Super 8

 Szomorú lemondással vettem tudomásul, hogy egyre korábban sötétedik. És bár az elmúlt napok, hetek elkényeztetnek a napsütéses órák magas számával, mégsem lehet már olyan hosszan csatangolni a természetben. Hacsak nincs egy szuper zseblámpánk. 

 Így tegnap is ahelyett, hogy felmásztunk volna a János-hegyre és megkerestük volna azt a másik kilátót, amivel már nyár eleje óta szemezek, de még nem hódítottuk meg, inkább itthon maradtunk és filmet néztünk. Filmválasztás: először csak azt tudtuk, hogy valami agyament dologra vágyunk, ami csak úgy van, de sok értelme nincs. Valami, amiben szörny kószál szabadon és rettegést hagy maga után, és a hétköznapi emberből lesz a hős, nem pedig Amerika kapitány jön és ment meg mindenkit. Az egyik filmes blogon találtunk kritikát a Super 8-ról, és bár nem szeretem az űrlényes filmeket - noha mindig megnézem őket - végül ezt választottuk.

 És nem bizonyult rossz döntésnek.

 Mivel mesterien megkomponált, fogyasztható történetet tálalt nekünk J.J. Abrams, respect. 

 -spoiler-

 Amikor először elolvastam a történetet, még nyavalyogtam, hogy ne már, nem akarok E.T.-t nézni, sem Hősöket. Mert valamiért azt gondoltam, hogy a vonatszerencsétlenség következtében a gyerekeknek lesznek szuperképességeik, miközben találkoznak az idegennel. Tévedtem. A cím a 8 mm-es film tekercsre utal. Egyébként a filmben van is elrejtve egy poén, amikor a lurkók szeretnék előhívatattni a filmet már másnapra, akkor a filmekkel foglalkozó srác - aki nem mellesleg az egyik szereplő nővére után kóslat - kineveti őket, hogy mégis mit gondolnak, minimum három nap az előhívás, méghogy holnapra... :D Bezzeg most, a mi 'időnkben'... minden azonnal. De ne rohanjunk előre a történetben. A nyitójelenet temetéssel indul. Ez a filmre rányomja a bélyegét, de csak úgy, ahogy a gyász is megbénitja a létezésünket. Az elején még el sem tudjuk képzelni, hogy lesz holnap. Aztán már kapaszkodunk a holnapokba. Majd pedig a holnapok szépen, csendben követik egymást. És bár a fájdalom mindig ott lesz. Megtanulunk együttélni vele.

 Nem akarom leírni a sztorit, azt már más blogokon megtették. (Mint itt, meg itt, meg itt.) De nagyon tetszett, ahogy az idegen lényt fokozatosan látjuk meg. Amikor kiszabadul a vagonból, csak az a halovány érzés marad, hogy ott lehet valami. De nem látunk semmit, csak sejteni lehet, hogy ott bizony lapul egy lény. Aztán először egy pocsolyában látjuk meg a tükörképét, miközben egy ártatlan mellékszereplő fölé hajol. A gyerekek először a filmjükön látják vissza a valamit, miközben pont azon agonizálnak, hogy ki kibe szerelmes... És így, szépen lassan jutunk el a face-to-face találkozásig.
 Külön kiemelném azt a részt, amikor a városka lakói a felfordulást a szovjetek kontójára írják... Kis hidegháborús hangulat.
 A történet során több rejtett utalást is fel lehet fedezni, amiket más filmekben már láttunk, de itt is helye van. És a gyerekszínészek hitelesen játszották el a szerepüket.
 Ami pedig kerek egésszé tette a filmélmény, az az, hogy a stáblista alatt végignézhetjük azt a zombis filmet, amit a gyerekek készítenek. Ötletes. Bájos. Kedves.
 Kiknek ajánlom? Akik szeretnek nosztalgiázni a '70-es, '80-as években, akik szeretnek filmes kliséket felismerni, akik szeretik a lényes filmeket... és akik szeretik a zombikat. ;)
 Számomra legalább akkora meglepetés volt, mint a Paul.
 És a végén nem derül ki, hogy a Lény alapvetően gonosz, vagy jó. Mert nem fekete, nem fehér. Hanem szürke. És egészen érthető lesz, mit miért tesz. A nézőnek kell eldöntenie.

 Értékelés: 10/9.

 És ha csak ezt a trailert láttam volna, azt hiszem nem néztem volna meg a filmet...

Ez már többet elárul a filmről: