Visszavágyom Északra.
Eső öntözi az éjszakai várost, magam is nyugtalan vagyok. És nem azért, mert csütörtökön zh-k/vizsgák tömkelege vár rám. Nyugtalan vagyok, mert Észak visszavár. Egyre jobban érzem. Ahogy a havas tájon keresztül száguldunk fel a zónázóval Vácra, és lágy napfény csúszik végig a fehér hókristályokon, képzeletben messzire repít egy régi emlék egy letűnt korból. Egy hónapja már, hogy Itthon vagyok s Szeretet ölel körbe a kinti Magánnyal szemben. Mégis úgy hiányzik, mintha Lelkem egy darabját tépték volna ki kegyetlenül akkor, amikor a repülőgép felszállt az oslo-i kifutópályáról. És bár minden emlékért kárpótolt az égben járás élménye, mégis Észak egy álom lett, mintha sosem jártam volna ott testben, csak Lélekben tettem egy hosszabb kirándulást.
Pedig az első napokban a honvágy gyötört. A kikötő tengervízén megcsillanó sárga fény barátságosan üdvözölt. Akker Brugge forgataga magával sodort. A sós tengeri illat és jólléti kövér sirályok éneke. Drága, drága Oslo.
Most pedig szállnék innen messzire, távol mindentől és mindenkitől, tekintet nélkül. Noha szakmailag sikeresnek mondhatom magam, ma is egy magával ragadó dohányzás ellenes kampányt tartottunk. Ám látom már, hol hibáztam, amikor pályát választottam, most mégis azon igyekszem, itt találjam meg a kiteljesedés útját.
A mindennapokban pedig igyekszem kitartani, de van, amikor már nincs tovább. És bár nem szoktam feladni, most mégis azt kell írjam, nem érdekel a továbbiak. Csak széttárom karjaim és hagyom, hadd cibáljanak kedvükre a Szelek. Nincs több erőm tovább küzdeni. Csak menni, amerre lehet. Aztán majd egyszer újra szárnyra kapok. És az is meglehet, hogy kedvező széljárás fúj addig is szárnyaim alá. Túl sok kudarc ér ahhoz, hogy úgy érezzem, van értelme. Sodrodom egy olyan vidéken, ahol más Sirály még nem járt előttem. Igyekszem meglátni és megértnei a miérteket és aszerint létezni. Ez a látszólagos minden Remény elveszett érzés és küzdelem feladása tekínthető egy nagyobb lélegzetvételnek egy nagyobb kihívás előhírnökeként... Minden idegszálammal igyekszem túllenni és kibírni... De néha olyan nehéz.
Kusza sorok talán a hétköznapi olvasónak. Nincs gondom, vagy nehézségem, csak megüli Lelkemet a hosszasan rám települő Magány gyötrelmes szorítása. Bizonyára ez érzékeny Lelkem rezdüléseiből fakad, talán más erősebb lenne egy hasonló helyzetben nálam. S most olybá' fest az ifjú Lélek sirálmai fűződnek egy bejegyzés soraiba. Az értelmét ennek ne keresd, csak írom, amit belülről hangoztat egy szomorú ének. (Addig örülj, amíg nem énekelem fel ide díjnyertes hangommal...)
Csak egyszerűen keresem az Utat, keresem a Jegenyefák tövében megbújó elveszett emlékeket.
Eső öntözi az éjszakai várost, magam is nyugtalan vagyok. És nem azért, mert csütörtökön zh-k/vizsgák tömkelege vár rám. Nyugtalan vagyok, mert Észak visszavár. Egyre jobban érzem. Ahogy a havas tájon keresztül száguldunk fel a zónázóval Vácra, és lágy napfény csúszik végig a fehér hókristályokon, képzeletben messzire repít egy régi emlék egy letűnt korból. Egy hónapja már, hogy Itthon vagyok s Szeretet ölel körbe a kinti Magánnyal szemben. Mégis úgy hiányzik, mintha Lelkem egy darabját tépték volna ki kegyetlenül akkor, amikor a repülőgép felszállt az oslo-i kifutópályáról. És bár minden emlékért kárpótolt az égben járás élménye, mégis Észak egy álom lett, mintha sosem jártam volna ott testben, csak Lélekben tettem egy hosszabb kirándulást.
Pedig az első napokban a honvágy gyötört. A kikötő tengervízén megcsillanó sárga fény barátságosan üdvözölt. Akker Brugge forgataga magával sodort. A sós tengeri illat és jólléti kövér sirályok éneke. Drága, drága Oslo.
Most pedig szállnék innen messzire, távol mindentől és mindenkitől, tekintet nélkül. Noha szakmailag sikeresnek mondhatom magam, ma is egy magával ragadó dohányzás ellenes kampányt tartottunk. Ám látom már, hol hibáztam, amikor pályát választottam, most mégis azon igyekszem, itt találjam meg a kiteljesedés útját.
A mindennapokban pedig igyekszem kitartani, de van, amikor már nincs tovább. És bár nem szoktam feladni, most mégis azt kell írjam, nem érdekel a továbbiak. Csak széttárom karjaim és hagyom, hadd cibáljanak kedvükre a Szelek. Nincs több erőm tovább küzdeni. Csak menni, amerre lehet. Aztán majd egyszer újra szárnyra kapok. És az is meglehet, hogy kedvező széljárás fúj addig is szárnyaim alá. Túl sok kudarc ér ahhoz, hogy úgy érezzem, van értelme. Sodrodom egy olyan vidéken, ahol más Sirály még nem járt előttem. Igyekszem meglátni és megértnei a miérteket és aszerint létezni. Ez a látszólagos minden Remény elveszett érzés és küzdelem feladása tekínthető egy nagyobb lélegzetvételnek egy nagyobb kihívás előhírnökeként... Minden idegszálammal igyekszem túllenni és kibírni... De néha olyan nehéz.
Kusza sorok talán a hétköznapi olvasónak. Nincs gondom, vagy nehézségem, csak megüli Lelkemet a hosszasan rám települő Magány gyötrelmes szorítása. Bizonyára ez érzékeny Lelkem rezdüléseiből fakad, talán más erősebb lenne egy hasonló helyzetben nálam. S most olybá' fest az ifjú Lélek sirálmai fűződnek egy bejegyzés soraiba. Az értelmét ennek ne keresd, csak írom, amit belülről hangoztat egy szomorú ének. (Addig örülj, amíg nem énekelem fel ide díjnyertes hangommal...)
Csak egyszerűen keresem az Utat, keresem a Jegenyefák tövében megbújó elveszett emlékeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése