Család

Kicsi, gyere velem rózsát szedni, amíg el nem megy a nyár... Szívhez szóló dallamok. A múltról szól. A Család jelenti a múltat, a jelent és a jövőt.

Ma a Keresztapám névnapját ünnepeltük Újpesten. Kimondottan szeretem a Családi összeröffenéseket, de ma csak a felnőtt részleg képviseltette magát, 6 kiskorú unokatestvérem távol maradt az eseménytől. (Jajdekár, szóltak páran, mikor ez nyilvánvalóvá vált.) Ne értse félre senki, kis unokatesóim közül hármat kimondottan szeretek, a másik három pedig a karma által lett az unokatestvérem és emiatt tisztelem őket, másért még nem szolgáltak rá, pontosabban, az ellenkezőjére már igen. De ez egy hosszú történet és talán ha idősebbek lesznek, a visítozáson és a káoszkavaráson túl majd esetleg lehet velük beszélgetni is. Node, a felnőtt részleg, idősebb unokatesómék, Keresztszüleim és még páran jó hangulatba töltöttük el a délutánt. Finom kaja, házi jeges kávé és süti, meg fagyi. Meg sok kaja. És együtt eltöltött minőségi idő. Nyináék delfines kalandját megnéztük DVD-n, fantasztikus élmény lehetett együtt úszni a delfinekkel. Nyina említette, hogy terhes nők nem mehetnek be a medencébe, mert annyira empatikusak a delfinek, hogy akkor csak velük foglalkoznak. Hihetetlen. Node, a delfinekről általában a Galaktikus útikalauz stopposoknak jut eszembe, amiben annyival kommentálják a világvégét, hogy "...és kösz a halakat...".

Holnap nyár záró kerti parti a Széll Családdal. : ) Ezt a hétvégémet teljesen a Családommal töltöm el. Nagyon jól érzem magam. Junior Cica számára van kiút, de erről majd későbbiekben és majd bővebben, egyelőre semmit sem szeretnék elkiabálni. Jó itthon. Odú. De nem azért Odú, mert a lakás kicsi lenne, hanem mert a Lélek itt Itthon van. Mi tettük Otthonná. A tárgyak, a képek a falon, minden a helyén van. Kívül rend, belül csend.

Kincsem, gyere velem rózsát szedni, mert holnapután elmúlik a nyár... Ez a világ sora, nincs mit tenni elfordítom a fejem kicsi gyere velem csókot csenni míg van szerelem...

Péntek

Telnek a napok. Junior egész jól van, ezsik, játszik, verekszik Szutyokkal.

Ma elvesztem a bürökráciában, másfél órámba telt, h leszereljek, mint közalkalmazott. Vasárnaptól nincs munkahelyem, de az élet olyan, ha egy ajtó bezárul, valahol kinyílik egy másik. Akadnak lehetőségeim, szal, nem kell sajnálni.

Péntek van, itt vagyok a SOTE huszadik emeletén. Kedvelt hely ezen a bolygón. A legjobb az, amikor már délután van, és besüt a Nap, a falon árnyjátékot űz a függönnyel, amit az ablakon befúvó szél büvöl. Lassan kiüresedik az Intézet, az oktatók mennek haza. Ebben a pillanatban van valami. Előttünk áll a hétvége, mögöttünk egy dolgos hét. És tudjátok, az a legszebb a hetek váltakozásában, h mindig lesz péntek délután. Örök törvény, nem változtathatja meg halandó Lélek.

Most éppen várok. Katára. Az elsőn vizsgázik az egyik laborban. Orvosi pszichológia. Lassan végetér a megpróbáltatás. Aztán haza.

Ez egy hétköznap. De mégis különlegesnek érzem. A nyár utolsó hétköznapja. Jövőhéten tárgyfelvétel, aztán utána meg szorgalmi időszak. Várom is meg nem is. Sok mindent kell majd tennem, de továbbra is élvezem a nyüzsgő napokat. Hiszen van hol megpihennem, van hol feltöltenem a lemerült erőkészleteim. Talán így marad. Talán nem. De az itt és mostban (már megint...) így jó, ahogy van. S talán így is kell lennie. De nem bocsátkozok további találgatásokba. Talán, talán...

Macskaleukózis. Gyógyíthatatlan. Ha rosszabbul lesz, el kell altatni. Nem akarok erről többet beszélni/írni.

A Macskám

De a birtokviszony nem helyes a címben, hiszen ő nem a tulajdonom, hanem a Barátom. Hű társam, kamaszkorom szép emlékei kötnek hozzá. Mindig tudja, mikor van szükségem dorombolásra, vagy arra, h bohóckodásával magára hívja fel a figyelmem; a gondokról elterelve a gondolatokat. Figyelj egy cicát játék közben és megérted a világot. Csak akkor tudod átérezni fájdalmam, ha igazán képes vagy szeretni. Egy Cicát, vagy embert, vagy más állatot.

Junior beteg. Már sosem lesz egészséges. Nagyon beteg. Hétfőn derül ki pontosan, h mivel állunk szemben. Tegnap a rendelőben már sok könnyem elsírtam, de még akad bőven hiszen olyan ijesztő ez az egész új helyzet. Bár még hónapokig/évekig elélhet, akkor is fáj, h nem "halhatatlan". Nyilván tudtam, h nem az, de ez így nem ér.

Három betegség került szóba: Macska-AIDS, Macska-leukózis és daganat. Egyik sem ad okot a vidámságra, mégis, ha AIDSes, akkor van a legnagyobb esélye a túlélésre tüneti kezelések mellett. Most mondhatjátok, h lett egy szobacirkáló AIDS-es, (ez nem az emberi változat, csupán annyi a hasonlóság, h az immunrendszert gyengíti le, így ránk nézve nem fertőző, de Szuszira... :( ). De annyi is elég, ha a cipőnkön keresztül behordunk valami fertőzést a lakásba. Oh, "gyűlöletes élet"!

Nu, de most még él. És ez a lényeg. Nem tudja, h egyszer meg fog halni. Mi, emberek pedig nem sietünk ezt elnyávogni neki. Szeretjük továbbra is, amíg lehet.

Nincs sok kedvem most az emberi kommunikációra. Nehéz erről száraz szemmel beszélni. De igyekszünk elfogadni. Úgysem lehet változtatni a dolgok állásán, mint ahogy nem bírok befolyással lenni az időjárásra sem. Elfogadtuk, de belül lázongunk még ez ellen. (Kicsit.)

És talán ez volt az utolsó bekezdés ebben a nyárban, amikor végleg felnőtté váltam.

Nu, most vár egy hétköznap, az utolsó nyári hétköznapok egyike. Aztán egy újabb Szeptember, az egyik legkedvesebb hónapom veszi át helyét a naptárban. Noha a kinti világ számára édesmindegy, milyen szavakkal illetjük őt. Teszi a dolgát. Születés-Élet-Halál. Ez így egész. Mert, ha "meg kell halni, akkor meg kell halni...".

Rózsaszirom

Prága. Petřin-hegy. Rózsakert.

Rózsaillat száll a széllel. A padon ülünk és várjuk az idő múlását. Közben gondolatok születnek és terjednek szét a neuron hálozatomon. Végül pedig itt landolnak. A határidőnaplóm jegyzetoldalán.

Ez a rószakert elvarázsolt része Prágának. Mellette a Csillagvizsgáló kupolái fehérlenek, holnap odamegyünk előadásra az Univerzum közeli és messzi szegleteiről.

Az Univerzum. Végtelen, határtalan, de nem élettelen. Látszólag az, hiszen a bolygók rejtélyes erők hatására mozognak a pályájukon. Világok születnek és halnak meg mialatt itt ülök Húgom és Evelyn társaságában ezen a fehérre festett padon, miközben peregnek a percek ütemesen egy láthatatlan homokóra finom szemcséi között.

Néha csak úgy megfognám ezeket a perceket és messzíre hajítanám őket, távol magamtól. Az idő illúzió alkotta korlátja markolja és tartja itt Lelkemet, s noha mindezen számlálás az elmúlásnak az ember alkotta világ sajátja, mégis mindig ő győz. Valamivel meg kell magyarázni a körülöttünk végbemenő változásokat.

És az itt és most ideköt. Rózsák között. Nem a létező világok legjobbika, de élhető.

Prága már régi ismerősként köszöntött, mikor Nadraži Holešovice állomáson leszálltunk a vonatról. Tömeg vett körbe, mindenki sietett leszállni, majd feljutni, mivel a mozdony továbbhúzta a vagonokat egészen Berlinig. Egyedül hazataláltunk, metró majd busz vitt a szállásra. Rövidke séta a hetyke dombról, a ház ott állt, némán várt. A napok alatt pedig elvesztünk a kövek között. Ez a nyár mindneképp más, mint az eddigiek. Csupán két hónap volt számomra a szünet, mégis oly' sok minden történt meg velem benne, minek hatására úgy érzem, dimenziók között tettem kalandozásokat. Egy másik élet integet vissza rám minden egyes eltelt hétből. Csupa Lélektápláló esemény. Szükség is van a megújult erőre.

És itt, a Češka Republica fővárosa is más, mégis ugyanaz.

Kedden pedig haza (most szombat van). Az Otthonom vár. Az Odú, ahol ezen a nyáron kevés időmet töltöttem. Hiányzott.

Néha úgy érzem magam, mint az a fehér rózsaszirom, amit a szárnyára vesz a szél és visz magával.

*

Prága nyüzsög. Egy pillanatra sem áll le. Villamosok csillingelnek a zebrák mellett, figyelmeztetnek minket az átkelőknél. Hömpölyög a tömeg. Nyughatatlan nyugalom.

Ma vagyunk itt utoljára. Holnap a vonat hazavisz, a pályaudvaron vár majd Anyukám, Apukám és Krokodil Dundee. Már vágyom haza. Ma kedvenc helyeinken sétálva veszünk búcsút a várostól. A kövektől. A fáktól. És az én imádott rózsáimtól. Tegnap este már érezni lehetett a levegőben az elválás és a távozás előszelét. A Moldva folyó vizén lágyan bukfencezett végig a Napfény. A vadkacsák már nyugovóra tértek, a hattyúk kecsesen ringatóztak a vizen. Békés volt minden.

Életem legszebb prágai látogatása áll a hátam mögött a múltban. Már most fakó emlék, az állatkert, az állatok közelségének és az állatbarát kifutóknak a hatása. A vár, ahol most olyan turisták által nem sűrűn látogatott helyeken is jártunk. És a Rózsakertem. A legjobban ez fog hiányozni. Most is előttem ringatóznak a szélben és élvezik a Napfény ízét. Ontják magukból édes illatuk, itt marasztalják az embert a padon ülve és mélyen messzire hajtják a gondolatokat. Közeli-távoli helyekre. Világok között.

Megyünk haza. Most minden más színben tűndököl. Minden a helyén van. Az Élet maga is. Helytől függelten.

Várva várt nagy kaland

Az egész életem egy nagy kaland. Mindig várok valamire, aztán megtörténik velem, majd elraktározom magamban mélyen az emlékeimet. Aztán megint várok. Talán ezért az érzés miatt áll hozzám oly' közel a Kisherceg Rókája. Ő is mindig vár. Legfőképp a találkozásra. A találkozásra Lelkekkel, a természet nyújtotta csodálatos képződményekkel, égi fényjelenségekkel, városokkal, falvakkal, vidékkel. Minden utazás egyben az a bizonyos találkozás. Egyrészt megéljük kívülről, az érzékszerveink segítségével megtapasztaljuk, befogadjuk, kódoljuk az üzeneteket. Miközben mélyen belül is megteszünk egy utat. Ugyanakkor egy új kapcsolat alakulása is egy utazás. Nem hiába, nálamnál bölcsebb emberek már megmondták: nagy utazás az életünk. Képzeletben, valóságban egyaránt.

Holnap megint elhagyom szeretett városom. Lélekben már tettem rövid sétákat Prágában, a Korandova környékén. Negyedik találkozásunk lesz a cseh fővárossal, Nagynénimnek már ki sem kell jönnie értünk, hiszen már elboldogulunk egyedül, legalább pihen addig is. Minden prágai látogatásom másról szól. Nem csak a város köveinél tesszük tiszteletünket, hanem kiszakadva itthoni környezetünkből egy másik világban teszünk hosszú sétákat. Hosszú sétákat a megszokottságtól messze. És bár minden otthonomtól távol töltött harmadik-negyedik nap éjjelén jelentkezik honvágyam, kell néha máshol is járni a világban.

Holnap vonatra szállunk, hét órát zötykölődünk majd. Ez az egyik kedvenc részem az egész útból. Csodálatos hegyek között, alatt, benne száguldunk, helyenként kristálytiszta patak szegélyezi a sínpályát. Nem egyszer köd borul alá a tájra, s akkor messzire ragad magával a képzelet. Talán egyszer régen egy lovag haladt erre, teljes pompában, fényes páncélban, imádott hercegnőjének szívét megnyerni tért útra, s szerelme bizonyítékául a hét fejű sárkány barlangját keresi, kutatja, de mégsem leli. S a lány csak vár, s vár, de nem jön vissza. Soha. Álmait kergetve messze vándorol tőle a lovag. Szomorú történet...

Nu, de vissza a valóságba. Újra bepakolom a túratáskám, egész nyáron így éltem, zsákból ki, zsákba be, Iorek összetömörödve, betuszkolva. 9:30kor indul a vonat a keletiből és 16:25-re érünk Praha - Holesovice állomásra. Onnan pedig metróval "haza". A megérkezés napján minden olyan idegen és felszínes. De ahogy telnek a napok, úgy enged bepillantást a város a kövek mögé. Hát akkor, kalandra fel!

Vasárnap Délután

Nagyjából 16 órát aludtam. Amikor tegnap hazaértem, lefürödtem, ettem, kicsit beszélgettem Anyukámékkal, majd bebújtam a friss, puha ágyamba, ahol az ágyneműt a Húgom áthúzta, hogy még békésebben álmodhassak. Aludtam és aludtam. Hosszú órákon át. Közben több sétát is tettem Délegyházán, ott maradt Lelkem egy darabja. Mindig, amikor visszaérek a városba, olyan különös érzés kerít hatalmába. Öt napon keresztül meghatározott szabályok, rend, mindenki tudja a dolgát. A városban ehhez képest látszólagos káosz fogad. Tömeg, emberek, autók. Modern technika, lepukkant városrészek, ellentétek, kasztok. Aztán itthon csend, belső béke, nyugalom. Szeretően ölelő karok. És a macskáim. Sajnos Junior nincs jól, a szájában daganat vagy tályog van, én az útóbbiban bízom. Naponta kétszer augmentint tömünk a pofijába, egyre könnyebben boldogulunk a gyógyszer betuszkolási művelettel. Kedden megyünk vissza az orvoshoz, akkor vesznek le szövetmintát, és aztán eldöntik a továbbiakat. A táborban, mikor megtudtam, fél éjszakámat végigsírtam. Nem lehet, hogy már most elmenjen. Neki még élnie kell. Társ. Nem csupán egy macska. Ő "A Macska". Szuszi szerencsére jól van. Tegnap egész nap mellettem aludt. Befeküdt a párnámra és ott őrízte az álmom. Este mind a kettő befoglalta az ágyam, így alkalmazkodnom kellett hozzájuk. De nem bánom. Olyan sok tiszta és önzetlen Szeretetet adnak. Sokan gondolják azt, a macskák mind egoisták. Nos, meg kell hagyni, tudnak önzőzni, de ott van az a sok kedves pillanat, amikor ember és macska összhangban van. Ezt csak az értheti meg, akinek van macskája.

Kellemes vasárnap délután van. Álmosan kószálnak fenn az égen a felhők. Tegnap Holdfogyatkozás volt, de átaludtam. A táborban rengeteg hullócsillaggal találkoztam. De most sem kívántam. A csillagok nem azért potyognak, hogy mi kívánjunk. Hanem azért, mert így teljesedik be útjuk.

