálunk töltötték az Ünnepet. Feldíszítettük a fánkat, aki már évek óta hűséges Barátként tűri, hogy felaggassuk mindenféle díszekkel – leginkább arany és piros gömbökkel – égőkkel és szaloncukorral – utóbbiból már egy darab sincsen a fán.

A hagyományos vacsoránk előtt énekeltünk a zongora hangja mellett.

Az Ünnep itt van, beköltözött a lakásba és a Lelkekbe egyaránt.

Pápa

Néhány napot Pápán töltöttem el, s nem csupán a vonaton száguldottam végig a szépséges magyar tájon, hanem könyvem lapjain keresztül is utazást tettem a XIX. századi Londonban Sally Lochkart társaságában.

A várost még mindig nagyon szeretem. Szombaton este a római katolikus nagytemplomban voltunk misén. Aki ismer, tudja, nem nagyon szokásom koptatni a templom évszázados köveit. De akkor és ott úgy éreztem, nekem is mennem kell. A szombati misék a vasárnapi szertartások „előhírnökei”. Az év utolsó vasárnapján pedig a Családokat ünnepeltük. A mise végén így a Családok kaptak áldást. Különös volt, általában nem hiszek ezekben a rituálékban, de most megengedtem magamnak azt, hogy e téren túllépjen a racionalitásom határait és bizalmam helyezzem a transzcendens világba.

Hazafelé száguldva a vonaton a könyvem lapjaiból alkalmanként a tájra vetült tekintetem. Naplemente kísérte végig utamat, majd a szürkület színei foglalták le képzelőerőmet. Az eget fürkésztem, hat sugárhajtású repülőgép kondenz csíkját számoltam meg és egy ejtőernyős eregette szárnyait a szürkeségben Tatabánya házai felett. Biztos hideg lehet odafenn, ám bizonyára kesztyűt viselt az ejtőernyős.

Az év kereke újra átfordul

Az utazás mindig kiválóan alkalmas arra, hogy az ember ténylegesen el tudjon mélyülni a gondolataiban. Messzire vezet a Képzelet. Ahogyan figyeltem a mezőket a lemenő Napsugár fényében és vártam, hogy őzek jelenjenek meg a színen – meg is tették ezt – a melankólia érintette meg Lelkemet. Napok óta érzem szorongatását. Hiába minden látszat, az év végének közelsége szomorúsággal tölt el. Magam sem értem, miért, hiszen ebben az évben minden sikerült, amit végtére is akartam. Csodálatos évet számolhatok el. Akadtak nehézségek, de összességében a pozitív emlékek oldalára billen a mérleg.

Ezt a szorongató érzést meg majd csak lerázom magamról.

Addig meg marad az Ünnep, még itt van. Még nem költözött ki és ha ügyesek vagyunk, sokáig meg tudjuk őrizni hangulatát. A január mindig olyan gyorsan elszalad felettem, főleg a vizsgaidőszak miatt.

De ahogy megint eltelik egy szülinap, egyre jobban érzem, mennyire nem számít az idő. És közben pedig mardossa Lelkemet, vonszol magával a láthatatlan kéz.

Az élet Internet nélkül nem állt meg. Hiányzott az MSN és napi levelezés, de nem éltem meg úgy, mint nélkülözhetetlen mindennapi szükségletet. Nem vagyok függő, világosan érzem, és ez szabadsággal tölt el.

Aki érti, tudja miről beszélek.

Korlátok nélkül.

Senki ne lepődjön meg, ha kevesebbet fogom képviseltetni magam a bájtok forgalmas szupersztrádáján.

Akad más, mire több minőségi időt tudok szánni.

Szerepkonfliktus

Túlterhelés, amikor a személy túl sok kötelezettséget vállal, így nem tud megfelelni mindegyiknek, a szerepei között konfliktus lép fel.

Amikor van egy diák, aki rendszerint jelesre teljesít, tanul, mindent feláldoz azért, hogy elérje az általa meghatározott szerepet, a maximális teljesítményt.

És akkor, amikor levizsgázik, négyest kap társadalom és szociológia szigorlatra. Nem rossz. De a jó nem ilyen.

Utána mérhetetlenül csalódott, úgy érzi, mindent megtett, többet, mint tudott volna és nem érti, mi történt. Szimbolikus interakcionizmus tétel. Mindent tud, mindent megtanult, valami mégsem sikerül. Valahol hiba csúszik a képletbe. Nincs magyarázat, de igyekszik elemezni magában, hogy mikor mit rontott el a vizsga folyamán.

Nem képez bűnbakot a tanárból, csupán önmagát hibáztatja. Méltatlan befejezése a szorgalmi időszaknak.

Már csak 1 nap

Sőt, kevesebb, mint 24 óra múlva kellene szigorlatoznom. A szervezetem meg fellázadt ellenem és sztrájkot hirdetett lázas torokgyulladás formájában. Vészjelzések, hogy álljak meg, ne tovább. Most már mindegy. Már csak egy kicsit kell kitartanom és rúgdalnam magam a cél elé. Ez olyan, amikor az ember elhatározza, hogy igen, ma százat levágok a nyolc vágásból, és amikor már az utolsó szériánál tartasz, akkor kezdesz nyafogni, most már állj, most már elég. De ha nem vágod le az utolsó vágásokat, akkor örökre benned marad az érzés, meg tudtam volna csinálni és mégsem tettem meg... Mi lett volna, ha...?

Ez az oka annak, hogy holnap elmegyek szigorlatozni és nem tolom el januárra. Nem lenne értelme, akkor sem tanulnék se nem többet, se nem kevesebbet.

De ma életem hosszú három hete nem kevés érzelmi megpróbáltatással tarkítva lezárult. Túl vagyunk rajta. Talán többet ilyen nem lesz. Talán... nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Most pedig már csak egy picit kell visszafojtanom a lélegzetem. Már csak egy kis ideig kell "az óceán kékjében a zongorához kötve kibírnom".

Késő esti írás

Néha úgy érzem, nincs értelme írni, a szavakat hosszú láncra fűzni, majd megosztani. Ahogy egy kedves Barátom írta, "nem mondhatom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek..." Ilyen érzés blogot írni. Tudom, kik olvassák a gondolataim, de talán akadnak olyan Lelkek is, akik csak egy-egy írás áttanulmányozásának erejéig időzik a kék világ előtt. S talán az alapján ítéli meg e sorok megálmodóját. Rosszul teszi bárki, aki néhány firkantásból vonja le következtetéseit. Nolasyn krónikái nem csupán egy bejegyzés. 616 iromány díszeleg több oldalon keresztül. Két és fél év szellemi terméke. Emlékek tárháza. Kitörölhetetlen lenyomatok a Lelkemen. És megszámlálhatatlan további publikációk lógnak a levegőben a megszületés reményében.

Nosztalgikus hangulatban telik a napom. (Az előző bejegyzésem is ezt tanúsítja.) Most olyan zenét - Kosheen| Face in a crowd - hallgatok, amit már régen elfeledtem. Egy másik énemhez tartozik. A múlt egy olyan időszakára, amikor keveset tudtam a világról. Nem állítom, hogy most többet tudok, sőt, tökéletesen értem, hogy semmit sem tudok igazán. És ez pont így van rendjén, még dolgom van e létben.

Ma már nem tanulok tovább, a napi tervet teljesítettem. Van még három teljes napom a tanulásra. Rengeteg idő, jól gazdálkodok vele.

Másik elfeledett zene, Tha Gathering. Ugyanúgy elvont, mint a Kosheen. Egy letűnt, régen megálmodott világ elmúlt érzelmei töltenek meg. Mintha a tegnapom énje nem is a mostani énem lenne, és a holnapom énje elképzelhetetlenül más, mint aki most lélegzik bennem. (Pszichológusok kíméljenek disszociatív identitás felcímkézésével... ;)

Az utóbbi zene az edzőtáborokat is az emlékezetembe jutattja. A kedvenc dombom és a péntek, a tábor utolsó teljes értékű napja. Amikor már levizsgáztunk és túl vagyunk minden megpróbáltatáson. Szeretek olyankor kiülni a dombomra és nézni a vizet, a felszínén a Nap végigbukfencező arany hídját. És érezni az itt és mostot. Különleges érzés, szavakkal leírhatatlan.

Éles váltás a zenei palettán, Within Temptation. Lágy női énekhang csendül fel. Nincs kedvem hallgatni, valami más után keresek.

Arany íránytű filmzene. Tavaly decemeberben láttam először a filmet, majd olvastam el sorra a három kötetet. Iorek Byrnissonom neve onnan ered. Most múlt egy éves az én drága hűséges jegesmedvém, ki Norvégiába is gondolkodás nélkül követett (bár nem igazán kérdeztem meg arról, mi a véleménye, ha betuszkolom a bőrőndömbe...) Közel került igazi otthonához, Svalbard földjéhez...

Linkin Park. Örök kedvenc. Lassan lecsukódnak pilláim, talán ideje van az alvásnak. De nem merem még elhagyni a mai napot. Ám holnap reggel a hajnallal kelek. Itt és most muszáj lesz pontot tennem.

De még egy utolsó dal, Teardrop, Massive Attack. Sokat jelent Február 29-e óta. Változó érzelmek kötnek hozzá. Ahogy hallgatom, kevésbé érzem magányosnak magam... Most már nyugodt szívvel térek vissza Nolasynba...

Lélegzetvisszafojtva

Amikor kislánykoromban a hajamat mostam, gyakran játszottam azt, mennyi ideig bírom ki a víz alatt egyetlen levegővétellel. Két világ küszöbén az oltalmazó víz ölelt körbe. Aktívan él bennem az emléke. A vízben, odabent mindent jobban hallani, ami a körülöttünk lévő világban történik. Ugyanakkor halálos csend telepszik a Lélekre. Ott, a vízben, amikor nem jutsz levegőhöz, lehetőségeid határát feszegeted. Ugyanakkor az Életösztön mindig győz a kísérlet felett és mielőtt még károssá válna a tapasztalatszerzés ilyen módja, felszínre törsz. Mielőtt lebuksz, rákészülsz az előtted álló feladatra, talán néhány perc a tervezgetéssel telik el, latolgatással, vajon milyen élmény lesz, lent, a víz alatt. Aztán mély sóhajtások, a tüdő tágul, elernyed, tágul, elernyed, a szervezeted is érzi, valami itt most készül. Valami fontos.

Aztán a legmélyebb sóhaj tölti be a tüdőd ereit.

Majd a szemed előtt összecsapnak a hullámok. Maszatos minden, nem látsz tisztán, fátyolt von retinád elé a víz. Hallod a saját szívverésed. Dob-dob-dob. Dobog. Egyre vadabbul kezd kalimpálni, ahogyan lélegzetvisszafojtva várod az örökkévalóságnak tűnő másodpercek múlását. Még meddig lehet itt lenni? Még meddig lehet kibírni? Még meddig kell visszatartani a lélegzeted ahhoz, hogy elmondhasd, igen, megcsináltam! Kitartottam!

Már csak péntekig...

Most is látom magam előtt gyermekkori kislány énem, ahogyan a kádban játszik sellőset.

Képzeletben messzire repülsz, mélytengeri kék világ tárul fel lelki szemeid elé. Kagylók, moszatok, halak, delfinek, sellők világa.

Aztán újra felbukkansz a felszínen és itt vagy a valóságban. Mosolyt csal az arcodra a kedves, gyermekkori emlékek. Rég volt. Azóta felnőtté váltál. Még mindig képes vagy a képzelet szuperszonikus sztrádáján száguldani. De már nem ugyanaz, mint régen volt.

A valóságban pedig közeledik feléd az ünnep, az év vége, egy új kezdet, egy új év, egy szülinap. Közben megtalálod önmagad, hogy aztán megint elveszíthesd.

Szélben lángoló mécses

Amikor a Nagypapám sírját látogatjuk meg az újköztemető valahanyadik parcellájában - a számát pontosan nem tudom, de bármikor odatalálok emlékezetből - néma csendben körbeálljuk és figyeljük a mécsesek táncát a szélben. Közben visszaemlékezünk Életére, imádkozunk érte. A mécses pislákoló fénye szűk kis udvart ragyog körbe maga körül. Aztán kihúny. Csendben fejezei be munkáját, egyetlen füstcsóva szál fel az égbe. Mintha Lelke akkor távozna. Valahova messzire. Ám mielőtt beteljesíti Sorsát, alakja folyton változik. Látszólag ugyanaz a kis Fény a fehér, megolvadt viaszban.

Az emlékek visszarepítettek Norvégiába. Sokszor írok róla, hiszen fontos három hetet töltött be az Életemben. Ősszel lehetőségem lenne a visszatérésre. Egyelőre még nem mondtam sem igent, sem nemet. Négy hónapra kellene elszakadnom Itthonról. Inkább a nem felé tendálok. Négy hónap rengeteg idő távol az Otthonomtól. Egyedül. Bár az elmúlt 13 nap során magányosan teltek napjaim az állandó teljesítmény mellett érzelmileg kimerültem. Mindeközben igyekszem megállni a helyem mindenhol. Itthon, suliban, edzésen, táncon, színjátszókörön. Ennél többre is képes lennék, de még mindig nem tanultam meg rendesen beosztani az időmet.

