Amikor kislánykoromban a hajamat mostam, gyakran játszottam azt, mennyi ideig bírom ki a víz alatt egyetlen levegővétellel. Két világ küszöbén az oltalmazó víz ölelt körbe. Aktívan él bennem az emléke. A vízben, odabent mindent jobban hallani, ami a körülöttünk lévő világban történik. Ugyanakkor halálos csend telepszik a Lélekre. Ott, a vízben, amikor nem jutsz levegőhöz, lehetőségeid határát feszegeted. Ugyanakkor az Életösztön mindig győz a kísérlet felett és mielőtt még károssá válna a tapasztalatszerzés ilyen módja, felszínre törsz. Mielőtt lebuksz, rákészülsz az előtted álló feladatra, talán néhány perc a tervezgetéssel telik el, latolgatással, vajon milyen élmény lesz, lent, a víz alatt. Aztán mély sóhajtások, a tüdő tágul, elernyed, tágul, elernyed, a szervezeted is érzi, valami itt most készül. Valami fontos.
Aztán a legmélyebb sóhaj tölti be a tüdőd ereit.
Majd a szemed előtt összecsapnak a hullámok. Maszatos minden, nem látsz tisztán, fátyolt von retinád elé a víz. Hallod a saját szívverésed. Dob-dob-dob. Dobog. Egyre vadabbul kezd kalimpálni, ahogyan lélegzetvisszafojtva várod az örökkévalóságnak tűnő másodpercek múlását. Még meddig lehet itt lenni? Még meddig lehet kibírni? Még meddig kell visszatartani a lélegzeted ahhoz, hogy elmondhasd, igen, megcsináltam! Kitartottam!
Már csak péntekig...
Most is látom magam előtt gyermekkori kislány énem, ahogyan a kádban játszik sellőset.
Képzeletben messzire repülsz, mélytengeri kék világ tárul fel lelki szemeid elé. Kagylók, moszatok, halak, delfinek, sellők világa.
Aztán újra felbukkansz a felszínen és itt vagy a valóságban. Mosolyt csal az arcodra a kedves, gyermekkori emlékek. Rég volt. Azóta felnőtté váltál. Még mindig képes vagy a képzelet szuperszonikus sztrádáján száguldani. De már nem ugyanaz, mint régen volt.
A valóságban pedig közeledik feléd az ünnep, az év vége, egy új kezdet, egy új év, egy szülinap. Közben megtalálod önmagad, hogy aztán megint elveszíthesd.
Aztán a legmélyebb sóhaj tölti be a tüdőd ereit.
Majd a szemed előtt összecsapnak a hullámok. Maszatos minden, nem látsz tisztán, fátyolt von retinád elé a víz. Hallod a saját szívverésed. Dob-dob-dob. Dobog. Egyre vadabbul kezd kalimpálni, ahogyan lélegzetvisszafojtva várod az örökkévalóságnak tűnő másodpercek múlását. Még meddig lehet itt lenni? Még meddig lehet kibírni? Még meddig kell visszatartani a lélegzeted ahhoz, hogy elmondhasd, igen, megcsináltam! Kitartottam!
Már csak péntekig...
Most is látom magam előtt gyermekkori kislány énem, ahogyan a kádban játszik sellőset.
Képzeletben messzire repülsz, mélytengeri kék világ tárul fel lelki szemeid elé. Kagylók, moszatok, halak, delfinek, sellők világa.
Aztán újra felbukkansz a felszínen és itt vagy a valóságban. Mosolyt csal az arcodra a kedves, gyermekkori emlékek. Rég volt. Azóta felnőtté váltál. Még mindig képes vagy a képzelet szuperszonikus sztrádáján száguldani. De már nem ugyanaz, mint régen volt.
A valóságban pedig közeledik feléd az ünnep, az év vége, egy új kezdet, egy új év, egy szülinap. Közben megtalálod önmagad, hogy aztán megint elveszíthesd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése