A SOTE felé tartottam, miközben belém nyílalt egy váratlan felismerés: fogalmam sincs, hogy ki is vagyok valójában, nem tudom, hogy jó vagyok, vagy rossz vagyok, egyáltalán, vagyok-e. Nem, nem illúzió, nem is porszem. Persze vagyok gyerek, fiatal felnőtt, barát, testvér, menyasszony (menyaszörny), nő, egyetemista, koordinátor (még), önkéntes, ember.

 És mindezen szerepek között megbújok valahol én is.

 A szívem majd kiugrik a helyéről. A torkom összeszorul. Ez az időszak a felszínre hozta az aktív önkeresésem. De egyáltalán, vajon szükséges-e mindez?

 Vagy csak azt érzem, amit a rabok a moszkvai börtönben? Hogy az emberi gyarlóság és 'kegyetlenkedések' kiölték belőlem a Lelket és ezért nem találok már vissza? Nem tudom hol vagyok, hova tartok. De nem elveszett érzés. Csupán túl sok minden történik és úgy érzem, nem tudok lépést tartani az eseményekkel. És ne beszéljünk a folyamatos önmarcangolásról, hogy ha jobban csináltam volna dolgokat, akkor most nem itt tartanánk.

 Lehet én is azon emberek közé tartozom, akik feleslegesek abból a bizonyos 7 milliárdból.

 Tévedés a létezés. Ennyi.