Most egy időre visszavonulok. Aztán majd egyszercsak újra jönnek a gondolatok.

Ennek a napnak is a végére értem, bár még messze van az alvás ideje. Az előző bejegyzésemmel valahogy nem vagyok teljesen elégedett, de nem fogom eltűntetni, mert ez is a blog része.

A mai edzés roppant mód töltött. Most békében érzem magam, a harmónia, ami állandóan változó része életemnek most kitölti minden porcikámat. Pedig korántsem tökéletes semmi sem, pénteken vizsga, nem haladok a könyvekkel, tornyosul a nyár fölém. És a Szeptember is igen közel van. De ezen most nem szorongok. Hiszen itt van a ma este, előttem áll az éjszaka, ma talán nem leszek nyugtalan ahhoz, h belül teljesen elcsituljak és néhány egyszerűbb kérdésemre választ találjak. Mindre úgysem sikerül... majd egyszer...

2006. Június 30. 10:10:00

Valahol itt indult minden. A kezdet, Felhők úsznak az égen. Szeretem a szavakat mágikus sorrendbe pakolni. A több éves naplóíró múltam is ezt bizonyítja. A novellák csak töredékei mindannak, amit még el kell mondanom.

511 bejegyzésen vagyok azóta túl. Némelyek alig ütik meg az általam elvárt szintet, mások meg kismagaslóan jó írásnak sikerülnek. De persze, mindezen megállapítások szubjektívek. Én ítélem meg őket.

A blog engem tükröz. Ne keress benne saját magadra vonatkoztatandó leírásokat. Nem vagyok sem jós, sem pedig mágus, aki megmondja, hogy mikor mit kell tenned. Csak a saját tapasztalataimat, érzéseimet, világnézeteimet írom le. Aztán meglehet, valami Neked is tetszik belőle, vagy éppen nem. Valami megtalál Téged, vagy nem. Lehet róla véleményed, de lehetsz közömbös is iránta.

Csak egy egyszerű földi halandó vagyok, aki keresi az utat és a helyét a világban.

A mai bejegyzés lényegében előszülinapi bejegyzés. Hétfőn lesz két éves a blogom, boldog szülinapot, a tortán már két szál gyertya fog ragyogni. Miért akkor most? Hétfőn előreláthatóan - de nem szeretek ennyire előre tervezni - Tatán leszek, drámatáborban, nem lesz alkalmam megemlékezni Nolasyn Krónikáinak virtuális születésnapjáról. (Nolasyn valójában annyi idős, mint én...) Nomeg, most itt ülök, a SOTEn, a huszadik emeleten, ahonnan a kilátás a Nemzeti Színházra és a Művészetek Palotájára nyílik - ahonnan este, edzés után fogok hazamenni a HÉVvel, a Duna lágy ringatózása mellett. És minden itt kezdődött. Az első bejegyzés. És talán egyszer befejezem, felfüggesztem, lezárom. De most még írom. Mert van mit írnom...

Tengervíz

Ebben a melegben egyszerűen úgy érzem, nem találom a helyem a nagyvilágban. A pillangós noteszem a végét járja. Tanulni kell, már csak egy vizsga pénteken, filozófiatörténetből. Már nem érdekel, csak legyen végre vége. Minden megpróbáltatásnak. Elfáradtam, ez a félév önmagában is roppant mód kimerítő volt. De ez csupán a kezdet... Nem baj, legalább egy percig sem unatkozom.

Ma éjjel álmomban a tenger mellett jártam. Zavaros kúsza álom, ahogy már csak lenni szokott, néhány emlékkép a hétfői eszméletvesztésből, kb olyan érzésem volt. Csak most a vizben történt. Elmerültem, összecsaptak a fejem felett a hullámok. A kontaklencse majdnem kiúszott a szememből - ettől olyan ijesztő, szinte valóságos, maga az érzés, ami megmaradt az álomból. Egyre mélyebbre süllyedhettem, de amikor kinyitottam a szemem, tisztán láttam magam körül mindent. Kristálytiszta víz... A feszín oly' messze volt, valami harc zajlott odafenn. Valaki megfogta a kezem és elkezdett felfelé húzni. Nem tudom, hogy sikerült-e feljutnom a felszínre, nem emlékszem többre. Csak a víz hűs éríntésére.

A vihar egyik legszebb pontja, amikor elcsendesül, közben szürkület van, de színes és élettel teli. Tücsök hangja szól, néhány felhő poroszkál az égen. Valami változást hozott... Csodálatos...

Gondolatok a viharban (Képzelt Író bejegyzése)

Elment az áram, kint tombol a vihar. Dörög, villámlik. Eső illata szalad be a szobába. Elvarázsolt nap ez. Mint ahogy a tegnap éjszaka is az volt, lent, a parton. Társas magányban.

A viharlámpásom fénye ijedten kapkod körbe-körbe középpontja körül. Földöntúli hatást kelt, ahogy ecseteimet időnként megvilágítja egy-egy másodperc erejéig. Ecsetek. Mily' rég is fogtam kezemben. Belső világom a szürke szín árnyalataiban cikázik, mint amikor az álmos esőfelhők hozzák meg a szürkületi derengést, amint a Nap lebukik a hegyeim mögött. De előtte még megfesti vörösre az égi vattacukrok alját. A viharok mindig is inspirálóag hatottak rám. A villámok, a sokat emlegetett villámok, pusztán az elektromos tevékenységnek tanúbizonyságai, mégis engem folyton folyvást lenyűgöznek. Talán azért, mert látványuk azt sugallja, valóban nem vagyunk egyedül. Kódolt üzenetek, amit csak a kiválasztottak érthetnek meg. (Vagy képzelőerőm újfent messzire sodort magával.)

Most, ahogy kinézek az ablakomon, melyet a zöld levelek gondosan elláttak szegéllyel, zokognak a felhők. Vele együtt Lelkem is. Síratják a Földet, síratnak mindent, ami szép és mulandó. Csak a pusztulás maradt? Oly' sok évezred telt már el, mióta Gaia megszületett az örvénylő Semmiből, s csupán századokban mérendő az az intervallum, ami elég volt ahhoz, hogy kizsákmányoljuk, rabigába hajtsuk, kínozzuk, javait eltékozoljuk.

Ezt síratják a felhők. Ezért sír az Esőisten*. Gaia haldoklik. Talán már nem tudjuk megmenteni. Légy öszínte, ember, nézz Magadba mélyen, mit teszel érte? Tiszteled? Szereted? Vagy birtoklod, mert emberi mivoltodból kifolyólag Neked ez jár? Az Élet azért alakult ki, mert akarták, hogy így legyen. De nem úgy, hogy az olaj, a pénz és a hatalom fontosabb legyen minden tiszta lelki értéknél és kincsnél, amit a Földanya ad. A virágok, a fák, a természet, minden egyes része értünk van, de mégsem értünk ebből semmit sem.

Talán mélyen el vagyok keseredve, ezért e pesszimista szavak. Az ember szükségszerű része a körképnek. De nem az egyetlen alkotóeleme az egyenletnek. De az ember már elfelejtette, hogy mi a feladata. Elveszi a javakat, de nem gondozza őrzi féltve. Valami örökre kiveszett ebből a világból. valami eltűnt...

Viszzajött az áram, a vihar alábbhagyott, már csak távoli dörégsek jelzik egykori ittlétét. Az itt és most a számára már odébbkúszott. Engem meg vár egy újabb hétköznap...

*Passuth László: Esőisten síratja Mexikót.

Nemek harca

Miért akarja Vénusz mindenáron legyőzni Marsot? És miért akarja Mars elnyomni Vénuszt? Még mindig Merle hatása alatt írom e sorokat, bár nem végeztem a könyvvel, de már nincs sok hátra belőle. (Ahelyett, hogy filozófiát tanulnék a pénteki vizsgára...)

Az alapkoncepció a következő: az enchephalitis 16 virus csak és kizárólag férfiakat támad meg, mitöbb, tizedeli őket, de a még és a már nem nemzőképes férfi társadalom biztonságban van, őket nem támadja meg ez a kór. Ha valaki elkapja, egy hét marad az életéből, ám ez tünetmentes, és egyszercsak összeesik az egyén - legyen bárhol - kómába esik, majd meghal. Így a nők kerülnek egyre előtérbe, hatalmi pozíciókat szereznek meg, és az USA elnöke egy leszbikus nő lesz. (Azért ez elég vad elképzelés.) Merle igencsak kiélezi azt a kényes helyzetet, ami a nők és a férfiak között van. Nem végeztem még a történettel, de elég érdekes elgondolás. A nők megbosszulják az őket ért sok évszázados sérelmeket. Mert lássuk be, uraim, nem vagytok sem szentek, sem mártírok. Ahogy a nők sem. De el kell fogadni, sok-sok millió éve így teremtődtünk e világra, nőnek és férfinak, méghozzá úgy, hogy külön-külön egyik sem tökéletes, csak együtt válhat azzá. Csak az a baj, hogy az addig tartó út tele van buktatókkal, önzéssel és meg nem értéssel. El nem fogadással és közönnyel. A nők gonoszak, ahogy a férfiak is. Nincs különbség, és mégis akkora a szakadék a két nem között, mint a Mariana Árok, de mondhatnék ennél absztraktabb hasonlatot is.

Uraim, több megértés, a női Lélek nagyon érzékeny. Hölgyeim, több türelem, az urak nem beszélik a vénuszi nyelvet. De kitartó türelemmel és sok-sok szeretettel "idomíthatóak", de nem pincsinek, hanem Társnak. Egy kapcsolat léte nem természetes, hogy van. Egy kapcsolatot ápolni kell, vigyázni Rá, gondozni. Különben úgy jár, mint az Északi Fény Virága, és az elhanyagolással szirmait elhagyja és feketén ragyog tovább az égen.

És végszó gyanánt a hisztiről, durcizásról: a frusztráció feldolgozásának folyamata. Mind a durcás-hisztis félnek, mind az elviselőjének egyaránt rossz, sőt, azt kell mondjam, az előbbinek rosszabb, mert nem csupán elviseli, hanem belsőleg megéli. Talán azt, hogy semmit sem jelent senkinek, vagy azt, hogy bárcsak eltűnne a világból, úgyse tűnne fel bárkinek is. Mögé kell látni, mindent a Lélek rezdülései irányít. És ha a Lélek úgy érzi, megsebződött, azt befelé fordulással kompenzálja. Nem jó. Nagyon nem. A durci senki ellen sem irányul, hanem negatív megküzdési stratégia a mindennapokra. Jobb, mint az alkohol...

Ha befejeztem Merle könyvét a Protected Man programról, akkor még írok róla. (a napokban várható...)

"Mars isten úgy kívánta Vénuszt, hogy vágya napról-napra nőtt, ám jött egy csel egy szoknyagombbal, s Vénusz dombbal, legyőzte őt..."

(ez a bejegyzés nagyjából két napja született meg, a Másik blogon tároltam, amihez senki sem férhet, de most átjavitva újra kitettem.)

Igazából még mindig nem hiszem el, hogy túl vagyok rajta. Most, hogy az indexemben ott szerepel a szigorlatok között az a csodálatos jegy, hihetetlen érzés és egyben közönyös. Most lehet, meglepődsz, de igen, közönnyel tölt el megléte. Talán azért, mert a teljesítmény és az igényszintem már túlságosan is közelített egymáshoz és így hozott létre egy pozitív céldiszkrepanciát, ami viszont nem hozta meg a siker katartisztikus élményét. Talán az is beleszámít, hogy mindenki ezt jósolta meg... Vagy, csak többet kellene aludnom - bár délután néhány órát felszínesen aludtam, a telefonom is kikapcsoltam, nem akartam senkivel sem beszélni.

Ma voltam a Hajógyári szigeten, elkéstem, szóval, ez a nap nem ok a vidámságra. (Bezzeg tegnap, a jäger mellett...)

Úgy terveztem, rajzolni fogok, de most ott tartok, hogy nincs miről, vagyis, lenne is, meg nem is, mint a Mátyás király mesében, amikor az okos lány hoz is, meg nem is ajándékot a szitába zárt fehér galambbal.

De most az álmok tűnnek erősebbnek. A macskáim is alszanak, mint a tej. Szuszi a Húgom ágyán, mint általában. Pir a kanapén, kiterülve és színében elveszve.

Azt hiszem inkább olvasok. Merle - védett férfiak. (Ha kiolvastam, beszámolok róla, de még vannak könyvek, csak most ez motívál az elolvasásra, aztán teszek egy sétát Az elsodort Faluban, majd kiteljesítem a Szeretet Művészetét a Szolgálatban... És a sort folytathatnám.)

A Csillagpor írójának új könyve jelent meg: Sehol sem. Valahogy én is így érzem magam. Úgy igazán sehol sem. Már nem tudom, mit gondoljak, érezzek a világról. Erről, amiben tengődök. Változik minden.

Tegnap meghaltam, hogy holnap újjászülethessek

Hosszú nap fárasztó befejezés jägerben elásztatva.

Köszönöm mindenkinek a törődését, támogatását, szurkolását. A szigorlat a lehető legjobban sikerült és azt kell mondja, tetszett ez a megpróbáltatás. A vizsgáztató tanárokkal való interakció során rádöbbentem arra, miért jó a szóbeli kommunikáció. Magamat adtam, a személyiségem is belevittem a vizsgába, nem csak az elmúlt napokban intenzíven megszerzett tudásom. A hetes tételt húztam. Tanulás, emlékezés, tanulási stratégiák, tanulási zavarok és a tehetséges gyermek. Most valami véget ért. Nem lesz több pszicho tárgyam. Fura, hiányozni fog. De még lesz két szigorlat főszakon, és még kettő mellékszakon, de ez a mai megadta az új lendületet a többihez is. Megérdemeltem a jelest? Talán... Még ha van két napom, akkor nem kérdőjelezem meg, de azt kell mondjam, mázlim volt, megint vigyáztak rám. Jó érzés ez a tudat.

Múzeumok éjszakája, szeretem. De többet nem megyek.

Most pedig, alvás, alvás és alvás következik. Fáradt vagyok és kimerült. Nyugodt szívvel kóborolhatok már Nolasynban vagy Narniában.

Tegnap meghaltam, hogy holnap újjászülethessek. Minden megváltozott, fura, új helyzet...

Kiüresedve ülök itt a monitor előtt. A Húgom szerint zombi vagyok... De nem zavar. A tudás beáramlik a buksimba, minden, amit elolvastam, az ott van a tudatalattimban, csak a megfelelő kulcsszavakkal fel kell hozni. Igazából nem izgulok, ez is csak egy vizsga, mint a többi. Nem ennek az eredményének a fényében leszek jó ember. Csak ugye, az egyetlen, ami zavar, az az elvárások. Mert vannak. Kimondottan, vagy némán elfojtva, ott lengik körbe az aurámat. De van, ami enyhít rajta. Egész délután az ágyamban tanultam, megnyugtatott... Holnap megteszem, ami tőlem telik. Nincs más utam...

Az időtlenség

Amikor valami tevékenységgel foglalotoskodunk, nincs idő, megszűnnek a percek, az órák, nincs korlát. Főleg alvás közben az álmok világában. De amint elmerülsz bármiben is, nem az lesz a legfőbb gondod, hogy az órád számlapját figyeld. Az időtlenség kettős szinezetét a legjobban úgy éli meg az ember, amikor az Otthonától távol tartozkodik. Kettős, mert nem tart örökké az a változás, másrészt nem az a mindent betöltő gondalata, hogy jé, már szerda van, holnap menni kell haza...

Ma kicsit mégis feszélyez az idő. Minden perc gondosan be van osztva.

Esett. Végtelenül sokat, nem láttam a reményt, hogy valaha is be akarná fejezni. Az Árpád hídi HÉV megállónál álltam az eresz alatt, a víz mellettem csobogott végig. Vártunk. Megint csak várakozással mulattattuk magunkat. Az égen villámok cikáztak végig. Az egyik a Margit szigeti víztorony tetejére mutatott. Aztán az eső csak alábbhagyott. Jött a HÉV is. Felszálltunk rá, de csak a Filatorigátig jutottunk. Onnan gyalog, be a tengerrel körbevett Szigetre. A felhők közben felszakadoztak, az ég kékje kivillant néhány fehér pamacs közül. A társaim átöltöztek, fekete hakama, öv, fehér gí. Én maradtam civilben, kívülállóként.

Csatáztak, telt az idő. Készítettem képeket. Közben a Nap is kisütött, és mivel háttal álltam Nyugatnak, a hátam kellően melengette. Amikor Yunina elé sétáltam ki a hídon, a zöld fa levelek megszűrték a Napfényt. Csodálatos látványként vetült a vizes úttestre, szinte megfoghatóvá vált. Nem léptem közelebb, mert elrontottam volna egyetlen érintésemmel a kora esti illúzió varázsát.

Aztán a Hold jött fel az égre. Kerekded, aranysárga színe a horizonton ragyog. Az éjszaka, amikor átjárok nyílnak a világok között. De nem úgy, mint a mozivásznon. Ezek az átjárok bennünk nyílnak meg.

Szombaton elmegyek szigorlatra. Jó tételt fogok húzni. Ha nem is lesz 5, talán 4 sem, de a 3 mindenképp. Ha meg nem, akkor még ott van 24-e végső esetben. Ez a nyár nehéz súlyával nehezül rám. Szinte fojtogat, és én nem tudom megfejteni, hogy miért... Sok a feladat, tűrő képességem mezsgyéjén halad utam.

Tegnap éjjel álmodtam, amiről tökéletesen meg is feledkeztem egész nap, de este, amikor a gyors 7es busszal jöttem haza, egyetlen egy pillantás a tájra eszembe juttatta az egészet. Roppant különös álom volt. Roppant mód valóságos. Olyan álom, ami azt az érzést kelti Benned, hogy nem vagy jó világban amikor felébredsz, s az igazi az, amiben addig jártál. Különös, talán csak az elme játéka a tudatalatti emléknyomaival.

Mostanában sokszor jövök haza egyedül edzésről. Kell ez a magány, hogy értékeljem az életem. Kell ez a magány. Nem is magány. Belső nyugalom.

Nem merülhettem még ki, még kitartok. Legalább szombatig. Muszáj. Emelt fővel, a hiszti nem visz előre. Csakhát, nehéz megfelelni minden egyes kimondott vagy néma elvárásnak.

Rohan felém a szombat, én meg egyre jobban szeretném megállítani az időt. A kisértés fenn áll, megint van egy hely a jövőhét keddi szigorlatra. Bár már úgy lennék túl rajta, másrészt úgy érzem, már korántsem vagyok olyan biztos magamban, mint eddig. A félelem megtámadta Lelkem, és most nem tudok tőle szabadulni. Nem érzem magam biztonságban, pedig annál a tanárnál fogok vizsgázni, akit igazán szeretek és tisztelek. És ez kölcsönös. Még van két napom, péntek délig eldönthetem, hogy megfutamodom és egy későbbi időpontban megyek, vagy bevállalom szombaton, s legfeljebb az első sorban halok meg.

18 tétel, 18 kapu

"You'll come back, when it's over, no need to say goodbye..."

Két vizsga és vége. Szombaton szigorlat. Ez az, ami javarészt leköti minden figyelmem. 18 átfogó pszichológiai tétel. 18 kapu, ami egy komplett tudást eredményez, ha az ember végigmegy rajta. Tudást szív magába, tudata megtelik szakszavakkal, elméletekkel, értekezésekkel. Amikor az ember tanul tény, kitágul előtte a világ, új ismeretekre szert tenni mindig is gazdagság, belső érték. A folyamatos változás elengedhetetlen kelléke. Mivel a változáshoz akkor tudunk a leginkább alkalmazkodni, ha kellő ismeretünk van az új helyzetről.

Az élet nem más, mint halálunkig tartó tanulás. Rajtunk áll, mit fogadunk be a külvilágból. Néha kimerültséggel jár, fárasztó, de mindig és mindenkor megéri belevágni. És amúgy sem lehet a változások útjába állni, ha elébe megyünk, könnyebben képesek vagyunk túlélni és adaptálódni.

Most vissza a pszichológia és Narnia világába. Nézzétek el, ha a héten nem fogok sokszor bejegyzést publikálni.

Itt és most küldetésünk élni

Beköltöztem Narniába. Ez most már tény. Igaz, nincs messze Nolasyntól...

Tegnap este sem sikerült rendesen kiírnom magamból Naplómba mindazt, ami belülről feszített. (Ez a jó kifejezés rá, hiszen aludni sem hagyott, s ha mégis, álmomban is megjelent.) Sok minden foglalkoztat, így meglehet, csapongani fognak gondolataim. (Igyekszem majd érthetően írni.)

Azt viszont biztosan érzem, egyre teljesebb a kép, egyre jobban összállnak a puzzle-darabkák, noha még nehéz megfogalmazni, de tudom, nem vagyok messze az Igazságtól. Sőt, azt kell mondjam, soha nem is álltam messzi tőle. Igazából senki sem. Csak éppen elfelejtettem látni, mint ahogy mások is. "Aki bátor és képes hinni, meglátja Aslant..." Így, a félelmeinken felülemelkedve tudunk csak igazán élni. Nem hiába mondja Richard Bach, "bizonygasd korlátaid és bizony szert teszel rájuk". Ezért is vállalom bátran azon véleményem, olyan nem létezik, hogy valamit nem tudok megtenni, vagy nincs rá időm. (Ha mindig azt hajtogatnám, ezt vagy azt képtelen vagyok megcsinálni, azzal saját magamat zárnám aranykalitkába, melynek nem, hogy zárja, de még ajtaja sem lenne.) Vannak határaink, amiket át tudunk lépni kitartó munkával és akarattal, de ez nehéz és fáradtságos út, ám rajta járni érdemes. Talán pont ezért mondják sokan, ez vagy az lehetetlen, mivel kényelmesen élnek és nem akarnak többek lenni...

Minden ember képes a Szeretet Művészetére, ebben tud igazán feloldódni. Mindezt úgy értem, hogy a hétköznapi görcsöléseitől megszabadulni. Gondolj bele, hogy ha igazán szeretsz, a világ kinyílik előtted. De tény, a Szeretet oda-vissza műkődik a leghatékonyabban. (Azt kapod vissza, amit Te is adsz.)

Nagyrészt ezeket az értékeket tartom fontosnak. Elsősorban a Szeretetet, mind felett. És az Elfogadás, ami feltétel nélkül történik, hiszen nem vagyunk egymás bírái, mind emberek vagyunk és nem áll jogunkban mások felett ítéletet hírdetni. De fontos szem előtt tartani mindenképp azt, az elfogadás első lépcsője az önmagunkkal való megbékülés. Úgy tartom, egy közösség számára akkor lesz igazán építő köve bárki, ha tisztában van saját magával. Az egyén és a szűkebb-tágabb társadalom csak így kerülhet összhangba. Sajnos a mai világban nem lépnek túl az emberek saját magukon. Szép dolog az önmegvalósítás, de megosztani másokkal még szebb.

Ám az Élet nem arról ismert, a születésünktől a halálunkig minden állandó és mindent készen megkapunk. Az egyetlen állandó dolog benne a változás.

Időnként meg kell állnunk, de nem megtorpanva, hanem egyetlen lélegzetvételnyi időre ami a világegyetem időtlenségében eltarthat örökké, és újradefiniáljuk létezésünket. Akadnak olyan élethelyzetek, amikor a a környezet bántalmai és az események láncolata miatt úgy érezzük, valami elszakadt bennünk, a mi belső világunk és a külvilág között hasadék tátong miközben azt az érzetet kelti, a végtelen űrben lebegünk. Amikor olybá' fest, minden összeomlik, keserű csalódottság lesz úrrá Lelkünkön, a biztonság egy távoli sziget, ahonnan a viharos óceán választ el bennünket. Ám ekkor sincs veszve semmi sem.

Minden kihívás, minden balsors, s nehézség értünk van, előrébb vihet minket az utunkon. Nem mondom, nem egyszerű talpon maradni és töretlenül hinni és továbbmenni. Ám mindez minket tesz erősebbé. Kell a fejlődésünkhöz. Szükségszerű.

Mondják, nekem milyen könnyű és egyszerű az Életem. De nem hiszem magamról, bárkinél is különb lennék, ugyanolyan ember vagyok, mint Te, ugyanolyan Lélekkel megáldva. Talán az Élethez való hozzáállásom más. Én így, ahogy vagyok, így érzem természetesnek. Akadnak ugyan napok, amikor mélyésegesen magamalatt tengődök, de ezek a csaták, amit a mélységekkel vívok kellenek a hétköznapok túléléséhez. Különben meg minek születtünk volna meg, ha nem élünk csak egy burokból szemléljük a világot?

És ezért van jelentősége az itt és mostnak. De már azt is tudom, az általam hangoztatott jelen-eszme nem a Carpe Diem. Mert amit itt és most teszek az a holnap javát szolgálja. Az idő hármas tagolódása segítség a boldoguláshoz. A múlt adja a tapasztalatok emlékét, a jelen maga az Élet, a jövő pedig a várakozás. De jól vigyázz, milyen terveket dédelgetsz! Tudnod kell elengedni változás esetén, ami nem feltétlen kudarc, hanem egy új lehetőség.

Noha nekem sem sikerül mindig bármit elengednem. Az ismeretlentől való félelem engem is folyton-folyvást nyeregbe sarkall kivont karddal előre. De Ebben a Percben békében vagyok a világgal, harmóniában Istennel. (Bár nem szeretek a legbelsőbb hitvilágomról írni, ezt nézzétek el nekem.)

Az Út, amit járunk, mindig elvezet oda, ahova mennünk kell, de ha mi magunk sem hiszünk benne, akkor előttünk sem tárulhat fel. Ez az Út különleges, a Rokonlelkek teszik azzá. Ha elakadunk, nem várt helyről érkezik nem remélt módon a válasz/jel, amire éppen vártunk, csak mi sem tudtunk róla. És magával hozza a felismerést, én ezt eddig is tudtam, de nem sikerült ilyen jól megfogalmaznom.

Az én utam előttem kanyarog előre. A Tiéd is ott fut valahol mellette, keresztezve, elhagyva, majd visszatérve. Nem a távolság lesz az, ami a Barátokat elválasztja.

Gondoljátok el a fenti sorokat. Talán mégsem mutat teljes képet és nem ad meg minden választ és talán tévedés az egész. De ha az, akkor is boldogan halok meg majd egyszer, mert...

Ördög és Isten (Dody klaviatúrájából)

- József Attila után szabadon -

Az ördög itt állt a hátam megett...
És én jól seggbe rúgtam.
Keményen fenéken billentettem,
S lenéztem rá rútan.

