Sorsfordító Nap

 A mai. Nagyon sok minden fog történni. Izgulok. 

 Az esküvő szervezésével nagyon jól haladunk, hála KD Nővérének. Hétvégén Pápán jártam. Magammal hoztam egy kismacskát, aki azóta Magar otthonával és egy másik cicával barátkozik, aki annyira nem vette jó néven, hogy beköltözött egy kis gombóc. A vonaton nagyon jól viselkedett a macs, oly' annyira, hogy többször dorombolt, rágcsálta a kezem és a plüss kacsát, kimászott az ölembe és nézelődött. Aztán az út végére, úgy Tatabánya környékén elaludt. Nem tudom, mit gondolhatott, hogy most mi történik vele. A vonatállomáson nagyon megijedt a mozdony hangjától, egészen behúzódott a cica hordó végébe, a kacsa mögé. Aztán amikor túl volt az első sokkon, rájöhetett, hogy ebből valami jó is kisűlhet. Már csak azért is, mert egész úton vele foglalkoztam. Ennyi figyelmet egy húzamban pedig még nem kapott. Nagyon a szívemhez nőtt, hétvégén meglátogatom az én kis drágámat.

 Szombaton szegénykémet megfürdettük... Annyira jól viselte. Én még nem láttam cicát, aki ne visított volna a víz miatt... :)

 Tegnap az unokaöccséimnél is jártam. Imádom őket. Bár Keve nagyon nehezen aludt el. Még mindig csak úton van a foga, nem bújt ki. Így mindent, ami a kezébe került, rágcsálni próbált, legyen az maci, cuminak a másik vége, a kezem, a rágóka, a kezem, a lufi... és persze a kezem. Ringattam, letettem, bömbölt. Megint felvettem, mosolygott. Ringattam, letettem, bömbölt... és ez így ment fél órán át. Aztán betettük a kocsiba és ott addig tologattam, amíg álomba szenderült. Barnuska közben a szobájában próbált elaludni, de a kisöccse minduntalan felriasztotta. Pedig délelőtt kifárasztottuk őket, mert lesétáltunk az Omszki-tóra. Soha nem gondoltam volna, milyen nehéz manőverezni a babakocsival...

 Amúgy meg kezdem utolérni magam. Már csak néhány elmaradásom van az egyetemmel... Ha minden jól megy, ma bepótolok mindent. És holnaptól... Nos holnaptól kérem tessék szurkolni.

 A héten többször is akartam írni, mert nagyon sok minden megérintett. De aztán amikor lett volna rá időm, minden, amit kigondoltam, már nem tűnt olyan érdekesnek, szépnek. Így inkább nem írtam.

 Készülődni kell. Hajaj...

egy hónap alatt megfordult velem a világ...

A hosszú házasság titka a rúdtánc...

 Avagy, hogyan tartsuk meg a szenvedélyt 10, 20, 30, 40... 50 év múltán is? Mi kell ehhez? Kommunikáció, az (ön)elfogadás és a nyitottság a változásra. Ezek fontosak. Hiszen a szerelem elmúlik - ezen nincs mit szépíteni. És amikor elmúlik, akkor lesz igazán érdekes, hogy mit sikerült felépíteni belőle, mi marad, és az elég lesz-e egy hosszú, boldog, kiegyensúlyozott házassághoz.

 Ez viszont munka. De a végeredmény az, hogy kéz a kézben öregszünk meg. Akkor is, ha az évek során néhányszor megbántjuk egymást. Mert ez is óhatatlan.

 Egyébként meg nem magamtól vagyok ennyire bölcs jószág. Almási Kitti előadáson voltunk ma. Szuper jó volt. Nagyon töltött.

 Hétköznapjaimat ellopták a szürke urak. De ha minden jól megy és tartom az ütemtervem, akkor a hétvégére utol is érem magam. Hogy aztán újra megszökhessek magam elől...

A félelem markában - update!

 Ha ma volt is katasztrófavédelmi gyakorlat, akkor nem az én közelemben. Pedig elég sokat mászkáltam ma is ügyeket intézni. És vártam, hogy megszólalnak a szírénák és mindenki pánikszerű menekülésbe kezd és átélhettem, milyen lehetett az, amikor H. G. Wells rádiójátékának hatására mindenki azt hitte, tényleg jönnek az űrlények.

 De mindez elkerült engem. Olvastam a hírekben, két gyakorlat is volt, egy 8:30-kor, a másik 10:30-kor.

 Vagy csak az a baj, hogy nem néztem TV-t és nem hallgattam rádiót. Itten lehet olvasni a közleményeket, amik kimentek a médiába. Egyébként meg, valaki nagy Star Wars fan lehet náluk. Ez tetszik.

 Tegnap azért mindenkit felkészítettem, hogy ma lesz gyakorlat és ne ijedjen meg senki, ha meghallja a szírénákat. (Amik lehet, megint elromlottak???) Erre Anyukám összerezzent. Rossz emlékek még egy régi-régi korból. Munkácson minden héten szóltak a szírénák. Minden héten zajlottak gyakorlatok, hiszen az ellenség bármikor ledobhatja az atomot... És ebben a SZU és az USA teljes mértékben hasonló. (Emlékeztek még a US. Defense videóra, amit egyszer megmutattam? Ha nem, lentebb meglátjátok. Aki még nem látta, nézze meg, egyszer érdekes...) Egyszer már írtam erről, akkor is hosszan fejtegettem, hogy ha az emberek mindennapjaik félelemben telnek, akkor könnyebb irányítani őket. Mert a félelem tényleg meg tud bénítani. Végigkúszik a gerinceden, eljut minden egyes kis sejtedhez és nem tudsz tőle szabadulni... És elveszíted a kapcsolatot a valósággal.

 Mint amikor veszteség ér. Kell idő, mire visszatalálsz magadhoz. De már semmi sem lesz a régi. Minden változik. De ha képes vagy lépést tartani vele, akkor képes leszel fejlődni is.

 És egyszer csak elérsz a Teljességhez.

 De addig még, sok-sok élet vár Rád. És Feladat. És Tapasztalat. És Szerelem.

A kedvenc részem az, amikor a család a piknik alatt látha a fényt és gyorsan a pléd alá bújnak. Mert az aztán nagyon hatásos az atombomba ellen... Erről egy South Park rész jutott eszembe, amikor a vulkán kitörik és a zsernyák levetíti a defence videót... 

 És IGEN, egy negyed órája megszólaltak a riasztok... VÉGRE! Erre vártam egész nap! :) De persze itthon vagyok, így nem láthattam az emberek reakcióját... Meg, igazából KD hívta fel a figyelmem rá, mert éppen bambultam... Te, nem hallod? :D
 De, hogy miért vártam? Talán azért, hogy kicsit kizökkentsen ebből az unalmas, szürke világból.
 Bár... nem sikerült...

210

 Betegen. Tegnap azt gondoltam, hogy ma már jobban leszek. Tévedtem. Nem sok minden maradt meg bennem. Bár reggel el kellett mennem egy találkozóra, de örültem, hogy nem hánytam le a tárgyaló partnerem...

 Délután azon gondolkodtam, hogy naivitásom legfőbb forrása az, hogy Disney meséken nőttem fel... Hugi énekelgetett, míg én kint dolgozgattam, és egy-egy melódia megcsapta a fülem, melyek kedves kis emlékeket ébresztettek fel. 5-6 éves lehettem, vagy talán kicsit több, mert Hugi is már nagyobbacska volt, amikor a Kis hableányt megnéztük. Karácsonyra kaptuk, és még csak videókazettán lehetett elérni. Előtte is, utána is két, rövidebb mese volt, de azokta nem nagyon emlékszem. Talán az utolsó mese a Rozsdás és a Maci, vagy hogy hívják lehetett.

 A Húgom szerint, olyan hangom van, mint a Sirálynak, Hablatynak... Az, hogy igaza van-e az én kis Tesókámnak, döntsétek el Ti e videó alapján (főleg azok, akiket már az a szerencse ért, hogy hallottak kareokizni...)

 Naívságom másik fő meséje a Szépség és a Szörnyeteg. Ki ne vágyna egy ilyen nagy macira??? :D

 A mostani Walt Disney-ket nem nagyon ismerem. A klasszikusokat szeretem, amik a '90-es években születtek meg. Kiemelendő még a Pocakhontas és Mulan is. És hát persze a Mackótestvért. Ki ne szeretné? :)

Baby tv

 Tegnap az unokatesóimmal lógtam együtt. Vagy inkább, ők lógtak rajtam... ;)

 Barnuska 23 hónapos angyal, ha éppen minden a kedvére való. Amikor megérkeztem, éppen fel-alá rohangált - éljen a mozgás öröme - és sikerült elgázolnia, melynek következtében elhasalt a konyhakövön. Na mondom, szép belépő a részemről... Eddig nem nagyon voltam náluk, nem ismer. De aztán végül megbarátkozott velem, és miután rájött, hogy nem vagyok olyan buldozer, mint gondolta, és hogy milyen jól lehet mászókának alkalmazni engem, onnantól kezdve cimbik voltunk. 

 Unokanővérem nagyon hasznos tanáccsal látott el: figyelemelterelés. Ha éppen sírni készül, akkor valamivel el kell vonni a figyelmét. És ez az esetek többségében sikeres taktikának bizonyult. 

 Keve hat hónapos lesz szombaton. Most jönnek a fogacskái, ez kicsit jobban megviselte. Alig bírtam megetetni a cumisüvegből, mert amikor a cumi hozzáért az inyéhez, az nagy fájdalommal járhatott. De nem sírt. Csak tolta el a cumisüveget, de közben éhes is volt. Úgy sajnáltam szegénykémet, hiszen azt sem érti még, hogy mi történik vele. Olyan kis sonkás lábacskái vannak, meg kell zabálni! Alapvetően mindketten kiegyensúlyozott babák. És a legjobban az tetszett, hogy amikor Keve felkelt a délelőtti alvásból, akkor Barnuska odament hozzá a kiságyhoz és hosszan, mosolyogva nézték egymást. "Te vagy a kisöcsém, és még sok csínyt el fogunk együtt követni. De már jó lenne, ha tudnál járni, mert így egyedül kell játszanom". "Nézd már, itt az én Bátyám, akire mindig számíthatok majd, és aki majd mindig számíthat rám. De most először meg kéne fordulnom az oldalamra...".

 Imádtam velük lenni. Olyan öszíntén tudnak szeretni, megbízni benned. Drágák. De azért nagyon sok meló egy Anyának két ilyen kiskorú gyerköc. Minden elismerésem az Unokanővéremé. (Akit amúgy is nagyon csípek és végre jól kibeszéltük magunkat.)

 És rájöttem, hogy a Baby Tv tökéletesen alkalmas arra, hogy leamortizálja az agyad... :D

 Aztán este egy szomorú hír kapcsán találkoztam a volt kollégiámmal. Sajnos mások is követtek minket. Búcsúkocsmázás volt. :(

 Kedden roppant sikeres volt a diákszervezetünk előadása. Nagyon sokan eljöttek és az előadás tartalma is hasznos, humoros, jó volt. Amikor elkezdtük a regisztrációt, a sor egészen a közgáz bejáratáig állt. Nem tudom szavakkal visszadni, milyen érzés volt. A mi diákszervezetünk nem túl nagy, nem is cél tömegszervezetnek lenni, mégis nagyon jól megoldottuk a feladatot.

Ich bin aus Budapest, Ich gehe nach Lebach

 Jól van, elismerem, van egy kis német alapom, ami a legváratlanabb pillanatokban tör elő. Mindenesetre január végétől tanárhoz fogok járni és fél év alatt csak felfejlődök közép szintre. Legalább megtanulok még egy nyelvet és még értekesebb leszek a munkaerő-piacon. Mert én egy kincs vagyok, csak ezt még a munkaadók nem tudják, hiszen ha rám néznek, 16-nak gondolnak... Sebaj, majd ha negyven évesen is 16-nak fogok kinézni... na akkor elégedett leszek magammal. ;)

 Most éppen egyetemen tengődöm. Ma nagy előadást tartunk a diákszervezetemmel, most már több, mint négyszázan regisztráltak... Nagyon izgulok, remélem zökkenőmentesen fog minden alakulni. Úgy gondolom, bátran kijelenthetjük, hogy ez az előadás az eddigi tevékenységünk legnagyobb dobása.

 Ma megint hülye álmaim voltak, amit az tetézett, hogy drága egyetlen vörösünk valamilyen különös indítattásból hajnali fél 5kor az ablakot (!) kaparta. Néha vannak ilyen stikkjei, fogalmam sincs, hogy hova akart kijutni és miért... Aztán lenyugodott és befészkelte magát az ágyamba és aludt. Most tök álmos vagyok, és az egyetemen szerintem nem lehet finom kávét kapni. El fogok aludni...

Úgy látszik már sehova sem kellek. :(

 Végtelenül szomorú vagyok.

Super 8

 Szomorú lemondással vettem tudomásul, hogy egyre korábban sötétedik. És bár az elmúlt napok, hetek elkényeztetnek a napsütéses órák magas számával, mégsem lehet már olyan hosszan csatangolni a természetben. Hacsak nincs egy szuper zseblámpánk. 

 Így tegnap is ahelyett, hogy felmásztunk volna a János-hegyre és megkerestük volna azt a másik kilátót, amivel már nyár eleje óta szemezek, de még nem hódítottuk meg, inkább itthon maradtunk és filmet néztünk. Filmválasztás: először csak azt tudtuk, hogy valami agyament dologra vágyunk, ami csak úgy van, de sok értelme nincs. Valami, amiben szörny kószál szabadon és rettegést hagy maga után, és a hétköznapi emberből lesz a hős, nem pedig Amerika kapitány jön és ment meg mindenkit. Az egyik filmes blogon találtunk kritikát a Super 8-ról, és bár nem szeretem az űrlényes filmeket - noha mindig megnézem őket - végül ezt választottuk.

 És nem bizonyult rossz döntésnek.

 Mivel mesterien megkomponált, fogyasztható történetet tálalt nekünk J.J. Abrams, respect. 

 -spoiler-

 Amikor először elolvastam a történetet, még nyavalyogtam, hogy ne már, nem akarok E.T.-t nézni, sem Hősöket. Mert valamiért azt gondoltam, hogy a vonatszerencsétlenség következtében a gyerekeknek lesznek szuperképességeik, miközben találkoznak az idegennel. Tévedtem. A cím a 8 mm-es film tekercsre utal. Egyébként a filmben van is elrejtve egy poén, amikor a lurkók szeretnék előhívatattni a filmet már másnapra, akkor a filmekkel foglalkozó srác - aki nem mellesleg az egyik szereplő nővére után kóslat - kineveti őket, hogy mégis mit gondolnak, minimum három nap az előhívás, méghogy holnapra... :D Bezzeg most, a mi 'időnkben'... minden azonnal. De ne rohanjunk előre a történetben. A nyitójelenet temetéssel indul. Ez a filmre rányomja a bélyegét, de csak úgy, ahogy a gyász is megbénitja a létezésünket. Az elején még el sem tudjuk képzelni, hogy lesz holnap. Aztán már kapaszkodunk a holnapokba. Majd pedig a holnapok szépen, csendben követik egymást. És bár a fájdalom mindig ott lesz. Megtanulunk együttélni vele.

 Nem akarom leírni a sztorit, azt már más blogokon megtették. (Mint itt, meg itt, meg itt.) De nagyon tetszett, ahogy az idegen lényt fokozatosan látjuk meg. Amikor kiszabadul a vagonból, csak az a halovány érzés marad, hogy ott lehet valami. De nem látunk semmit, csak sejteni lehet, hogy ott bizony lapul egy lény. Aztán először egy pocsolyában látjuk meg a tükörképét, miközben egy ártatlan mellékszereplő fölé hajol. A gyerekek először a filmjükön látják vissza a valamit, miközben pont azon agonizálnak, hogy ki kibe szerelmes... És így, szépen lassan jutunk el a face-to-face találkozásig.
 Külön kiemelném azt a részt, amikor a városka lakói a felfordulást a szovjetek kontójára írják... Kis hidegháborús hangulat.
 A történet során több rejtett utalást is fel lehet fedezni, amiket más filmekben már láttunk, de itt is helye van. És a gyerekszínészek hitelesen játszották el a szerepüket.
 Ami pedig kerek egésszé tette a filmélmény, az az, hogy a stáblista alatt végignézhetjük azt a zombis filmet, amit a gyerekek készítenek. Ötletes. Bájos. Kedves.
 Kiknek ajánlom? Akik szeretnek nosztalgiázni a '70-es, '80-as években, akik szeretnek filmes kliséket felismerni, akik szeretik a lényes filmeket... és akik szeretik a zombikat. ;)
 Számomra legalább akkora meglepetés volt, mint a Paul.
 És a végén nem derül ki, hogy a Lény alapvetően gonosz, vagy jó. Mert nem fekete, nem fehér. Hanem szürke. És egészen érthető lesz, mit miért tesz. A nézőnek kell eldöntenie.

 Értékelés: 10/9.

 És ha csak ezt a trailert láttam volna, azt hiszem nem néztem volna meg a filmet...

Ez már többet elárul a filmről:

Az álom a tudatalattiba vezető királyi út

 Csütörtökre virradó éjjel az orvoselvándorlással álmodtam... A most végzett orvosoknak úszni kellett megtanulniuk. Két csoportra bontotta az úszómester a fiatalokat. Az egyik kategóriába kerültek azok, akik itthon maradnak. Ők az egy méteres, meleg vizes medencébe tanulhatnak meg úszni. Ide öten kerültek. Boldogan vetették magukat a habok közé és fröcskölték le egymást. Pancsoltak, gondtalanul, ugyan néha el-el taposták egymást, és a medence is kicsinek bizonyult annyi embernek.

 A maradék két ember pedig azok voltak, akik elvándorolnak. KD volt az egyik. Nekik a 3 méter mély, hideg vizes medence jutott. Először mellényben kellett úszniuk. Aztán már anélkül. Én meg ott kapáloztam, hogy én is oda megyek, ahova ő. Erre az úszómester ágálni kezdett ellenem, hogy hiszen én nem is tudok úszni. De kötöttem az ebet a karóhoz és belevetettem magam a vízbe. Az elején még fenn tudtam magam tartani a felszínen, aztán minduntalan elsüllyedtem. Valaki mindig volt, aki kihúzott. De emlékszem, hogy szinte fuldokoltam. És talán reményvesztett (ön)feladás is volt ebben. Talán. Ami viszont érthetetlen, mert a döntésemet alaposan átrágtam. Talán kicsit kísért az elmúlt hetek utószele.

 Ma pedig egy igen méretes süni fenyegetőzött (szintén álom). Egy épület padlásán voltunk, ahol különböző lépcsők különböző helyekre vezettek. Most, hogy visszagondolok erre az álomra, eszembe jutott egy másik, ahol szintén a padlás körül forgott a cselekmény. A mai álmomra nem nagyon emlékszem, cseppet sem logikus, olyan, mintha valaki rosszul vágott volna össze egy filmet. De a süni a lépcsőket őrízte és nem engedte, hogy felmenjünk.

 Rég álmodtam, az elmúlt napok azonban nagyon aktívak voltak. Talán azért, mert Telihold volt. Vagy inkább azért, mert küszöbön állnak a nagy változások és most lassan átbillenünk a következő szintre. Igen, inkább ezt tartom valószínűbbnek.

Kristálykoponya

 Tegnap este bambultam a TV-t, National Geographic, 'Az igazság, és ami mögötte van: Kristálykoponyák'. Egyszer láttam a legutolsó Indiana Jones filmet, ami szintén e misztikus tárgy körül forgott, de eléggé kiakasztott és teljesen megértettem a South Park alkotóit, akik hozzám hasonlóan nehezen dolgozták fel a film okozta traumát.

 Ma is mozgalmas napon vagyok túl. A kosztüm szoknyám meg persze megint felszakadt a 'bevágás' mentén... És persze mikor? Amikor időre megyek és sietek. Még az utcánk végén észrevettem, hogy hoppá, és gyorsan visszaszaladtam. Persze, tűsarkúban (mert ugye csini rucihoz az dukál...) Végülis valaki megállította az időt és pont akkora értem oda, amikor kellett.

 Munka: alakulnak, a mozgalmas napom egyik fő oka. Egyetem: remélem megúszom ezt a félévet fejvesztés terhe nélkül. Sajnos elég sok mindennel el vagyok maradva.

 Mennem kell a reptérre, KD ma jön vissza. Jó hírek. Az élet szép. Talán tényleg el kellene fogadnom, hogy lehetek boldog is. És nem csak folyton mindent elengedni... :)

Ki lehetne jó annak a nőnek, aki kitalálta magának Mr. Darcy-t?

 Délután Katival kiültünk a Duna partra, míg vártuk az idő múlását. Felnőttünk. Erre a megállapításra jutottunk, miközben megosztottuk egymással a munkahelyi tapasztalatinkat. És közben az egyetemi követelmények terhe egyre jobban nyomaszt. 

De a Szerelem, nos, az mindkettőnk életében rendben van.

 És ez így van jól.

 Az elmúlt napokban rákattantam az esküvő szervezésére. A koszorúslányaim nagyjából már hülyét kapnak tőlem. November 19-én menyasszonyi ruhabemutatóra megyünk... És egyetlen Katám kezébe adtam a leánybúcsú szervezését.

 De talán sok mindent akarok. Túlontúl azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, hogy mindenki jól érezze magát, hogy azt mondhassák, igen, rég voltunk már ilyen jó kis esküvőn. De a dolgok legmélyén nem ez számít. Hanem az, hogy öt év múlva hol leszünk Krokodil Dundee-val, hogy képesek leszünk-e túllépni a mindennapok problémáin. Hogy képesek leszünk-e együtt változni.

 Mert "a szerelem elmúlik és a pénz is eltűnik". Ezt egy idős nő mondja a Jane Austen életét feldolgozó filmben. De akkor, mi marad? És ami marad, az mit jelent? 

 Egyébként meg sejtem a választ. ;) Sőt... igazából, már meg van a válasz. És jó. Nagyon jó.

u.i.: Hölgytársaim figyelmébe ajánlom a tökéletes pasit. Hát igen, mi még Jane Austen-on nőttünk fel... 

Nehéz napok krónikája

 Határozottan utálok korán kelni. Amikor négy órakor megcsörrent az ébresztő óra, nem hittem a fülemnek, de a szemem kipattant és felfokozott érzelmi állapotba kerültem. Felébresztettem KD-t is, de gyanítom nem sokat aludt az éjjel. Nekem azért sikerült pár órát durmolnom. Gyorsan átfutottuk, hogy biztos mindent elpakoltunk-e, aztán indultunk. Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér. <3 De sajnos én most nem repülhettem. Ellenben, KD először ült fel azokra a csodálatos masinákra. MALÉV gép, pocsék cateringgel. (Bezzeg az Austrian Airlines-on nagyon finom ételeket szolgáltak fel. NYAMM.) KD épségben megérkezett egy új világ küszöbére. Drukk-drukk. Nagyon fura érzés. Még nem fogalmaztam meg, mit is érzek.