Az elmúlt héten lezárult az őszi szemeszter. Zh-k és előrehozott vizsgák tették izgalmassá a napokat és tanulóssá az éjszakákat. Igyekeztem kihozni magamból a maximumot, ami nagy vonalakban sikerült is. Ebben a hónapban már csak egy szigorlat lesz, újabb hét kemény tanulás vár rám. Tegnap egy kicsit fellélegeztem és pihentem.

Telnek a napok, de már nem tudok hinni bennük. Már nem.

Kedves Naplóm,

Már lassan egy hete nem néztem feléd, porosan heversz a sarokban, a tankönyveim súlya nyomja emlékekkel teli lapjaid egymáshoz. Némán figyeled kívülállóként az életem, ahogy a napok lassan egymásba kúsznak, ahogyan a Nap váltakozik a Holddal az égen.

Egy hét alatt a világ nem változott, az élet ugyanúgy zajlik megszokott medrében. Lassan véget ér az év is, miközben Ünnepi színekbe öltözik minden, fényárban úszik a körút. A vonatsínek mentén ugyan már elolvadt a hó, de a kopár világ nem feledteti a Tél érintését. Reggel fagy ül meg az ágakon, látszik a leheletem, amikor kilépek az ajtón, a drága falak és vadszőlő indák köszöntenek. Várakozással telik az idő.

Szerda óta a szorgalmi időszak végét számolom. Holnap mentálhigiéné ZH, aztán csütörtökön még két vizsga, az utolsó megpróbáltatás pedig december 19. ebben az évben. Ez az időszak nem csak az életemet nehezíti. Barátaim szintén a felsőoktatás nagy hajrájában élik mindennapjaik. Éjfél után fekszünk, a hajnal első sugaraival kelünk. Tanulunk. Tanulunk azért, hogy a személyiségünk gazdagabb legyen. Azért, hogy valamit tehessünk a jövőnkért. A Hazánkért is... De erről majd máskor.

Kitartás. Ez az időszak erről szól. Most pedig visszatérek a könyveim fölé.

Szerda este

Gondolom az előző bejegyzésből kitaláltátok, hogy ma Padlás zenét hallgattam. Nagyon szeretem, kifejezőnek találom. A holnapi napra nagyjából felkészültem, de azért bennem van a félsz. Most úgy érzem, semmit sem tudok, most még mégegyszer átolvasom a devianciákra az anyagot. Romológiára csak nyolc oldal kell, kaptam kidolgozott tételeket egy védőangyalomtól.

Az első vizsgám pedig 5 lett közigazgatásból. Most ez ad erőt a további küzdelmekhez. Mert ebben a nehéz időszakban egyedül maradtam. Újra kellett építeni a személyiségem. Nehéz volt, de azt hiszem mostanra sikerült, az elmúlt nap eredménye az új szemléletem. Igyekszem megérteni a bennem és másokban végbemenő folyamatokat, hogy jobban lássam az embereket, a Lelküket.

Ma voltam edzésen. Pengéztünk! Elemér tartotta, jól felépített edzés volt. Sajnos nem írhatok róla, mert a Naplóm nyilvános, bárki olvashatja. Legyen elég annyi, hogy nagy élmény volt és egész ügyes vagyok. ;)

Az e havi írástéma pedig a kitartás. Nagyon találó, szorgalmi vége, vizsgaidőszak kezdete, érzelmi gubancok kimeríthetetlen forrása. Jó kis időszak. De közben pedig vibrál bennem egy szűnni nem akaró érzés: élek. (Még milyen szerencse, hogy tényleg nem akar szűnni...:P) Minden napomat teljesen kihasználok arra, hogy megtapasztaljam e világ furcsaságait. Akad bőven. És bár talán lenne okom szomorúnak lenni, mégsem teszem. És nem mások kedvéért, hanem magamért. Ha nem törődnek velem, akkor ha a fejem tetejére állok, akkor sem lesz másként. Ezen nem tudok változtatni, mert rajtam kívül áll. Ezért is volt szükség az átkonvertált gondolkozásra. Kegyetlenül hangozhat, de ezek az új játékszabályok...

A nulla, hm, az is valami, mert azt jelenti, hogy semmi...

Fényév távolság...

Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi Földünknél. Lehet, létezik ő is, aki többre képes az embernél.
Egyszer ismeretlen távolba vágyom, máskor megriaszt egy álom, hogy a hang, hogy a csend, hogy a fény, hogy a tűz, már nem vigyáz e cseppnyi földre, s el kell mennünk mindörökre.
Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom. Zengő fényország, hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem, hallom hangjait, és el nem érem, ott a tenger, itt az én hajóm.
Hát itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék. És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni, tiszta fénybe merülni, de a hang, ami hív, de a jel, ami szól még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.
Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom. Zengő fényország, hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem, hallom hangjait, és el nem érem, ott a tenger, itt az én hajóm.
Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

Most valahogy így érzem magam... Fényévekre Mindenkitől...

...s az elégett mécsesek körbe kigyúlnak és összesimulnak az évek, régen várnak ránk, az örökre szépek új ország vár vissza sose enged már. Ott van a múltunk egy távoli tájon s az elveszett éveket el lehet érni újra nem múlhat el semmi, ha nem felejtjük el, hogy élnek az emlékek még valahol...

Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint. Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok! Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja...

December második napja

Visszavágyom Északra.

Eső öntözi az éjszakai várost, magam is nyugtalan vagyok. És nem azért, mert csütörtökön zh-k/vizsgák tömkelege vár rám. Nyugtalan vagyok, mert Észak visszavár. Egyre jobban érzem. Ahogy a havas tájon keresztül száguldunk fel a zónázóval Vácra, és lágy napfény csúszik végig a fehér hókristályokon, képzeletben messzire repít egy régi emlék egy letűnt korból. Egy hónapja már, hogy Itthon vagyok s Szeretet ölel körbe a kinti Magánnyal szemben. Mégis úgy hiányzik, mintha Lelkem egy darabját tépték volna ki kegyetlenül akkor, amikor a repülőgép felszállt az oslo-i kifutópályáról. És bár minden emlékért kárpótolt az égben járás élménye, mégis Észak egy álom lett, mintha sosem jártam volna ott testben, csak Lélekben tettem egy hosszabb kirándulást.

Pedig az első napokban a honvágy gyötört. A kikötő tengervízén megcsillanó sárga fény barátságosan üdvözölt. Akker Brugge forgataga magával sodort. A sós tengeri illat és jólléti kövér sirályok éneke. Drága, drága Oslo.

Most pedig szállnék innen messzire, távol mindentől és mindenkitől, tekintet nélkül. Noha szakmailag sikeresnek mondhatom magam, ma is egy magával ragadó dohányzás ellenes kampányt tartottunk. Ám látom már, hol hibáztam, amikor pályát választottam, most mégis azon igyekszem, itt találjam meg a kiteljesedés útját.

A mindennapokban pedig igyekszem kitartani, de van, amikor már nincs tovább. És bár nem szoktam feladni, most mégis azt kell írjam, nem érdekel a továbbiak. Csak széttárom karjaim és hagyom, hadd cibáljanak kedvükre a Szelek. Nincs több erőm tovább küzdeni. Csak menni, amerre lehet. Aztán majd egyszer újra szárnyra kapok. És az is meglehet, hogy kedvező széljárás fúj addig is szárnyaim alá. Túl sok kudarc ér ahhoz, hogy úgy érezzem, van értelme. Sodrodom egy olyan vidéken, ahol más Sirály még nem járt előttem. Igyekszem meglátni és megértnei a miérteket és aszerint létezni. Ez a látszólagos minden Remény elveszett érzés és küzdelem feladása tekínthető egy nagyobb lélegzetvételnek egy nagyobb kihívás előhírnökeként... Minden idegszálammal igyekszem túllenni és kibírni... De néha olyan nehéz.

Kusza sorok talán a hétköznapi olvasónak. Nincs gondom, vagy nehézségem, csak megüli Lelkemet a hosszasan rám települő Magány gyötrelmes szorítása. Bizonyára ez érzékeny Lelkem rezdüléseiből fakad, talán más erősebb lenne egy hasonló helyzetben nálam. S most olybá' fest az ifjú Lélek sirálmai fűződnek egy bejegyzés soraiba. Az értelmét ennek ne keresd, csak írom, amit belülről hangoztat egy szomorú ének. (Addig örülj, amíg nem énekelem fel ide díjnyertes hangommal...)

Csak egyszerűen keresem az Utat, keresem a Jegenyefák tövében megbújó elveszett emlékeket.