Négykézláb mászott. Álló istene
Én voltam, s ez eszembe juttatta,
Hogy valahol ott
A helyem alatta.

Négykézlábra álltam hát én is,
És mellé kúsztam, hadd alázzon
Porba Istenem vele együtt!
Testem száradjon és ázzon!

De nem volt szerencsém.
Ördög és Isten is úgy alázott,
Hogy nem alázhatott. Csak álltam,
És mindkettő nekem magyarázott...

Szex és New York

Hogy miért néztem meg? Talán azért, mert mindig is szórakoztatott a négy szingli. Bár sosem szerettem ezt a kifejezést, hogy szingli, idegen az én édes magyar nyelvemnek. Sosem vallottam magam abba a körbe. Attól még, hogy valakinek nincsen párja, nem jelenti azt, hogy arra kell építkeznie és az életét úgy berendeznie, amibe már eleve nem fér bele egy Társ, mert az egyén saját önzőségén nem lát túl. S a mai világ valahogy ezen bukik el újra és újra. Az a meglátásom, a saját ego kerül előtérbe a Társ helyett, ezért is fut zátonyra annyi házasság, élettársi kapcsolat... No, de a családpszichológiából (is) tudjuk, a házasság eleve két érett személyt feltételez. És ki számít érettnek? Ezt mindenki magáról el tudja dönteni, nem fárasztok senkit a lélektani meghatározásokkal.

Carrie, Miranda, Charlotte és Samantha. Akik sosem nézték a sorozatot, számukra ezen nevek teljességgel ismeretlenül csengenek. Négy new yorki sikeres, karrierista nő, akik a kapcsolatok útvesztőiben tévelyegnek és keresik a Szerelmet (erről most miért egy Edda szám jutott eszembe...?). Carrie újságíró, Miranda ügyvéd, Charlotte - róla sosem derült ki számomra, hogy miből él, de azt hiszem abból, amit a vol férje fizet tartásdíj gyanánt; és Samantha, aki a szexért bármire képes (és ő a legönzőbb karakter, akivel valaha is találkoztam). A film ott kezdődik, ahol a sorozat végetért. 135 percen át bonyolítják a történetet, ami nem csak a szexről szól (amiről tudjuk, hogy az EB alatt a foci fontosabb...) hanem arról, hogy a szereplők végre révbe érjenek. Egyedül Charlotte szerepe az, amivel azonosulni tudok, hiszen ő Családanya, kiegyensúyózott házasságban él, talán kicsit túl sok a rózsaszín körülötte, ez az egy, ami zavaró. Ő ebből a szempontból más, mint a többi kitalált személy. De hozzá kell tegyem, amikor a bonyodalom adódik a cselekményben - és amit azért nem írok le, mert talán akad olyan olvasó, aki szeretné még megnézni a filmet - a Barátnők kiállnak egymás mellett, gondolkodás nélkül cselekednek és támogatnak. Ez valóban példaértékű és örülök, hogy egy olyan filmben megjelenik, ami sok emberhez eljut, s talán elgondolkodnak rajta. (Vagy csak megrögzötten optimista vagyok...)

Persze a vége happyend, de mit is várunk egy amerikai álomtörténettől?

Ami pedig a kapcsolatokat illeti, tudok ajánlani egy nagyszerű könyvet. Kovács Mónika tollából, Anyukám munkatársának irománya. Pártalálás a címe és miről is szólhatna más egyébről, mint a férfi-nő kapcsolatokról? Tanulságos, de nem a kapcsolatok Bibiliája, hanem egy útmutató féleség. A tipikus esetek vannak felsorakoztatva benne és néhány tipp arra, hogy mit hogyan kell tenni avagy nem megtenni.

"...az én mesémben a hősök győznek..."

Az este

Lágymányosi HÉV megálló. A Duna vize feketén fodrozódik, helyenként végigcsúszik rajta az utcai lámpások sárgás fénye. Ott álltunk, vártunk a zöld közlekedési vasútra. Lekéstem a Boráros tér felé menőt. Beszélgettünk. Kapcsolatokról, érzésekről, emberekről. Felettünk a hídon zajlott a forgalom, pedig már lassan a tizet is elütötte az óra. Néha egy tehervonat száguldott át zajosan, vagy éppen egy személyszállító egység suhant végig a víz felett kifeszített vaspályán. Vékony hangunkat elnyomta a fémek durva találkozásának surlódása. Aztán a csepeli HÉV világító kígyóként végigkúszva a kanyarban megjelent, s felszedte utasait. Egyedül maradtam. Az én járatom érkezéséig még 12 perc volt a menetrend szerint. Előresétáltam az állomáson, kihalt volt. A Művészetek Palotája furcsa kültéri díszitése kékes fényjátékban úszott. A Nemzeti Színház csendben állt. Sosem láttam innen még nézőket kijönni. Olyan érzésem volt, mintha árva lenne ott, a piros bigyós híd mellett. A HÉVem csak nem jött, elindultam gyalog a villamoshoz. Talán a Duna hívott, ahogyan az illatát az orromba hozta egy fuvallat, talán azért hívott, hogy közel kerüljek hozzá, az imádott vízhez. Néztem egy kicsit, vagy tovább az állandó mozgást, rohanást, folyamot. Egy telefonhívás, és egy rövidebb időre már nem is voltam olyan egyedül.

Sétáltam a villamos megálló felé. Előttem a Citadella, a Budai Vár és a hidak látványa bíztatott, hogy minél gyorsabban közelítsek a cél felé. Az A38as hajó örök horgonyzásra ítélve ringatózott a vizen, a ZP felől tuc-tuc zene szólt, mire elértem a Petőfi hídig, a koncertnek vége lett, az emberek áramoltak át a hídon. Végre elértem a villamosmegállóig. A fáradtság átjárta minden porcikám. Mondják, az ilyen fajta és hasonló megpróbáltatások is nemesebbé teszik a Lelket. Talán igazuk van a bölcseknek. Egy keményebb edzés után béke költözik be.

És most itthon vagyok. A mai napom emlékké szelídült. Húgom a Balatonon kirándul, üres a szoba nélküle, mérhetetlenül az. Minden ott és úgy van, ahogy hagytam, mielőtt lementem volna edzésre. Aludni kellene, de félelmetesen sötét a szoba. A kis mécses lángja sem tart örökké, fénye egyre szűkebb teret világít be. Iorek a párnámon fekszik békésen, Szuszi az ágy végében. Csak ne lenne minden olyan más és félelmetes este!