 Csütörtökön este még beültünk iszogatni néhány kollégával. Jäger, Téged sem szeretlek. A Hubival egy szinten vagytok nálam. Végeztem Veletek. Amúgy meg jól telt, még meg is táncoltattak, ami az én kétballábammal azért teljesítmény... :) Bár a másnap... Na, eltelt. Az utolsó nap bent. Szomorú volt. De most már jól vagyok. Túl kellett esnem ezen is. Hasznos tapasztalatok a tarsolyban, készen állok arra, hogy tovább menjek. Muszáj. Másként nem lehet.

 Tegnap KD-nek azon nyühögtem, hogy ez az egész utazás álom, és ha sikerül, az tök jó lenne. De. Az Élet eddig olyan volt, hogy elhúzta előttem a mézesmadzagot. Aztán mindig jól pofára ejt. Erre annyit mondott, ne aggódjak, csak mi, magyarok nem tudjuk elfogadni, ha az Élet egy picit is hasonlít a normálishoz. (Persze mi számít normálisnak...) De ebben tökéletesen igaza volt. Úgyhogy, most igyekszem pozitív lenni, ami nekem nehezen szokott menni, éljen a megrögzött pesszimizmus... vagy, negatív irányba hajló realizmus. 

 Azt hiszem túl álmos vagyok. Akartam még néhány eget rengető gondolatot megosztani Veletek, de ma már nem túl sok értelem születik belőlem. (Máskor sem. De ez megint más kérdés...) 

 És most várok még valamire. Hogy mire? Ha megtörténik, úgyis elmondom. Ha nem, akkor meg nincs is sok értelme beszélni róla.

 Nagyon-nagyon izgulok, valami új kezdődik, szurkoljatok! Ha sikerül, én örökre a társadalmat fogom szolgálni... YUHÉÉÉ!!! Csak adja az Ég, csak adja az Ég! :))))

Amikor megszólal a gong

 És a ma este két főszereplője már készül az öltözőben a nagy fináléra. Kedves Olvasóim, ezt látniuk kellene. A stadionban a hangulat felfokozott, dübörög a zene, fénynyalábok pásztázzák a közönséget. A VIP szektorban prominens személyek várják az este kimenetelét. Váratlanul a zene elhall és csupán egyetlen női hang tölti be a teret. Éneke minden Lelket felpezsdít. És ekkor megjelenik Ő az öltözők felől. Határozott léptekkel tart a szorító felé. Ő, a piros sarok bérlője, a rettenthetetlen, az, aki minden szívet megérint... 

 Igen, Ő a Remény.

 Beér a szorítóba, a tőle megszokott szolidsággal veszi a közönség örjöngését. Remény élteti magát, élteti az embereket. 

 És ekkor felcsendül egy drámai szólam. A fények elhalnak, egyetlen lámpa világot az öltözők felőli folyosóra. És az est másik szereplője is színre lép. Komoran megindul a szorító felé. Fejét leszegi, arcát nem látjuk a csuklyától.

 Mert Ő Apátia, a kék sarok ura. Amint beér a szorítóba, két, alig felöltözött nő segíti le róla a köntöst. Remény a csendben készül az előtte álló küzdelemre. Edzője a vállára teszi a kezét és rövid imát mormol. Közben Apátia érzékeny csókot vált két hölgy segítőjével. A segítők elhagyják a szorítót. A konferanszié bejelnti a két harcost, majd a bíró lép a helyébe.

 Gong. Apátia kíméletlenül neki esik Reménynek. Az ütések gyorsan váltják egymást, Remény rendületlenül állja Apátia támadásait és ahogy tudja, visszaadja. Peregnek a percek, gyorsan eltelik az első menet. A két harcos lerogy, a segítők gyorsan mellettük teremnek és hasznos tanácsokkal látják el őket.

 Gong. Újra egymásnak esnek. Míg az előző menetet Apátia uralta, most Remény kerekedik felül a maga tiszta játszmájával. Technikás boxoló, Apátiát az ereje teszi naggyá. És igen, hölgyeim és uraim, ezt a menetet Remény nyeri. Újra rövid pihennő.

 Gong. Apátia bosszúsnak tűnik, amiért Remény nyerte az előző menetet. Keményen sorozza Reményt, aki rendületlenül állja az ütéseket. Hölgyeim és Uraim, itt nem kevesebb a tét, mint az, hogy ki marad életben. A szorítót csak egyikük hagyhatja el élve.

  

 De mit látunk? Nem hiszem el, csak én látom? Emberek, nézzetek oda, Apátia övön aluli ütésekkel bombázza Reményt, kinek arcát fájdalom torzítja el.

 Remény elterül a földön. A bíró rászámol. De miért nem szólal fel senki? A közönség őrjöng, Remény mozdulatlanul fekszik. Az edző felrohan mellé, megemeli Remény fejét. De a kedves arcból csak egy üveges tekintet néz vissza.

