Novella a Képzelt Író tollából VI.

És a Szeptember újra a maga pompájában ragyogott. A levelek őszi kosztümbe öltöztek, a kora délutáni Nap lágyan simogatta őket.

A telephelyen minden békés volt. Vasárnap révén ünnepi csend telepedett a kamionok közé. Kálmán köztük rótta megszokott útját.

Minden hetedik napján a hétnek Húga Családjának körében ebédel. Utána egy órás beszélgetés a gyerekekkel és a sógorral, majd ahogy a hatvanadik perc is betölti a kört, Kálmán illedelmesen elköszön, s magára hagyja Testvére öt gyermekét és az egykori szülői házat. Útnak indul, az álmos tatabányai forgalom a nullával egyenlő. Kálmán általában hazamegy és olvas. De ma a családi vállalkozás, a fuvarozásé a nap.

Ideje van az emlékezésnek.

Évtizedekben mérhető az a változás, ami Dédnagyapja első megvásárolt lovaskocsija óta eltelt. Azóta a szállítmányozásra alkalmas járművek száma szépen gyarapodott, modernizálódott.

És Kálmán ennek a flottának az ura.

Mindig is igyekezett megérteni az utazások során eltelt idő fogalmát. A képlet egyszerű, fizikából tanulta negyven évvel ezelőtt, a sebesség ismeretében kiszámíthatja a megtett úton eltelt időt.

Idő, idő, idő. Mi a csuda vagy, Te, Idő...

Kálmán sétája közepén megállt, figyelmét egy fekete-fehér foltos macska, Folti kötötte le. Méretes kandúr, a telephely "réme", a környék ura. A kellemes napsütésben bunda karbantartást végzett. Kálmán ajkait ötvenhat év sóhajtása hagyta el.
Folti számára nem létezik idő, csak az itt és most. Él, mint macska; nem vágyik másra, öntudatlanul járja a kiteljesedés útját. Kálmán számára ugyanezt jelenti a logisztika. Az ő életét ez tölti ki.

Folytatta a sétáját a kamionok és árnyékuk között. A kék vaskapuhoz érve még hátrafordult. Közben a Nap vörösre festette az ég alját, noha még az előbb aranysárga sugaraival simogatta a teherautók ponyva borítását. Egy szemvillanás alatt évek teltek el. Szemei előtt lepergett agglegény élete. Szívéhez kapott, majd a földön terült el. Az alkonyati idő beborította haldokló testét.

Egy utolsó lehelet, s a retináján a büszkeségének képeivel búcsúzott el a világtól. Az Idő megszűnt létezni.

Ahol az Ég és a Föld összeér

Pápa felé száguldva alig győzöm legeltetni a szemem a végtelen Napraforgómezők sárga tengere felett. A látvány felér Nagyhajmás és Mágocs között megtett kirándulásunk során fellelt mezők szépségével. Noha mindkét emlékkép - melyeket mélyen őrzök magamban - más-más szálak miatt fontosak. Az Egyik a Baráthoz, a Másik a Szerelemhez köt.

De a mai utam során látott Napraforgómezők halottak. Bár néhány hete még úgy láttam őket, mint küldetésüket bevégzett katonák. Ám mára már kiveszett belőlük az Élet is, Halál is. Némán várnak a semmire.

Ahogy kinézek a vonatablakon, magamat látom. Még csak Szürkület üli meg csendben a tájat, s a Sötét Éj Előőrse telepedik az én drága Jegenyefáim ágai közé. Néhol szürke út fut a sínek mentén, alkalmanként városok fényei mellett haladunk el.

S valahol messze a hegyek kéklenek haloványan. Ott, ahol az Ég és Föld összeér. Egyre közelebb érünk a Dunához, az Öreg Barátnőmhöz, kinek oly' sok arcát ismerem már. Itt, Komáromnál, Otthon, Pesten a Sziget mentén és az Erzsébet híd lábainál, Vácott, ahol Szívemnek kedves lenni. És Esztergomnál, hol emlékekből épített híd ível át Magyar Földről véresen kitépett Magyar Földre.

Siet a vonat, falja a kilométereket a vasparipa. Az utolsó vagon, ahol ülünk, lemaradva követi társait. A saját arcképemen túli világon közben vereslik az ég alja. Nem sokára Győrbe érünk. Onnan már nincs messze Pápa.

*

Útban Haza, újra vonaton. Pápa állomását alig hagytuk el. Szeretetteljes két napot hagyok itt. Mivel elég fáradt voltam, javarészt pihenéssel, emlékek felidézésével teltek el az órák.

Szombat délelőtt a város szívében sétáltunk Péterrel. Vásárnapi kavalkád hömpölygött az utcákon, a piaci színes kavalkád újra magával ragadott. A Kossuth Lajos utcán végig fehér sátrak sorakoztak, egy-egy iskola képei lógtak az oldalán. Decemberig minden felsős nebulónak középiskolát kell választaniuk. Itt komolyan veszik az iskolaválasztást. De a Kossuth Lajos utca óhatatlanul is egy nyári emléket varázsol a kövek közé, amikor az Esti Kornél cukrászda fagylalt kelyhét ettük, a Nagytemplom nyolc órát harangozott, egy kellemesen eltelt nap megkoronázása gyanánt.

Általam oly' nagyon szeretett város, Pápa. Minden találkozásunkat türelem teljes utazás előzi meg. Most pedig Haza megyek. De addig, a kettő közti úton ideje van az elmélkedésnek. A Táj Lelket melengető szépsége rohanva halad el mellettünk, miközben láthatatlan változások borzolgatják az Idő vaskerekén megülő homokszemeket.

Ideje van az írásnak.

Uránia

Jöttem haza a Könyvtárból - ez ma egy ilyen nap, amikor a Könyvtárba/ból való tevékenységeimről írok. A 173-as buszon álltam, amikor elsuhantunk az Uránia előtt. Egy őszes hajú néni kék kabátban kitárt karokkal rohant egy másik idős hölgy felé, aki barna szövetkabátot viselt. Úgy megörültek egymásnak, hogy boldogságuk hulláma engem is megcsapott. Idős emberek, már megtanultak korlátok nélkül örülni minden percnek. Talán már férjeiket eltemették, talán már dédunokáik is vannak. Vagy talán csak úgy vannak.

Egyébiránt, az Uránia patináns épületén felfigyeltem egy plakátra: Állati szerelmek (Les Animaux amoureux). Helyettem meséljen a poszter. :)

Kedd reggeli bejegyzés

Reggel igyekeztem a Csengey Könyvtár felé, leszálltam a gyors hetesről, majd sietős léptekkel indultam meg a Curia utca irányába, át az aluljárón. Nagy volt a kavalkád, mindenki igyekezett munkahelyére, iskolába, óvodába. A metrónál tűnt el a legtöbb ember, a barlang bejáratán át szokásos kedd reggeli forgalom áramlott. E színes forgatag hétköznapi elemei között figyelmemet magára vonta egy házaspár rohanása nagy, fekete bőröndökkel, kívülállóságuk messziről feltűnt, noha a színes öltözékű emberek között viseletük feketébe burkolta testüket, a feleség fejét gondosan eltakarta fekete kendő, egy szemvillanásra arcunk tekintette találkozott, nem lehetett sokkal idősebb nálam. A férj fején keménykalap volt, oldalt kilógott alóla vörös pajesz tincsei. Feltehetően a reptérre igyekeztek. A férj elől, szinte fénysebességre kapcsolva száguldott, az asszonya pedig lemaradva követte. Vajon mire gondolhatott? Próbáltam magam beleélni a helyzetébe, van egy férje, aki nem törődik vele, mert az ura már megtette, amit elvárt tőle környezete; megnősült, hogy utódaival benépesítse a Földet. Más kultúra. Idegen tőlem. Amikor az irodához értem és a kulcs elfordult a zárban nem foglalkoztam tovább a találkozással.

Tegnap este jöttünk haza Vácról, zónázó, szokásos megállás nélküli száguldás Sződ, Sződligeten, Gödön és Dunakeszin át. Mielőtt a vonat beér a Nyugatiba, lelassít és pár száz métert hosszú percek alatt tesz meg. Elsuhanunk a vidámpark, a cirkusz és az állatkert háta mögött, át a hídon, ami a Dózsa György úton ível át. Elnéztem balra, karácsonyi színek fogadtak. A várakozó autók lámpái töltötték fel fényözönnel az utat. Fehér-piros színek váltakoztak a szürkületben.

Ma pedig szintén hosszú nap áll előttem. A napok már csak így váltakoznak.

Zsolt Atya üres helye a Mária oltár előtt

Gyermekkorom vallásos szellemiségben bontakozott ki. Minden vasárnap délelőtt misére mentem, volt, amikor ministráltam, vagy csak leültem a padra a többi hívő Lélek közé. Péntekenként este minsitráns gyűlések voltak, hittan órák, cserkész foglalkozások. Így kúsztak végig hétről hétre a napok. Egy másik világ volt akkor, egy másik dimenzió. Egy másik én. Egy gyermek én. Aki már akkor elméleteket gyártott a világról és kereste a kérdésekre a választ, s egy ízben fel is tettem egy "felnőttnek látszó tárgynak", aki hebegett-habagott valamit. Kérdésem pedig a következő volt: Istennek miért jó, hogy mi élünk? Erre azt felelte: mert örömét leli életünkben. Nem értettem. Ezzel korántsem magyarázott meg mindent. Úgy éreztem egy sablon választ adott, s még büszke is volt arra, hogy tudta a választ, ami tőle nem a 42 volt. Az Élet Értelme... Egy kislány ne gondolkozzon ilyesmin. Játszon, egyen rendesen, fejlődjön, barátkozzon kortársaival. És egy nagylány? Menjen férjhez, szüljön gyermekeket, ez legyen számára az Élet Értelme. Talán tényleg "ennyi" volna. Egy nő számára. Kiteljesedni Otthon, munkában, az Élet minden területén. És ne gondolkozzon, hanem élje meg az itt és mostot. Ha megtudnánk az Élet Értelmét, akkor megállnánk az úton?

De persze azóta már tudom, mi számít az Élet Értelmének. Minden változás magával hozta a válaszokat. Meg ugye, újabb kérdéseket. De már nem számítanak a kérdések.

Gyermekkorom meghatározó személyisége a Szüleim mellett Zsolt Atya volt. Minden vasárnap ott állt a Mária oltár előtt, akkor még káplánként, de amikor 12 éves voltam, kapott egy plébániát. Az önző énem kiborult ezen, a másik oldalam viszont örült, hiszen tudtam, ez nagy lehetőség Zsolt Atyának. Azóta a közösség, ahova került virágzik, a miénk távozása óta hanyatlásnak indult. Ma voltam misén a templomomban. Jól ismert kövek köszöntöttek, a festék már megkopott a falakon. Az orgona hangja a régi, a padok és a Mária oltár sem változott. De üres. Minden üres és az elmúlásról szól. Ez nem az, amit gyerekkori emlékeim oly' becsesen mélyen őríznek. Felnőttkori csalódás ül a gyermekkor emlékein. Mert már felnőtt ember vagyok. Valahol, valamikor felnőtté váltam.

A hajam újra barna, vége a vörös korszaknak. Így vagyok én teljes. Felnőttem. A gyermekkor lázas álmai szintén emlékké szelídültek. Új tervek, új célok űznek tova az ösvényen.

És holnap egy újabb hétfő vár. Bár nevezhetnénk keddnek, vagy szerdának, vagy éppen csütörtöknek, ugyanolyan jelentőséggel bírna. A napok noha különböznek mégis egyformák is. A lényeg, hogyan éled meg... Ebben is rejlik az Élet Értelme. Lehet, hogy holnap már elmúlik, az is lehet, hogy még 88 évig tart. Isten örömét leli létünkben. Akkor mi miért szomorkodnánk?

A Lélek dallama

Zeneterápia. Pontosabban, a zene motiváló szerepe a személyiség fejlődésében, a nevelési folyamatokban, 0-12 éves korig. Tegnap volt az utolsó óra ebből a kurzusból, mivel a tanárnő szíve félig német, müncheni és kevés időt tölt Magyarországon. (Szeret itt lenni, de már megszokta a nyugati kényelmet.) Frau Filesch igazi tanár, aki szívvel-lélekkel adja át ismereteit hallgatóinak és közben látszik rajta, imádja, amit csinál. Gyógyít. Zenével.

Gondold át, mit jelent a zene számodra? Mikor érzed szükségét annak, hogy énekelj, vagy a zene rezgése ragadjon magával? Mindenkinek van köze a zenéhez. Zene nincsen csend nélkül. A kettő együtt él.

És tudjátok, a Zene megnyugvást ad azontúl, hogy az érzelmeinket elmondja helyettünk. Az Itt és Mostra tereli gondolatainkat. A Zene az Élet minden területét átszövi. A születéstől kezdve a halálig. Zenével születünk, zenével halunk meg - hiszen minden ember Lelkében dal van... Így történhet meg, hogy a Zene a Hospice-ban is segít. Haldokló emberek számára segít megőrizni az emberi méltóságot. Hospice. Halál. Emberi méltóság.

A halál tabu téma ebben a világban, ebben a században, pedig száz évvel korábban a gyerekek számára nem volt titok sem a születés, sem a halál. Mára ugyan a születés körüli misztérium már nem dereng ködben, viszont a halál... Eltűnnek a rituálék, amik komplett viselkedésmintát adnak a nehéz percekben.

Tovább fejlesztve Babits Mihály fentebb leírt gondolatát, minden ember Lelkében egy hangszer hangosabban szól a többinél. Van, akinek egyszer füttyszó, vagy éppen az orgona az. Az én Lelkem a zongora billentyűin keresztül szólal meg.

Flow - Mindent Anyámról

A mai bejegyzésem címében két lehetőség versengett egymással, végül úgy döntöttem, mindkettőnek életet adok. Bár nem tervezem sokáig szaporítani a szót, hiszen egy zsúfolt, több órát felemésztő nap után ülök elgémberedett tagokkal, s előttem áll egy még hosszabbnak ígérkező csütörtök.

Flow. Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. De mielőtt mélyebb értelmezések boncolgatásába kezdenék, feltétlen szót érdemel megemlíteni ennek jelentőségét a mai napban. Igazából egyrészt szimbólum e négy betűs angol szócska, másrészt mögöttes tartalommal bír. Szimbólum, mivel angol felkészítőn folyt a társalgás róla. Szimbólum, mert összeforrt Norvégiával. Szimbólum, mert azt a folyamatot jelöli, amíg az ember eljut a céljaiig. És mi tesz Téged, kedves olvasó boldoggá, úgy igazán? Az út, amin jársz a vágyaid felé, vagy maga a beteljesedett ösvény? Mikor fogod jobban értékelni a boldogságod? Ha kevés odaadással, könnyen szerzel meg bármit is, vagy ha keményen megdolgozol érte a kihívásokkal tarkított mezsgyéjén az Életnek? Flow. Áramlás. Élet. Tenger. Hajók. Lelkek. Kikötő. Világítótorony.

Tehát a Flow ott áramlik az Úton. Ahogyan hömpölyögsz előre a cél felé. A boldogság felé. És ha kudarc ér? Fel kell állni... Az életben 70 % pozitív és 30 % negatív élmény tesz kiegyensúlyozóttá. Gondold át az Életed. Mik azok a dolgok, amik előre vittek? A siker? Nem, kedves Olvasóm. A kudarc. Amikor válaszút elé álltál, hogy most merre tovább? A siker kétarcú barát. Egyik kezével felemel, a másikkal pediga földbe típor. Minden kudarc új lehetőségeket hoz Neked. De ha csak a sikertelenség könnyei hullanak szemedből, fátylat von eléd, és nem látsz mást, csak a saját Fájdalmad. Noha attól erősebb lehetsz, nem feltétlen visz előre.

És Mindent Anyámról. Pszichoanalízis és filmművészet. Ebben a szemeszterben a pszichoszociális fejlődésmodell állomásainak megfelelő filmet nézünk. Az első ilyen konfliktus pár a bizalom-bizalmatlanság, amikor Csecsemő - Anya között kialakul a kötődés. Nagyon egyszerű az elv: a gyermek megtanulja, hogy a hangjával jelzéseket adhat a külvilágnak, minden búra, bánatra és örömre van külön jelzés, amit a Szülők dekódolnak. Vagy nem. Amennyiben nem, akkor a gyermek azt tanulja meg, nem érdemes jellezni, mert úgysem történik semmi. Ergo, a bizalom már ilyen csöppnyi korban csorbát szenved. Aztán csodálkozunk, miért van annyi bizalmatlan ember. Az élet első három éve meghatározó halálunkig.

Mindent Anyámról. Pedró Almodóvár. Nem vagyok filmesztéta, csak egy nő vagyok, akiben meg van az anyaság iránti igény. A film pedig ezt boncolgatja. Bizalom-bizalmatlanság. Minden nő Éva. Minden nő Anya. Akkor is, ha karrierista és a sikert hajszolja. De alapvetően az elsődleges és legfontosabb szerepünk a Családanya karrier. Mert bizony ez is karrier. A legnehezebb, a legtöbb csalódással járó ám a legtöbb Szeretetet fellelő helye is egyben. Karrier, amihez nem kell diploma. Csak kell a nő, akiben ott az értékes "ösztön", a Fészek, az Odú kialakítása, a gyerekek nevelése, Társsá vállás. Nőnek születni küldetés, nehezebb, mint Férfinak lenni. A mi szívünk többször törik össze, ám mindezen Fájdalmat túléli és a maga hasznára fordítja. Alkamanként munka mellett kell helyt állnunk, több teher nyomja a vállunk. De ennek már nem megyek bele a boncolgatásába. Mindenki döntse el maga. A filmet pedig ajánlom minden olyan Léleknek, aki szemtanúja akar lenni egy Anya útjának...

Mindezt lejegyezte egy majdani Családanya.

Egy bejegyzés kedden

Újabb esős nap virradt Ránk, az Ősz befészkelte magát a felhők közé. Vácott szakadatlanul ömlött az eső, zeneterápia szemináriumon - ami csak ezen a héten van esténként - több ízben is felcsendültek az esőcseppek hangjai a dobokon. Nomeg egy kisegér motoszkálása.

Reggel az Okmány Irodában indult a napom, útlevél igénylés, a régi még Áprilisban járt le. Erre szükség van a repülőjegy miatt, mivel átszállással megyünk.

Pszichoanalízis és filmművészeten Pedro Almodóvár Mindent Anyámról című filmjét néztük meg. Ebben a félévben Erik Erickson-féle pszichoszociális fejlődésmodell életkoroknak megfelelő konfliktus-filmeket nézünk. Az első állomása ennek a bizalom-bizalmatlanság, ami a korai Anya-Gyermek kapcsolatra vonatkoztatható. És mit jelent számomra az Anyaság? Ebbe most nem fogok bele, külön bejegyzést érdemel, s meg is fogom ejteni egyszercsak. Ám van, amiről nem kell írni. Van amiről pedig egyszerűen muszáj.

Ezen a héten minden nap este nyolc után érek haza, már várom a pénteket, amikor ejtőzök egyet, miután a zónázó hazaszállít. Most ennyi, egyszercsak bővebben.

Létezik Norvégia?

Vác. A harangjáték most ütötte el a negyed nyolcat. Csepereg az eső, ám a kihalt Főtéren a szőkőkút vízcseppei teljes odaadással járják táncuk. Lépteim zaja visszhangzik az élettelteli némaságban. Egyedül caplatok az állomás felé. Tegnap este óta megintcsak nem találom a helyem. Mikor már végre megnyugodtam és biztonságra leltem hirtelen betört a változás. (Bár néha úgy érzem, ez a változás az egyetlen biztonság az életemben.) Norvégia. Létezik egyáltalán? A térképen ott van, a térképen feketén görbülnek a betűk a fjordokkal csipkézett partvidék mentén.

Úgy érzem magam, mint aki más világban jár. Talán Vác pillanatnyi szürkesége okozza, vagy az, hogy itt van az Ősz, itt van újra. Az állomás is kihalt volt, hallani véltem az esőcseppek koppanását a fémen. A zónázó késett, lassan jelent meg a háromszemű acélkígyó, vinnyogva kúszott végig a sínen. Az óriás monstrum bekebelezett, fűtés és megszokott kosz fogadott bent.

Itt és most valahol téren és időn kívül robogunk. Csak a vonat belső világa a valóság. Az a néhány ember, aki e rövid útra útitársaimmá váltak. És az írás. Mostanában másként megy. Nem, nem helyes ez a megfogalmazás. Csupán annyi, hogy már mást tartok fontosnak, mint eddig. Fontosnak, tisztán, minden illúzió nélkül. Az írás a kiteljesedés művészetének része. Hogy mi számít kiteljesedésnek ebben? Belső út, melynek a végén pillangó leszel. Mert a világvégén túl mind azok leszünk...

Az Univerzum időtlensége

Ha jobban belegondolunk, rádöbbenünk, az Univerzum számára nem létezik az idő, csak az örök változás. Mit számít neki az Élet?