Egy pszichológia szigorlat és egy filozófiatörténet 2. vizsga

Elfáradtam. A java még csak most jön. De annyira nem tud érdekelni. Megteszem, amit elvárnak. Bár ma is olyan közönnyel ültem bent jogvizsgán, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha mondjuk a tanár olyasmit kérdez, amit nem tudok. Bár még így sem teljesen biztos, hogy átmentem. Az EU szociális dimenziói. Momentán telve van a tudatom mindenféle számú rendelettel és szerződéssel, amiket igyekszek kiűzni belőle. Fura. Tegnap ilyenkor már túl akartam lenni ezen. Azt hiszem, az egyik legnehezebb vizsgám volt. A pszichológiát szeretem és talán értem is, a filozófiatörténet olyan szóbeli vizsga, ahol nem szoktam hagyni a tanárt szóhoz jutni. Ezek nem félelmetesek. Sőt, várom őket. De most, hogy túl vagyok a szociális és TB jogon, nem érzem azt a várt katarzist, amit szoktam, amikor egy vizsga letudva.

Mostanában nem alszom túl jól. Ez a város rányomja hangulatomra depresszív bélyegét. Nem találom a helyem. Valami véget ér most, ezzel a vizsgaidőszakkal. Valami meg kezdődik. Szakdolgozat, TDK, Viktor Frankl műhely, ha felvesznek szeptemberben, mint diákmunkatárs. Valami megváltozott. Mindenki erről beszél. A Barátok, a Csapattársak, a szellő. Talán már a felhők is mások lettek. Barátságtalanabbak, mint voltak. Most is szürkén tornyosulnak ott, fenn, magasan.

Eső illatát hozza magával a szél. Este edzés. Vajon esni fog? Vajon majd esőben edzünk, mint közel egy éve, amikor majdnem kimosódott a kontaklencse a szememből és a két nunchakuval azt játszottuk, hogy elüssük az esőcseppeket?

Húgom mától Balatonon van lent. Üres a szoba nélküle. Éjjel egyedül fogom a párnára hajtani a fejem, Hugi ágya árván fog tátongani a sötétben. A sötétben... Brrr... Nem szeretek egyedül a sötétben aludni. Majd Iorek vigyázz rám... Meg Szuszi. Éjjel feketén bámulnak a falak is, lemászik róla a félelem, az ágyam fölé settenkedik és rémálmokat szór szerteszét.

Cyrano De Bergerac

Edmond Rostand drámájának hőséről bizonyára már mindenki hallott, de kevesebbre tehető azon emberek száma, akik magáról, a mű alkotojáról is tudnának.

Cyrano kötekedő, nagyszájú s sziporkázón szellemes párbajhős, akinek harcias végletessége gyengéd és érzelmes szívet, ellágyuló és önfeláldozó jóságot leplez. S valóban ilyen volt a történelmi Cyrano is, de nemcsak ilyen, hanem ugyanakkor sokkal árnyaltabb és gazdagabb egyéniség is: nemcsak félelmes kardforgató, hanem ismeretekre szomjazó szellem, Descartes hűséges olvasója, Gassendi tanulékony tanítványa, és a megmerevedett hagyományok ellen lázadó materialista gondolkodó; nemcsak álmodozó érzelmes lélek, hanem hol maró, hol játékos, de mindig gazdagon áradó versek költője; nemcsak jókedvű ivócimbora, hanem sokoldalú, tevékeny, szabadságához mindenekfelett ragaszkodó alkotó, korának, a I7. század első felének egyik legvonzóbb, legsajátosabb, s tegyük hozzá, egyik legtehetségesebb embere és írója.

A történet pedig az irodalom megunhatatlan témájáról, a Szerelemről szól. Roxan, Christian és Cyrano alkotta szerelmi szálon fut a dráma. Cyrano mágikusan pakolja a szavakat a megfelelő sorrendbe, de rút az orra, így nem remél meleg fogadtatásra Roxantól. Christian szöszi szépfiú, maga is vitézlovag, aki bátran megállja a helyét a harcban, de ha szerelmet kell vallania szíve hölgyének, ajkait csak dadogás hagyja el. Ígyhát, mikor sor kerül az érzelmek feltárására a csillagokkal teleszórt éjjelen Roxan erkélye alatt - Shakespeare után szabadon - akkor a Hold sápatag fényében Christian áll, de a sötétben Cyrano mondja ki a szavakat. Aztán Roxan és Christian egybekelnek -hála a megbűvölt mondatoknak - de harcba kell szállni a spanyolokkal, így a kézfogó után rögvest indulnak a frontra. Egy hónap telik el, Cyrano szorgalmasan írja a Szerelmes leveleket - "Szívem Veled van, szívem Rád talál még akkor is, ha eltép a Halál." - és egy napon Roxan megjelenik a táborban. Szerelmes Lelke nem bírta tovább Társa nélkül. Elmondja Christiannak, hogy még jobban beleszeretett, hála a leveleknek, ahol kitárta Lelkét. Ekkor a jóképű lovag rádöbben, Roxan Cyrano Lelkéért rajong. Ezt nem is tudja feldolgozni és a csatatéren egy spanyol töltény segítségével elesik. Roxan kolostorba vonul, felemészti a bánat. Cyrano minden szombaton meglátogatja.

Tizennégy év múlva Cyranot balesett éri. Utolsó útja Roxanhoz vezeti. Újra elmondja a szavakat, amiket Christian leveleiben írt. Roxan rádöbben a turpisságra - ha lehet így fogalmazni - de már késő. A lovag eltávozik az élők világából. Roxan így kommentálja: "Egyet szerettem, de kétszer vesztem el." Cyrano meghal imádottja lábai előtt.

A rút orrú férfi nem mer kitárulkozni, mert fél az orra miatti elutasítástól. Bátran harcol a csatamezőn, de az életben nem állja meg a helyét, egy tiszta női szempár egyetlen pillantással legyőzi őt. Pedig Roxan megszerette a Lelkét, és ettől az orra is kisebb lett szemében. Valami ilyesmiről szól a Szerelem. Elfogadás. Szeretet. Tisztelet.

Hygger du dig i mit telt?

Szombat reggel, rezzeg a telefon. Fél kilenc. Alig négy óra alvás után álmosan kelek ki az ágyamból, macskám rámemeli zöldben játszó szemeit, álmosan ásít egyet, a hátára fordul és henteregni kezd. Aludj még, korai az idő - mondja. Hajnalban kapott reggelitől a pocakja tele. Megdédelgettem, hálásan dorombol érte. Aztán kibotorkálok a konyhába. A fény bántja a szemem, a kontaklencsétől megint kivörösödik. Szokásos reggeli szertartás után átöltözöm, majd késlekedve elindulok. Lassan elmászik az álom a szememből, a hideg reggeli fuvallat magához térít.

Délelőtti utam Budapest egyetlen Trianon-emlékművéhez vezet, mely a rákoskeresztúri Népkertben áll. Az Örs vezér terétől még 22 perc busszal, gondosan el van rejtve a turisták szeme elől, nehogy véletlenül bárki is tiszteletét tegye, koszorút esetleg virágot vigyen, emlékezzen. A J. X. és XVII. kerületi szervezete közös megemlékezést tartott.