Délegyháza 2008 augusztus

Pénteken vizsga után kiültem a dombomra, arra, ami a tó fölé magasodik, ahonnan előttem terül el a kékség, ahol a Nap aranyhídja ragyog keresztben. Vége a tábornak, pénteken, a vizsga után az üresség érzése ülte meg Lelkem. Vége. Előttem áll még a Sayorana party, mögöttem pedig 18 kapu és sok-sok halál. Miért jöttél a táborba? Meghalni. Milyen halál ez? Főleg futás közben, amikor a holtpontok jelentkeznek és az zakatol a fejedben: meg kell állni, nem bírom tovább. Fel kell adni, nem teszek meg még egy lépést. Ekkor jön a Lélek és választ ad a test fizikai gyötrelmeire. Bírod még, meg tudod csinálni, már alig van hátra néhány méter! És ha túl leszel rajta, büszke leszel magadra! Amikor a 8 km utolsó szakaszán futsz, már látod a kempinget, akkor van a végső holtpont, a cél előtti utolsó küzdelem, most már meg lehetne állni... és akkor is folytatod. Egészen a kapun túlig. Átfutsz a sorompón, belépsz egy másik világba. Nem szakadtál le, társaiddal együtt futod végig. Minden futás maga a halál. Ám túl lehet lépni a holtponton. És a lehetetlen tényleg csak egy üres szóvá válik. Aki azt mondja, bármit is lehetetlen megtenni, csak saját lustaságukat igyekeznek leplezni.

Amikor pénteken ott ültem a dombon, leírhatatlan érzés tartott fogva. Visszagondoltam az elmúlt napokra. Minden szenvedés új fényben ragyogott. Minden megváltozott és egyszerre mindennek helye lett. "Kívül rend, belül csend."

Sayonara partyn hajnalig táncoltunk. Önfeledten, sok győztes csata után. Ez a tábor más volt. Most érett meg bennem az egész teljessé.

Mindig olyan furcsa visszatérni a város lüktetésébe.

Kurultaj - II. Magyar-Madjar találkozó

Küldetésüket beteljesített Napraforgók lehorgasztott fejjel sorakoznak az útmenti szántóföldeken. Az autó falja a kilométereket, sebesen rohanunk Haza, Budapestre. Oda, amiről a vidéken élők többségének mind egy szálig negatív a véleménye, mint ahogy ezt tudtomra adta egy nógrádi srác, miközben lángosért álltam sorba Kurultájon, Böszörpusztán. De cserébe lehúzó kritikájáért kezembe adta egy kezes, két élű, Árpád-kori kardját. Nehéz darab volt, súlya nagyjából megegyezett első kardoméval.

Magyar-Madjar találkozó, Kunszentmiklós - Böszörpuszta. Kiskunsági Nemzeti Park adott otthont az öreg múltra visszatekintő találkozónak. A nap nagy részét bemutatók töltötték ki. Kürtszó, dobpergés, lovak. Lovak. Ember és ló kapcsolata. Megérintett. Valami megmozdult ott, a pusztában és életre kelt. Egy érzés mélyen bennem. Talán ilyen lehetett az élet régen is. Felkel az ember akkor, amikor a Nap először érínti meg a Földet. Kimegy a jurtából, hűséges lova szabadon várja ott. Szőrén üli meg, versenyt futnak a Széllel és a Napsugárral. Összhangban vannak. Szeretet fonja át a Lelkeket, legyen az ember vagy ló, vagy bármilyen más állat, akit az ember barátjává szelidített.

S a tábolból hívás érkezik. Kürt hasít az éterbe, s a szél, a hírnöke messzire viszi hangját. Engem szólít. Vár, remél, készül a találkozásra. A kazah sztyeppe mesél.

És a történet végső formába kerül.

Ember, menj és élj!