Mi tartja össze? Mi az a titkos erő, ami e formájába öntötte? Naprendszerek, galaxisok, porok és kóborló kődarabok. És folytathatnám a sort. Olyan képződményekről is ejthetnék szót, melyekről nincs is elképzelésünk, mivel nincs rá szó, sem értelem, ami megmagyarázná. Mostanában sokat foglalkoztat a lét, ontológiai kérdések. Noha eddig is kerestem mindenben a Valamit, vagy csak egy választ. De ez a hét arra adott számomra okot, h mélyebbre ássak le ok-okozati függvényeket keresve. És mire jutottam? Két lehangoló bejegyzésre. A harminchetedik hét csak szomorúságot hozott magával. És bár nem vagyok gödörben, sokkalta kiábrándítóbb a puszta, ahol minden kiszáradt, noha a távolban felhők tornyosulnak és villámok cikáznak Lelket rengető mennydörgéssel, egy csepp eső sem hull le a Földre.

Így tehát azt mondhatom, a harminchetedik hete 2008-nak a belső útról szól. Egyes meglátások szerint ez már inkább befelé fordulás, s nem a belsőre való figyelés. De ezek vélemények és már nem számítanak.

De talán néha jobb nem megtudni a válaszokat, amiket keresünk. Mert ha egyszer megtalálod, utána már nem érzed, h bármi is motiválna tovább. Mintha valami véget ért volna. A birtokodban van, de már nem tudod értékelni, hiába a sok küzdelem és már-már kétségbeesett vágy a tudás iránt. Ne akard tudni. Nem hiába tiltotta el Isten Ádámot és Évát attól a bizonyos fától... Emlékeztek Ibsen Vadkacsájára? Abban ír egy fejtegetést a hagymáról. Olyan, mint az Élet értelmének való kutatása. Továbbfejlesztve azt mondhatjuk, maga a hagyma ízekre szedése a lényeg. És ez Életben is ez számít. Maga a megtett út. S nem a cél. Mert ha már célba érsz, elvész a motiváció. Helyébe lép az elvégzett feladat után maradt üresség. És mivel mi, emberek többnyire időben gondolkodunk, soha nem fogjuk megérteni.

Levéltöredék a Képzelt Író tollából

...lassan levegőt venni is nehéz, drága Barátom, és bár nem panaszkodni szeretnék, most mégis úgy ömlik belőlem a fájó szó. Fájó. Talán nem is elég nagy a szókincsünk, s egyáltalán nem találó a kifejezés arra, amit érzek. Remegő kézzel írom a sorokat, hiszen Lelkemre a szorongás Sötét Karvalya ült, messzíre űzve a Remény Kék Madarát. Pennám most csak csalódott írásokat közöl, novelláim mind bánatosak és reményvesztettek. Az egyetlen, melyet publikáltam a világ elé szomorú elmúlásról szól. Elmúlás, ez a szó úgy üli meg napjaim, mint verebek a villanyvezetéket. Sorban, szinte szorosan egymás mellett. Elmúlás. A Valóság csak most tárta fel magát előttem igazán. Ahol boldogságot hittem, bánat vetül, ahol vidámságot találtam, ott most csend honol. Egyszer elmúlik a lázas ifjúság, szólnak a sorok, könnyet csalnak a szemembe. Elmúlik, elmúlik, elmúlik. Tép e szó. Öregszem, Barátom. Egy nappal sem leszek már fiatalabb. Lassan ráncok futják körbe szemem, s kézfejemen is redőzik a bőr, ahogy végigsímitok rajta.

És Ősz van. Számadás ideje. Talán ideje letennem az elmúlt hónapok terhét, lerázva magamról mindent. A Nyár csodálatos íze rég elmúlt számból, az emberek gyarlóságának keserű mázát édes buroknak láttam. És én is halandó lennék? Elszomorít. Nagyon fáradt vagyok. Valami kiveszett ebből a Világból. Vagy soha nem is volt benne, s csak én láttam ott. Bár újra álmodhatnék erről.

És a Számadás. Évtizedek állnak mögöttem, s most mély álomnak tűnnek az elmúlt évek. És most kétségbeesetten kezdek kapaszkodni minden egyes Szerető Kézbe, mégsem tudom megfogni. Mintha fényévek választanának el ettől a világtól, mégis elevenen él bennem minden egyes nap gyötrelmei.

Drága Barátom, mondják, néha gödörbe kerül az ember, de én már világosan látom, ez nem így van. Nincsenek gödrök, meg hullámvölgyek, sem hegyek. Csak a puszta. Sivár. Néha életteli.

És most itt ülök, a megsárgult papírlapjaim felett, amiket az idő sárga foga rágott meg. Az avantgard irányzatok elbújhatnak képzelő erőm mellett. Talán egyszer majd egy történetben maga az idő lesz megtestesített főszereplő. De nem most. Most ideje van az alvásnak. Bár már az éjszakák sem olyanok, mint rég. Valami megváltozott ebben a világban. A Nyár oly' messze van már... S félve tekintek előre. A hosszú Telet viszolyogva várom. Fény nélküli nappalok, csillagtalan éjszakák. S Valahol, egy távoli szegmensébe Lelkemnek él egy kis fény. Alig pislákol már, nehéz fényben tartanom tovább. Kétségtelen, vándorutam egyik legnehezebb szakaszához értem, s bár Neked, mint kívülálló mindez különös, mégis, én így érzem. Sok minden történt ahhoz, h most erre jussak. S nem most. Évek sokasága tette le e terheket. Ideje van az elmélkedésnek. A mai éjszaka erre hívatott...