1920. Június 4-én Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá. Őket lényegében erre nevezték ki. 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe, az egyetlen olyan jogszabály volt, amely fekete keretben jelent meg.

Magyarországot feldarabolták, mint ha csak egy hús lett volna egy kőszívű hentes bárdja alatt. 1000 éve honos nép térképről való eltörlésének első lépése volt talán. Megfosztani a múlttól, szétszakítani a lakosságot, elvenni értékes területeket, amik nem csak az ásványkincsek miatt gazdagítottak minket. A Kárpátok, az én imádott büszke hegyeim! Ahogy tegnap jöttem haza egyedül, Lelkemben a megemlékezésen hallott beszédek fontos foszlányai visszhangoztak, eszembe jutott egy emlék. Néhány éve őrzöm magamban, akkorról, amikor három éve nyáron a Nagypapámhoz jártunk ki ápolni őt. Eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Megtört volt, de a Lelke határtalanul büszke. Ő Magyar volt, emelt fővel távozhatott e világból, hiszen sosem tagadta meg származását. Akkor, azon a júliusi napon, amikor távolodtunk a Kárpátoktól az autópályán a határ felé, hátranéztem, hogy búcsút vegyek a vártól és Munkácstól. Szavamra mondom, a felhők különös tréfát űztek velem. A hegyek felé tornyosultakból egy mackó feje és két mancsa formálódott meg, mintha óvóan borulnának a vidék fölé. Akkor és ott tudtam, a határok csupán világi-politikai jelzések, ami a többségi társadalmak találmánya. Korlát. Olyan korlát, amelyet csak tankokkal tud ledönteni hatékonyan az ember akkor, ha a szavak ereje elfogyott...

88 igazságtalan év telt el Magyarország halálos ítéletének aláírása óta. 88 éve nem kaptunk jogorvoslatot. 88 éve véreznek a sebek. 88 éve senki sem tud semmit sem tenni. Kérdem én, miért nem? A Világ miért feledkezett el Rólunk, Magyarokról? A Magyar Nemzet sárba típorva hever a Kárpátok szívében. Lesz valaha felemelkedés?

Emlékeim kútmélyéről az Örs vezér terénél tértem magamhoz. Mellém telepedett skinheadek folyamatosan csiripeltek végig, mióta felszálltam, de beszélgetésükből nem sok jutott el a tudatomig. Gyerekek még, akik felnőtteset játszanak kopaszra nyírt fejükkel és fehér cipőfűzös bakkancsukkal. Nem félek sem tőlük, sem mástól. Emberek, akik keresik az útjukat.

Hazaérek, megebédelek, Anyukám szendvicseket készít nekem. Kivasalom a gi felsőmet, elpakolok mindent a táskámba. Utolsó ellenőrzés arra nézve, hogy mindent eltettem-e, különös tekíntettel az obimra. Kiosztom a puszikat, majd indulok a Keletibe. A Blahán 78-as buszra szállok, a pályaudvar oldalajtaján megyek be. A kontrollosoknak felmutatom a váci bérletem, gond nélkül átengednek. A pénztár előtt Peti és Dáv már várnak, Laci késve érkezik, de még lesz helyünk a vonaton. Egy óra és Hatvanba érünk. Közben nassolunk, iszogatunk, beszélgetünk. Már csak a tábortűz hiányzik, amit helyneként a felvillanó öngyújtó fénye helyetesít. Hatvani sportpálya, két nunchaku szeminárium. A feladatok töltenek. A pálya szélén egy tita mulatja az időt, a jegenyefák előtt ugrál, vadászik, macska életet él. Két feladat közti szünetben őt figyelem. A Nap kisüt, melenget minket sugaraival. Hamar eltelik három óra. A következő percben újra az állomáson várjuk a vonatot. Felszállunk, száguldunk, ég Veled Hatvan jövő év tavaszáig!

Gödöllőn Petivel leszállunk. A többiek továbbmennek, mi maradunk sétálni. A parkon át elérünk a kastélyig, de már régen zárva vaskos feltehetően tölgyből készült kapuja, a parkba sem lehet kijutni. Továbbmegyünk, bóklászunk az ismeretlen utcákon. Találunk egy kocsmát, ahova betérünk egy-egy pohár kóla erejéig. A városban tovább haladva hihetetlen nyugalom vesz körbe minket. Az utcakövek a talpunk alatt is békéről regélnek. Más itt az élet... 9 óra 9 perc, jön a HÉV, az Örs vezér teréig elvisz minket. A mai nap töltött, de a HÉVen bóbiskolok. Előző éjjel táncolni voltunk, szabadon, nem törődve azzal, hogy mások mit szólnak ahhoz, hogyan rázzuk magunkat, vagy éppen ugrálunk.

Este fél 11. A zárban fordul a kulcs, hazaérünk. Petivel még vacsorázunk, aztán hazamegy az Édesanyjához én meg lezuhanyozok. Este végül elterülök az ágyamban, a nap eseménydús történései messzinek tűnnek, az álom ránehezül a szememre. Átlépek egy másik birodalomba, ahol magával sodor az álmodozás árja...

Bejegyzés egy Képzelt Íróról III.

Az ablakon bebukfencezik a szél, magával sodor durván letépett méregzöld leveleket, leszakadt kisebb gallyakat. Vadul cibálja a felaggatott szélcsengőt, hangja vészjóslóan cseng bele az éjszakába. Bezárom az ablakot, a vihar nem zavartatva magát tombol tovább. Nézem a villámok görbe vonulatát, ahogy a felhők alatt cikáznak érrendszert rajzolva a sötét gombolyagokba. Nézem, ahogy az ablakon végigcsurog a víz, a földetérés következtében szétloccsant égi áldás nedűje. Csak állok ott, és figyelem a kinti életet. Csak állok ott és figyelem a pusztítást. A vad elemi erő féktelenségét. Újabb éjszaka, amit álmatlanság kísért végig. Másnapra beesett szemek, kávé és máris zombiként kikapcsolt tudattal lépek ki az utcára, a többi sorstársam közé. A vihar addigra visszavonulót fúj, de fekete fellegek maradnak az égen, emlékeztetve minden halandót arra, a természet bármikor lecsaphat. A természet az úr. Az ember is csak egy miniatűr hangya a természet talpa alatt, akit bármikor eltaposhat úgy, hogy talán észre sem veszi a műtyűrt a cípője alján. Látom magam előtt, ahogy holnap az egyik lábam a másik után fog előre vinni. A Lelkem messze elkóborolva új tájakon barangol. Megyek előre, a kötelesség rángat az ezüstszálon keresztül. Kötelesség.