Holnaptól péntekig ne keressetek, sem telefonon, sem MSNen, sem máshol. Átlépek egy másik dimenzióba, mit úgy hívnak: edzőtábor. Kicsit meghalok újra, hogy feltámadjak. (Legközelebb bejegyzés a Kurultaj-ról.)

A képen valahol egy szivárvány aprócska része látszódik. De hol? (Ma fényképeztem hazafelé a Böszörpusztáról...)

Esküvői láz

Délelőtt Anyukámmal és Húgommal vásárolni voltunk, jövőhéten tábor, kell néhány konzerv és CSOKI a túléléshez. (Rengeteg szép emlékem van erről a nyárról ahhoz, hogy Lélekben is túltegyem magam a jövőhéten várható nehézségeken.) A Sparban akadnak szennylapok is, az egyik ilyen címlapján egy esküvő pillanat képe van kimerevítve. Boldog menyasszony különös ruhában az Ezeregy éjszaka meséiből. Belelapoztam, a ruhát nem találtam méltónak egy mennyegzőre, nem éppen klasszikus darab, dehát az ara elmondása szerint a feltűnés volt a lényeg, nohát, akkor a célját elérte. Továbblapozgattam az újságban, még néhány esküvő volt felsorakoztatva, hát igen, az Augusztus klasszikus esküvői hónap, mint a Május, valahogy ez a kettő olyan, amikor a legtöbb pár mondja ki a boldogító igent. (Én a Szeptembert szeretem e szempontból, valahogy az a hónap jelenti számomra az érett Szerelmet.) Esküvői láz tombol. De megakadt a szemem egy cikken, sokak által szídott vagy éppen kedvelt, de történetesen olyan közszereplő "médiasztárról" szóltak a hasábok, aki sokadjára vette feleségül feleségét. Egyszer még rendjén van az ismétlés, de sokadjára... Megölik azzal az esküvő igazi tartalmát és már csak a forma marad meg. Talán pont erre játszanak, a média figyelmére, csillogásra, kivülre sugárzott boldog összképre. "Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk..."

Egy a Világ, Egy az Álom

2008. 08. 08. 8 óra 8 perc. Keresve sem találhattak volna jobb és emlékezetesebb időpontot a 29. újkori nyári olimpia megnyitójára. Egy ideig néztem, aztán mély álomba merültem, mire felébredtem, már lobogott a lángja a nagy fáklyának a Fészekrakás tetején. De emberek, álljunk meg egy szóra és nézzünk körbe: hogy engedheti meg bárki is Kínának az olimpia megrendezését, amikor tengernyi vér tapad zászlajához? (Na vajon mitől vörös?) Több százezer - és ez óvatos becslés- Lélek földi pályafutásának előrehozott vége kenhető a mindenkori vezető hatalomra. És akkor az egész Világ ámul és bámul egy hosszúra nyúlt, helyenként giccses megnyitón, ahol bemutatták az írás-nyomtatás-papírgyártás, lőpor és társai egykori grandiózus találmányok világrengető megszületését. Akkori. Mit tudnak felhozni a jelenben?

A sportolóknak egy a céljuk, egy az álmuk. És az nem a politika hajcihő. Hanem az érem, ami úgy ragyog, mint az aranyló napfény. Felemelő érzés lehetett ott végigvonulni a stadionban, több, mint 90000 torok éljenzése közben. De mindezalatt nem felejthetjük el az áldozatokat sem. Egy olyan országban zajlanak most a versenyek, ahol az emberi jogok a sárba vannak tiporva. Nézte bárki is a megnyitót? A résztvevő "önkéntes" fellépők katonai fegyelemmel és robotszerűen tették dolguk. Mosoly felragasztva a pofira. Színes mázzal bevont álom. Noha nekem sincs jogom bírálni más nemzeteket, de szavam emelem az elnyomás ellen. Lássatok, emberek a tűzijáték mögé. A lőpor nem csak szórakoztat, hanem életet ont ki. Nem is keveset. S főleg tibeti vérrel áztatják a földet. De ugye ez tabu. A politikai nagy játszma, ami a Föld nevű bolygón játszódik túlmutat egy ország fájdalmán. "Kit érdekel? Amíg nem az én házamban történik mindez addig nem foglalkozok vele." Mennyire tipikusan... emberi...