A Képzelt Író újra alkot - csak saját felelősségre, nem vidám történet

Jonathan, a CERN labor elismert nemzetközi hírű fizikusa nehéz léptekkel közelített lakásuk bejárata felé. Közben a szürkület lassan végigkúszott a szomszédokkal közös kerten, a hortenzia bokrokat szél rázta finoman. Jonathan elfordította a kulcsot a zárban, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Belépett a félhomályba, a vörös main coon cica elérohant, nekihízelgett lábának, majd visszanyargalt a szobába. Egyensen gazdája ágyába.
- Jonathan, Te vagy az? - szólt ki egy álmos hang onnan, ahol a macska is eltűnt.
- Igen, Nyulam - a férfi levette cipőjét, helyére tette majd kezet mosott. - Egy pillanat és megyek - bekapcsolta a TV-t, az össze csatorna ugyanazzal az egy hírrel volt elfoglalva, már amelyik még sugározni tudott adást. Inkább kikapcsolta a készüléket és bement a feleségéhez, aki az ágyon feküdt, párnákkal körbebástyázva, lábait felporcolva.
- Csak egy kicsit lepihentem, ma nagyon aktív volt - mondta, s közben végigsimított gömbölyded pocakján. Férje puszival köszöntötte a pocaklakót és nejét, majd leheveredett az asszony mellé. Kezét a nő hasán pihentette, a magzat pedig meg akarta fogni apja kezét, de minduntalan valamibe nekiütközött, s úgy festett, mint aki ki akar törni az oltalmat adó anyai hasból.
- Nagyon virgonc ma - jegyezte meg Jonathan, ám rögvest elszorult a szíve, ahogy belegondolt a mögötte álló nap eseményeibe. Közös gyermekük továbbra is próbálta a kezét megérínteni. Mély lélegzetet vett, majd élete legnehezebb előadásába kezdett.
- Ma megtörtént az ütköztetés, amíg én a fővárosban voltam.
- Szép dolog, h kihagytak belőle... -jegyezte meg Emma, majd együttérzősen megfogta kedvese kezét, gondolván ez az, ami feltűnően nyomasztja férjurát. Hiszen mióta belépett a szobába, az a leírhatatlan arckifejezés üli meg az arcát, ami csak akkor jelenik meg a ráncok rendeződésében, amikor valami roppant fájdalmas dolog áll mögötte. Nyilván férfiú büszkeségét sértette az, hogy kihagyták ebből az eseményből.
- Nem hagytak ki... Pont ez a baj - folytatta lassan és alaposan megrágva minden szót. Közben a Macska felugrott melléjük, Emma hasához helyezkedett és vadul dorombolni kezdett. A Magzat most a macska felé fordult és a lábával rugdalta tovább édesanyja pocakját.
- Olyan örökmozgó, mint Te! - folytatta Emma - De már nagyon szeretném a karjaimban tartani. - Jonathan szemében egy könnycsepp jelent meg, majd gördült le csendesen.
- Emma, erősnek kell lenned - nagyot nyelt, a hangja elcsuklott - Nem lesz holnap. Sem holnapután.
- Ezt hogy érted? - emelkedett fel Emma a fekvőhelyzetből, s teljes testével fordult szembe férjével, a Macska sértődötten ugrott le, s a Magzat is abbahagyta a játékot odabent. Emma nehezen mozgott már, hiszen pár nap vagy csupán óra volt hátra gyermeke napvilága jöttéig.
- Úgy, hogy... hogy a legrosszabb, amitől tartottunk... Bekövetkezett. Véletlen balesett. Senki nem számított rá, elképzelésünk sem volt ekkora energiák felszabadulásáról. S most, amikor már mindent tudunk, nem adhatjuk soha senkinek tovább.
- És.. ez... azt jelenti, hogy...?
- Azt. Nem lesz több következő pillanat. Ki tudja, meddig létezik az itt és most. A Föld halálra lett ítélve, és én az ítészek között voltam a tudomány nevében - hát ez az, ami bántotta Jonathant. Emma átöltelte őt, már amennyire tudta.
- Hát akkor, most arra fogunk várni, h... meghaljunk?
- Nem tudom, mikor és hogyan fog bekövetkezni. A balesetben minden semmivé foszlott. Egyszercsak ide is elér hatása...
- Éhes vagy? - váltott témát Emma.
- Hogy mondod?
- Éhes vagy? - ismételte meg.
- Nem igazán.
- Nem vacsorázunk? Gyorsan főzök valamit, vagy, van még arra idő?
- Enni?
- Nem, főzni.
- Nem tudom.
- Tudod, ha már meg kell halnunk, vagy semmivé kell foszlanunk, vagy bármi, akkor adjuk meg a módját - Jonathan kézfejen csókolta kedvesét, még most is képes hétköznapi, emberi dolgokkal foglalkozni.
- Jó, de csak egy feltétellel főzhetsz...
- Mégpedig?
- Én mosogatok...
- Rendben, úgyis Rád hagytam volna... - Emma kiment a konyhába, Jonathan percekkel később követte őt. Felesége teljes odaadással vetette bele magát a főzésbe. Egy óra sem telt bele, de kedvenc közös étkük az asztalon gőzölgött. Gyertyafény világított a szobában, a Macska is ünnepi lakomát kapott. Halk zongora szólt a szomszédból, valaki a Holdfény szonátát játszotta. A Baba békésen nyugodt édesanyja pocakjában.