De ahogy most állok itt, a becsukott ablak előtt, és a villámok másodpercenkénti fényjátéka újra és újra tükört formál az ablakból, amiben saját képem látom viszont, azon tűnődöm, miért ne mehetnék ki. Amikor süt a Nap, kedvesemmel kiülünk a rét egy olyan szegletébe, ahol nem jár annyi kósza kiránduló Lélek. A kockás pokrócon heverünk, miközben az égi kisérőnk egyenletesen melenget minket. A Föld és a Nap szerelme engem mindig lenyűgöz. Vagy a madaraké az égben a repüléssel. És a sort még hosszan folytathatnám, de mégis a legnagyobb csodának a Lelkek közti tiszta Szerelmet találom.

Ezúttal egy méreteiben minden eddigit felülmúló villám hasít keresztül az égbolton, több másodpercen keresztül lehet látni ágait. Mint egy égi fa, amelynek élete csupán addig tart, míg a mi retinánk képes felfogni. Kedvemre való ez az idő. De nem álldogálhatok itt, az ablakban, egyedül. Gondolataim már így is rendszertelenül ugrálnak egyikről a másikra, úgy, ahogy az esőcseppek pottyannak le meghatározhatatlan sorrendben. Zavaros, kusza sorok lesznek, amiket a következő percben iróasztalomnál vetek le a fehér lapokra. Nem tehetek erről a szokásomról, régimódi vagyok, nem szeretem a monitor villodzó fényébe kiteljesíteni írói törekvéseim. De érzem, van még mit elmondanom ennek a Világnak. És ha majd egyszer véget ér az itteni pályafutásom, bárhova is kerüljek, tudom, nem, nem is tudom, érzem, ott is fogok tudni miről írni. Lélektől Lélekig.

Meggyújtok néhány gyertyát, az áram messzire szaladt a vihar elől, a vezetékek némán futnak a falakban. Leírom az első sort. Aztán a következőt. Majd új bekezdés. Van miről írni. Mindig van. És ennek legfőbb oka az, hogy élek. Élek, az itt és mostban és találkozok. Találkozok Lelkekkel, helyekkel, helyzetekkel és az ezeket átszővő érzelmekkel. És amíg nem felejtek el nyitott szemmel járni, nem lesz gondom az írással. Amíg hagyom, hogy megérintsen a világ, addig nem lesz gondom az írással. Amíg nem zárkozom be, addig nem lesz gondom az írással. Amíg képes vagyok Szeretettel és elfogadással megélni a mindennapjaim, addig nem lesz gondom az írással. Amíg...

A vihar közben alábbhagy, újra kinyítom az ablakot. Friss esőillat tölti be szobámat. Messze Keleten a Hajnal tétova sugarai tőrnek át a felhőhadtesten. Messze valahol még dörög az ég, de már távoli a hangja. Erőtlen. Mára elfogyott a szufla. Belőlem is. Az írást befejezem - A Tükör, Az Új Kezdet - kerül címnek a papír felső sarkában szabadonhagyott foltra. Kicsit összeszaladnak a sorok, a tinta nyomott hagy, de én így érzem Igazinak.

Final Fantasy - a harc szelleme

Sosem láttam a filmet, a játékokkal sem játszottam. Csak ismerem a történetet és néhány AMV-t youtube-ról, amiket olyan dalok alá ollóztak össze, mint Mandy Moore Only Hope-ja (ami véleményem szerint igazán illik a szerelmi szálhoz), vagy amivel ma találkoztam először, The garden of everything. De ugyanakkor a Linkin Park Pushing me away-je, vagy az egyik nagy kedvencem, a Crawling és a Numb sem hagyta hidegen a rajongókat. És akkor még nem tettem említést a Breaking the habit-ről, aminek az eredetije is rajzolt, nomeg a My immortal-ról és a Bring me to life-ról (utóbbi kettőt az Evanescence együttes neve fémjelzi). Ezt a sort még hosszan lehetne folytatni, az általam kiemeltek a kedvenceim közé tartoznak.

De miről is szól a harc szelleme?

Az alapfeltevés a következő: 2055-re lényegi változások mennek végbe világunkban (megdöbbentő számomra az a hasonulás az Idő Uraival, amiben Izidor születése is akkortájt datálható, véletlenek...) Nagyjából világvége hangulat uralkodik a Lelkeken, a városok romokban, a lakók nagyrésze már jobblétre szenderült. Kevesen maradtak a túlélők, akik az életért folyamatos harcban állnak, s nem csak az egyre ellenségesebb természettel, hanem a támadó idegenekkel is. De van Remény egy tudósnő személyében. Aki Ross feladata megtalálni az Új Élethez szükséges szellemi energiákat. Ám a bájos doktornő beteg. A támadó idegenektől -amik narancssárga fantomok és az emberi Lelkekkel táplálkoznak- kapott virus szűkre szabja hátralevő idejét. Ő az álmaiban kutat és harcol. Az álmai pedig rémálommal telítettek, ahol egy idegen bolygón áll, miközben egy idegen faj tagjai csapnak össze egymássa, melynek következtében saját bolygójukat megsemmisítik. Közben a valóságban egy harci egység védelme alatt áll, a vad vidéket járják. Ám nem csak a pacák az ellenségeik, akik a kék fényt árasztó Lelkekre vadásznak, hanem egy földi katona a saját soraik közül merőben más elképzeléseket táplál arról, hogyan pusztíthatná el a földlakók támadóit.

Aki Ross és bajtársai a Föld szellemét, Gaiát keltenék életre a nyolc földi szellem segítségével. Nemes küldetés a Halál kapujában.

A film a játékokból született, melyek története más szálon haladnak. Az első bekezdésben belinkelt AMV-k elsőre talán érthetetlenek lesznek az avatatlan szemlélőknek, de a történet lényege megérthető. A legvégén persze győz a Szerelem.

A Final Fantasy átvisz egy másik képzelt világba. Nem mondom, gazdagon megálmodott kitalált világról van szó, de azért nem szabad az olvasás varázslatos élményéről sem elfeledkezni. Jó dolog, ha mások világába is járhatunk, de merjünk álmodni magunk is.

És a harc szelleme nem csak egy mesében nyilvánul meg. A mindennapjainkat is végigkíséri. Mégpedig a saját hozzáállásunkban. A teljesség igénye nélkül: a Világhoz, a Szeretethez, a Barátainkhoz, a Felelősséghez... Mind harcosok vagyunk. Mindennap megküzdünk valamiért, amit mi fontosnak tartunk. De talán már minden lényegtelen. Átértékelődött. Mi számít igazán? Mindenki maga gondolkozzon el ezen. Én senkinek sem tudok kész receptet adni az Élethez. De mindenkit arra bíztatok, merje a saját útját járni és kiállni azokért a dolgokért, amikben hisz. Én is ezt teszem.