Dobogókő

Energiadömping. Dobogókőre mindenkinek el kell jutnia. Pomáztól nem több, mint fél óra az út, felvisz a hegyre a busz, onnan pedig szabadon lehet szállni. Lélekben. Noha az elmúlt napok igen fárasztóak voltak, de ezek a fizikai korlátokra vonatkoznak. Lélekben rengeteget töltött a hely. Nem hiába a Föld szív csakrája... Meseszép táj, hegyek, hegyek és hegyek. Sötét-, világos zöld, kék. Volt időm elmélkedni a világról. Az életemről. A körülöttem élő emberekről. No, de erről nem kell több szót írni. Menjetek, lássátok, érezzétek. Én, egyszerű földi halandó nem adhatom át hűen az ott megélteket. Nem változott semmi, mégis már semmi sem ugyanaz, mint volt. :) De ez nem a kapcsolataimra vonatkozik. Hanem saját magamra, a világképemre, egy újabb elágazáshoz értem.

Szeptemberben kirándulást szervezek a következő útvonalon: Dömös - Rám-szakadék-Rám-hegy-Rezső-kilátó- Dobogókő innen pedig haza, busszal majd HÉV-vel. Megéri elmenni, minden ember számára mást ad. Talán pont azt, amire szüksége van.

Röveiden és tömören ennyit akartam írni. Kirándultunk, sétáltunk és beszélgettünk. Csillagokat néztünk, egy hullócsillag pedig megtisztelt minket életének utolsó látványos mozzanatával. Másik dimenzióban jártam. És most itt vagyok, Itthon, az Odúmban. Hétfőn újra elhagyom szombatig. Pedig már akkor is hiányzik, ha arra gondolok, megint útra kell kelnem. Kicsit meghalni megyek az edzőtáborba, hogy újra feléledjek. Ez erről szól. Túllépni azon a ponton, amiről már azt gondoljuk, nincs tovább. De ez nem az itt és most témája. Oh, de szegényesen írok ma!

Van benne valami. De mi?

Lughnasad

A Lughnasad vagy Lammas egy ünnep, a kelta év utolsó negyedének kezdetét jelzi. A három aratóünnep közül az első. A most kezdődő ciklus vége az, amikor behajtják a nyájat a mezőkről. A kelták lakta vidékeken ilyenkor érett be a termés, ekkor kezdték el a gabonát learatni, a termést betakarítani. Az ünnep a nyári napforduló utáni 40. napra esik, hagyományosan augusztus 1. (ill. a kelta szokásoknak megfelelően: július 31-e napnyugtával kezdődik az ünnep). A nap legfőbb istensége Lugh.

Évekkel ezelőtt Moragtól kaptam ajándékba egy kelta kört, ahol a legfőbb kelta ünnepek sorakoztak körbe, a főünnepek és a fordulók. Augusztus az egyik kedvenc hónapom, sok kedves és szép emlék köt hozzá. Talán azért is, mert közeledik a nyár vége, a Szeptember, amit szintén nagyon kedvelek. Egyszer régen írtam is a hónapkról, arról, hogyan látom őket. Ezen a héten Dobogókőn leszek fenn, Petiékkel, csütörtökön jövök haza. Aztán megyek tovább, szeretnénk eljutni a magyar-madjar találkozóra Húgommal és Linkával. Jövőhéten pedig a halálra adás hete lesz az edzőrábor keretein belül. Vegyes érzelmekkel várom. Itthon leszek néhány napot, majd irány a száz tornyú Prága. Utána lévő események még homályosak, de valahogy lesznek. Aztán már itt lesz a Szeptember, egy új szemeszter. Nem félek tőle. Már nem félek az iskolától. A TDK halad szépen a maga útján. Az életem kívülről nézve sínen van. Az örök változóban a helyem pedig valahol ott van.