Így múlt el Jonathan és Emma élete. Nem tudták mikor, nem érezték azt sem, hogyan. A Föld semmivé vált, eltűnt egy fekete lyukban. Az Élet, ami oly' értékes volt és páratlan a maga nemében az Univerzumban, már egy emlék sem volt. A Csoda, ami évszázadokon át tartott minden nyom nélkül tűnt el. Ám valahol, egy távoli szegmensében a világűrnek, egy kis sejt fejlődésnek indult egy víz alapú bolygón, amely semmiből jött elő, s csatlakozott egy másik Naprendszerhez, harmadik bolygó gyanánt... Csillagok figyelték útját az új jövevénynek.

EDDA - Sirály (Jonhatan után szabadon...)

Gyönyörű a repülés!
Hasítani, mint a kés.
Ezernyi sirály bámul rám,
Nem értik, minek ez a feszülés.

Ma reggel is az a cél:
Rohanni a falatért!
S aki a törvény ellen tesz,
Az hamar kitaszított madár lesz.

Fáradt testem
Tépik, marják szét,
De győzni fogok,
érzem...

Szégyent hoz rátok,
Nem való közénk!
Szégyent hoz rátok,
Ez a csodalény!

Refr.: Ne légy szárnyszegett madár,
Ott fenn ezer csoda vár!
Mert mi egy csapat vagyunk,
És csak együtt szállhatunk!

Csodálatos utazás.
Átölel a ragyogás.
Itt fenn tökéletes minden,
Nem fáj, hogy nem szeretnek odalenn.

Ha együtt is sikerül,
A végén úgyis kiderül,
Hogy az álom valóság,
És akkor együtt szállhatunk tovább.

szárnyaszegetten

Még csak két napja tart a szorgalmi időszak, máris mély depresszióba zuhantam. Pedig becsszó, igyekeztem mindenben meglátni a jót. Szeptember van, az egyik kedvenc hónapom, ahol igazán úgy érzem, kiteljesedik az életem. Most mégis keresek magamnak egy Odút, és sok-sok hónapig nem dugom ki az orrom onnan. (Bár a kötelesség úgyis ki fog rángatni onnan, esélytelen...) Fejetlenség honol az iskolámban, az évfolyamtársaim jórésze pedig kegyetlenül tapos és átgázol mindenen és mindenkin. Több csalódás ért az elmúlt két napban, mint az elmúlt 23 és fél évben. Teljesen kiábrándultam az emberekből. Bezárkóztam és nem érdekel semmi. Csak megyek előre, m egykor voltak céljaim, amiket valaha teljesíteni akartam. Most is meg fogom csinálni, csak már antilelkesen. El akarják venni tőlem, még egy ilyen nap, és... Kiölnek belőlem minden maradék életkedvet.

Norvégia ugrott... Akit érdekel, annak majd elmondom élőben. Nomeg, ma közölték, lehet, h a másodszak is meg fog szűnni, m nem fizetik rendesen az emberek a tandíjat. A mai napom pedig jó lett volna, tényleg, csak aztán... Na mindegy. Most igazán nem találom a helyem Vácott. Valami elveszett onnan, amit eddig ott láttam. Remélem újra megtalálom. Mert ez így nem lesz jó... És amilyen kegyetlen ott mindenki, én nem szeretek másokon keresztül áttörni, hogy úgy jussak előbbre. Mennyire érződik már, h nem sokára diploma és jelentkezés Masterra... Nekem nincs mindehhez kedvem. Nem vagyok hajlnadó ebben részt venni. Most mindent nagyon borúsan látok. Pedig sütött ma a Nap... És Szeptember van...

Találkozás a Rókával

Sástó, Mátra, hegyek. Kell ennél több? : )

Krokodil Dundee-val két napot töltöttünk fenn a hegyen, amolyan szorgalmi időszak előtti nagy szusszanás gyanánt. Sátorban aludtunk, bár csütörtökön valami balesett miatt késett a buszunk, így szürkületben állítottuk fel a sátrat, de minden cölöp a helyére került és nem dőlt ránk a sátor - KD sátorépítő szakértelmének köszönhetően :). A tiszta levegő hamar fejbe vágott minket. Éjjel állatok motoszkálása vette körbe a sátrat. Ijesztő... Reggel tikkadt meleg ülte meg a levegőt, gyorsan kimenekültünk alvóhelyünkről fel a sástói kilátóba. 50 m magas, 258 lépcsőfok. Odafent a kilátás páratlan! Később Kékestetőre is felmentünk, Gyöngyösön is jártunk, az erődben sétáltunk és rengeteget beszélgettünk. Élménygazdag egy péntek volt.

Minden perc töltött.

Minden esemény összhangban volt. Nehéz szorgalmi időszak áll előttem, KD előtt, kevés szabadidővel... Így ez a néhány nap olyan volt, mint egy másik világ. Amikor nem létezik semmi és senki, csak az a két ember, akik egymás szeretetében oldódnak fel s válnak szabaddá.

Tegnap este néztük a csillagokat, amikor hirtelen valami vakarózást hallottunk. Balra néztem és mit láttam? Egy igazi RÓKÁT! Először megijedtem, mit keres ez itt ilyen közel hozzánk a kerítéssel körbevett kempingben? Majd miután a róka nem mutatott támadó szándékot - de a biztonság kedvéért felmenekültem az asztalra, ami a róka számára elérhetetlennek bizonyult - elsomfordált a tűzrakás mellől. Kaját akart, a kuka illatosabb volt számára, mint mi. De egész éjjel füleltem, mikor tőr be a sátorba a paradicsomos heringes konzervemért...