 Remény halott. Apátia állatias vadsággal tombol.

 A közönség Apátia győzelmét ünnepli Remény holtteste felett. 

 Senkit sem izgat, hogy tisztességtelen küzdelemben kerekedett felül.

 A SOTE felé tartottam, miközben belém nyílalt egy váratlan felismerés: fogalmam sincs, hogy ki is vagyok valójában, nem tudom, hogy jó vagyok, vagy rossz vagyok, egyáltalán, vagyok-e. Nem, nem illúzió, nem is porszem. Persze vagyok gyerek, fiatal felnőtt, barát, testvér, menyasszony (menyaszörny), nő, egyetemista, koordinátor (még), önkéntes, ember.

 És mindezen szerepek között megbújok valahol én is.

 A szívem majd kiugrik a helyéről. A torkom összeszorul. Ez az időszak a felszínre hozta az aktív önkeresésem. De egyáltalán, vajon szükséges-e mindez?

 Vagy csak azt érzem, amit a rabok a moszkvai börtönben? Hogy az emberi gyarlóság és 'kegyetlenkedések' kiölték belőlem a Lelket és ezért nem találok már vissza? Nem tudom hol vagyok, hova tartok. De nem elveszett érzés. Csupán túl sok minden történik és úgy érzem, nem tudok lépést tartani az eseményekkel. És ne beszéljünk a folyamatos önmarcangolásról, hogy ha jobban csináltam volna dolgokat, akkor most nem itt tartanánk.

 Lehet én is azon emberek közé tartozom, akik feleslegesek abból a bizonyos 7 milliárdból.

 Tévedés a létezés. Ennyi.

Becsület kérdése

 Vannak könyvek, amik éppen a megfelelő időben találnak meg. Mások pont, hogy a megfelelő időben kerülnek a kezembe. És akadnak, akikkel még várnunk kell egymásra, mert még nem nőttünk fel a másikhoz.

 Tolsztoj Feltámadása egy olyan mű, amihez érni kell, öregedni és tapasztalni. Hogy megértsük, amiről ír, ahogyan ír. És bár lassan haladok előre, mert nincs sok időm olvasni ebben a kusza helyzetben, Tolsztoj úgy vezet a feltámadás felé, mintha az én életemben történne meg. Talán mert úgyanezt élem meg bár merőben más élethelyzetben. Vágyom arra, hogy a hamvakból újjászülessek. Vágyom arra, hogy sikerüljön lezárnom egy korszakot. Már a kávé íze sem a régi. Keserű, mint a búcsú maga is. Holnap bezárulnak az ajtók mögöttem. Nincs visszatérés. Nincs több beszélgetés. Nincs több magyarázat. Csak a vége, vége, vége. Ennyi volt. Nem kellesz. Mehetsz utadra. Pá, édes...

 Görcsbe rándul a gyomrom. Még kell egy kis idő. Na tessék, már megint a nyafi... Most a Bátyám sincs itt, hogy segítsen túlélni.

 De eztán tényleg a feltámadás jön. Ugye? Mondd azt, hogy igen, kérlek.

És Édes November megint eljött

 Imádom a filmet. Annyira gyönyörű. És Enya zenéje tökéletes választás hozzá. Ilyenor, novemberben mindig megnézem, már csak azért is, mert jó látni kicsit nyáriasabb képeket a Tél küszöbén. Valamint a szerelem elsöprő ereje mindig magával ragad. Hát igen, hát igen, ilyen kis érzékeny lélekkel nem nehéz beleélni magam. A történetet sok-sok zseniális felvétellel érzékelteti velünk a szereplők karakterét is. Míg Sarah otthona élettelteli, addig Nelson, a munkamániás pasasé hideg és szürke. (Megjegyzés: Nelson (ex)csaja Lorelai Gilmore, de ezt csak akkor fedeztem fel, amikor már a Szívek Szállodáját is megnéztem... :P)

 És ne feledkezzünk el Sarah szomszédjairól sem ;) Cukik. Nagyon. ;)

 Ma egész nap bent voltam a cégnél, ezt csak egy találkozó tarkította délután. Utolsó előtti-előtti nap. Már nem fáj annyira, ha belegondolok. Áh, öregem, rosszul megy nekem az elválás. De már sokat fejlődtem. :) Hiányozni fog sok minden, de most nagyon-nagyon sok lehetőség áll előttem, amiket eddig nem vettem észre. És csak választanom kell. Dilemma: merre tovább? Jól fogok dönteni? Nincs garancia...
 De mielőtt döntök, azért még sok mindent meg kell tennem. A teendőkről elég, öhm, elég hosszú a lista, hétvégémen meg csak a sebeimet nyalogattam és kissé alkohol mámorban úsztam... Nem nagyon... Úgyhogy majd most a hétvégén behozom a több havi lemaradásom az egyetemi dolgaimban.