A zongorámon egy csodaszép napraforgó figyel. Dominika nap alkalmából kaptam Szüleimtől és Húgomtól. Nem, nem kell senkinek sem felköszöntenie, Családomtól szoktam kapni egy csokor virágot ezen a napon, amikor megünnepeljük, hogy "született vasárnap". 1985. január 6-a vasárnapra esett. Véletlen...

Most megyek, újabb kaland. Vándor, útra fel!

Álomszuszék

Meleg van, egyik helyről pakolom magam a másikra. Hogy lehet ennyire nagy hőség? Lényegtelen. Kapcsolgattam a csatornák között, nem is tudom már megmondani, mikor néztem TV-t utoljára ebben a vasárnap délutáni idősávban. A mai nap teljesen a pihenésé, a semmittevésé. Fura érzés, tétlen. Rátaláltam az Avonlea sorozatra a Duna TV-n, ismétlés, de még mindig nagyon szeretem. Nosztalgiáztam a múltban. Kell egy közösség, ahova az ember tartozhat, ahol tevékeny része az életnek, ahol nem érzi magát feleslegesnek. Ahol összetartanak. Tényleg kiveszett volna ez a mai társadalomból? Úgy érzem, azok a csoportok, ahova én tartozom, ott a tagok számíthatnak egymásra. Talán annyira mégsem reménytelen... Csak globális szinten. De ha kicsiben rendbe teszük a közösségeket, akkor az a nagyobb rétegekre is hatással lehet. Talán...

A tóparton ülve a Naplemente fényében sütkérezve

Péntek révén a tábor utolsó teljesértékű napja van. Fáradtan, de telve élményekkel zárom az itteni működésem. Élményekkel. Érzésekkel.

Négyes bányató. Hányszor említettem már ezen sorok között. Emlékek tárháza, érzések kavalkádja. A tó körül a part igen változatos, néhol a víz felé emelkedik, s ahol a kemping végén a táborlakók sátrai állnak, ott több méter magasról lehet csak lejutni a hűs habokhoz. De itt nem szoktunk fürdeni. Csak lent, a büfé környékén. Ha innen, a táborból elindulunk a partra edzeni, nagyjából 5-6 percet vesz igénybe, hogy lejussunk. Van idő Lélekben felkészülni az előttünk álló edzésekre.

No, de most itt ülök, a sátrak mögött, teljes panorámáját élvezve a tónak. Előttem tükörsima felszíne tölti ki látómezőm. A zöld szín árnyalataiban pompázó fák ölelik körbe, partján apróbb-nagyobb kavicsok fekszenek, lustán várva a lurkókat, hogy behajítsák őket a vízbe, megzavarva a halak nyugalmát.

Itt ülök és süt rám a Nap. Hat óra múlt, kora este van, a legkedvesebb időszakom, amikor kiváltképp tölt az idő és most kedvemre való is. Széles aranyhíd vetül a vízre, ha ránézek, megvakít, gyorsan be is csukom a szemem és megvárom, míg mindenféle ábra rajzolódik ki szemhéjamon. Amint elmúlik, újra legeltettem a szemem a tájon. Meseszép naplemente vár rám. Itt tényleg megáll az idő, bár egyes viccek szerint itt hajime-től yame-ig tart.

Egyedül vagyok, társaim szétszéledtek, pihennek az elmúlt napok fárasztó munkája után. Erről később. Mozgalmas napokat éltem meg, bár amikor szerda délután leérkeztem, nem igazán találtam a helyem, fokozatosan szoktam bele. Csütörtökön segítettem a mukoso alatt, ahol a gyerekek önmagukkal vívtak látványos és számomra félelmetes küzdelmet. Megérintett. A tűrőképességük határmezsgyéjét feszegették.

Ez a hely tele van emlékekkel. A mai nap az övék. Időnként szükség van múltbéli sétákra ahhoz, hogy megfejtsem, ki is vagyok valójában.

Így hát, ideje mennem és visszaadnom ezt a percet az emlékezésnek. Ahogy itt ülök egyre jobban értem, miért áll előttem az életem. A Nap felé fordítom orcám és értelmet nyer minden egy tünékeny másodpercre. Ideje van meditálni.