Mégis, minden riadalom ellenére felemelő érzés volt egy igazi rókával találkozni! Vörös bunda, bozontos farkinca, ravasz, villogó szempár. Mindig is vágytam arra, hogy találkozzak élőben, közel vele, de nem gondoltam, h valaha is teljesülni fog, pont ott, a kempingben. Tegnap este vadkacsákat is etettünk, így utólag nem tudom eldönteni, melyik élményem volt ijesztőbb... a kacsák körbevettek minket, nem féltek közelebb jönni és onnan várták az égből hulló mannát. Gyanúsan kvákogtak, és méregettek minket... Hitchkoki filmbe illő jelenet.

Hétfőn már indul a móka. Ez a nyár csodálatos volt, és bár nem fért bele minden, ami adódott még volna, mégis így érzem tökéletesnek. Amennyire féltem tőle az elején olyan jól sült el a végén. Nincs okom panaszra. Köszönöm mindenkinek a közreműkődését! :)

Szal, imádok élni... :)

Piros csík

A kisasszony mától segédedző.

Ennek roppant mód örülök, mert TANÍTHATOK!!! Hihetetlen érzés, olyan, mint amikor egy kapcsolat felsőbb dimenziókba lép. Mától a piros csík ott húzódik végig hosszában az övemen. Egyben megtisztelő esemény. Az övem számára is. Tudjátok, már harmadik éve kötöm a derekam köré. Sokat küzdünk együtt, minden egyes eltelt évvel és vizsgával nő egyre jobban hozzám. Fontos számomra, hiszen mindazon megpróbáltatásom szimbóluma is egyben, amiket túlélek. A holtpontok, a csaták, a táborok... Mind-mind fontos részei annak az útnak, amit együtt járunk.

Edzés előtt Linkával ültünk a japán teázóban a Horánszky utcában. Forró csokit szürcsöltem, közben pedig beszélgettünk. Arról beszéltünk, ki mennyire elégedett az életével. A boldogság olyan, mint az ajándék, amit az okos lány visz Mátyás királynak. Két szita közé befogott fehér gerle. Ha túl szorosan tartott, megölöd; ha nem vigyázol rá és nem ápolod, kiszökik a mancsodból. Boldogság. Elcsépelt szó a mai világban. Az önsegítő klubok/könyvek a média mind ezt sulykolja. A csapból is ez ömlik elzárhatatlan vízsugárban, s mégis a lényeg kifolyik a szűrőn át.

De én boldog vagyok... Itt és most... Mert ami volt, az elmúlt, ami előttünk áll, az pedig még nem is létezik.

Katicabogár

Bár ez a cím a tegnapi írásomé lett volna, mivel egy katicabogár elrepült a monitorom előtt mikor nekiláttam egy írásnak. De azt végül nem fejeztem be és a technika révén az enyészetté lett. Nem kár érte. Akadnak olyan írásaim, amik csak úgy vannak. Megszületnek, m éppen jó ötletnek találom leírni. Vagy mert éppen pillanatnyi érzelmi világom sarkall arra, hogy a bent tobzódó érzelmeknek nyilt teret adjak.

Más téma.

Napok óta időzavarban tengődök. Tegnap azt gondoltam, ma szerda lesz. Szombaton pedig a vasárnapom maradt ki majdnem az életemből, de aztán még időben rájöttem, h még nem hétfő van.

A hétvégém jó hangulatban telt el, a Családom körében. Ez volt az utolsó nyári hétvége, tegnap már érezni lehetett az Ősz jelenlétét. Vasárnap kerti partyn voltunk, sáslékot sütögettünk és beszélgettünk. Mint régen, amikor a Család a tűz köré gyűlt és beszélgetett. Nagyon kevés Családban tapasztalom ezt. Pedig ez egy jó szokás. Kommunikáció nélkül ugyan hogy ismerik meg egymást a Családtagok?

Álmomban ma megműtötték a térdem. Olyan fura érzés volt, amikor a doki mondta, h most egy vastag tűt fog belevezetni a térdembe, de ne aggódjak, m nem fogok semmit sem érezni; és szavához méltóan, mikor láttam, h a tű mélyen elvész a térdkalácsom alatt, mindebből semmit sem éreztem. Másrészt, amikor éppen nem a műtőasztalon voltam, a táskámba pakoltam el meleg cuccokat, mondván, h Norvégiában hideg szelek járnak Októberben. Ma derül ki… Kicsit izgulok. Nem tudom elképzelni, milyen lesz, de egyelőre még nincs a kezemben az eredményt tartalmazó boríték. Addig meg ráérek erről ábrándozni.

Az órarendem egész jó lett. Tegnap három óra leforgása alatt sikerült felvennem a tárgyakat. A félév végén lesz két szigorlat, tizenhét tárgyam van, amiből a legtöbb gyakorlat, így bátorkodom megpróbálni mind a társtud és a szocped+szocmunka szigorlatot. Aztán max. elvérzek rajta és majd a tavaszi félév végén megcsinálom azt, amelyik marad.

Suliról ennyit. Most megyek kicsit takarítani (a könyvtárat, mielőtt bárki azt gondolná, már megint otthon rendezkedek.).