 Holnap is munka. Még bent. Pakolás, emlékek dobozlása... A virágom sajnos meghalt. Nem megy nekem a növénytartás... Jobb lesz, ha nálamnál ügyesebb emberekre bízom a krizanténom.

És egy kis merengés a múltról itt.

Samhain 2011.

 Avagy számadás. Hiszen a kelte Samhain erről is szól. Számot adni az elmúlt tizenkét hónapról. Mit tettünk, mit értünk el, merre vezet tovább az utunk.

 Néha hónapokra magára hagyom Nolasyn-t, máskor meg naponta több bejegyzés is születik. Talán így akarok emléket hagyni az utókorra, az internet halhatatlanná teszi létezésem. Csakhogy mostanában túl sok hullámvölgyön vezetem keresztül olvasóimat is. Igyekszem kilábalni ebből az időszakból. De néha még visszahúz a csalódottság, a szomorúság és az elkeseredettség.

 Az elmúlt hetekben tanulságos leckék jutottak osztályrészemül. Megismertem embereket, Lelkeket, akik kezdetben barátaim lettek, majd elfordultak tőlem. Érthető, már megfejtettem. És már nem vágyom arra, hogy megbeszéljük.

 Az önkénteskedés is sok mindenre rávilágít. Csakhogy, már nem tudom öszíntén azt mondani az embereknek, hogy ne aggódjanak, tegyenek meg mindent, ami erejükből kitelik, és akkor majd minden jobbra fordul. Mert az élet nem ilyen. Sokkal összetettebb. Küzdelemmel tarkított. És a végén senki sem vereget vállon.

 Szerelem. Minden bizonytalankodás és elképesztően nehéz próba után kiállt mellettem. Miközben én keresgéltem az utam, türelmesen várt rám. Támogatott és biztatott. És mindeközben rádöbbentem, nem kell mindent itt hagynom. Hiszen mostanra már Ő jelenti a Mindent. És igazán boldog vagyok, hogy megélhetem mellette. És csak bízom benne, hogy örökre itt marad. De ha mégsem úgy alakul, már most is szerencsésnek mondhatom magam. Jó érzés minden nap azzal a kellemes bizsergéssel ébredni, hogy a világon van és tőle mozog minden. És amikor aludni térek, itt van bennem. Pilinszky az Itt és Most* című versében zseniálisan leírja, mi is a Szerelem. És jó. Nagyon jó. Sőt, több annál.

 Család. Hálás vagyok érte, hogy burokban nőhettem fel. Talán naivitásom innen gyökerezik, de inkább bízzak az emberekben, minthogy senkim se legyen örökös bizalmatlanságom miatt. Mindenkinek tiszta lapot adni, hogy ő írhassa tele Lelkének daljával.

 Barátok. A Kör bezárt: akik bizonyítottak és akiknek én is bizonyítottam. Így van ez jól. Tudjuk, hogy mit várhatunk el a másiktól, hogy mennyire számíthatunk egymásra.

 Írás. Lassan haladok. Semmit sem tudunk felmutatni, amire büszke lehetnék. Úgy látszik nekem csak az ötletek jutottak. Megírni talán majd más fogja őket. Talán nem is kell megszületniük.

 *Itt és most
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Hidegkúti Boszorkányok

 Éjszaka seprűvel rohangálni a kihalt kertvárosban: őrültség. Dehát, úgyis bolond vagyok... Sikerült egy idősebb pasast megijesztenem, nem teljesen szánt szándékkal, csak vinyogva rohantam el mellette... miközben egy seprűbe kapaszkodtam... Ezzel kiérdemeltem a Bátorság Érmet. :) (Fényes nappal azért nem tenném meg... :D)

 Morag otthona elvarázsolt kastéllyá változott át, töklámpások, pókháló, csontváz, sírkő... minden, ami egy boszi-buli ízléses díszletéhez kell. Nem beszélve a palackozott vérről... És persze Mickey, a Ház mindenkori Ura és Parancsolója. A Főmacska. 

 Elő-halloween és utószülinap. Egyetlen vörös hajú - evégett igazi - boszorkányunk szülinapját is megünnepeltük.
 Éjjel jósoltunk, kísérteties volt, hiszen olyan lapok kerültek elő, amik teljesen leírták a jelenem. Meglehet véletlen, meg általában nem hiszek bennük, de arra, hogy megmutassa a múltat, tökéletesen alkalmas volt. És a jövő? Nos ugye, az mindig változik, így megjósolhatatlan. 

 És talán nem is kell tudnunk és ismernünk. A jelenünk sokkal fontosabb.

 Mert nélküle nincs jövő.

Egy felejthetetlen boszorkány est.