Amiről mindig a Gyűrűk Ura Holtlápja jut eszembe. Köd borul alá a tájra, a föld fagyos és jeges. Ha mégis jégre lépsz, betörik alattad és cipődbe nyomul a hideg víz. Majd megfagysz, szürke minden. Kikoptak a színek a világból...
Budapest felett szürke az Ég. Hideg van, -12 fok. Októberi Norvégiában volt ilyen hideg éjjelente. A minap belémhasított a felismerés, miért hiányzik Oslo. Hiszen javarészt egyedül voltam, messze Északon, ahol a Mesék is mások. Mégis, amikor a szobám ablakán feltekintettem a csillagokkal teleszórt égre és a Hold duzzadó alakjára, a helyén éreztem az Életem. Messzire kellett mennem ahhoz, hogy megtaláljam. Mi volt ott messze, ami itt nem volt? Teljes magány. Noha három szobatársam volt, de gyakran egyedül lehettem a szobában, fenn az ágyamon, a hasamon a lap top, benne az egész Világ. Alkalmanként ott is volt wifi, és nem csak a billiárd teremben - ahol pedig sok-sok vidám óra telt el éjszakába nyúlóan. Reggel álmosan ugyan, de tettre készen ébredtünk. Minden új volt, minden más. Ha esett az eső, akkor is láttuk a Szivárványt. És a dombról -melynek tetején a szállásunk magaslott, és hányszor esett nehezünkre felmászni egy-egy kirándulás után - a kilátás onnan az öbölre nézett, ahol sirályok repültek a tökéletesség felé. Minden nap meg kellett terveznem, mit és hol fogok enni, mikor mossam ki a ruháimat, a szárító szobában van-e hely, és műkődik-e a mosogép... Más korlát nem uralta életem. Szabad voltam, mint a kismadár, aki hirtelen kiszabadult a kalitkájából*. Eleinte szédített. Aztán megtanultam bátran kitárni szárnyaim magam is és reggelente leszaladtunk a zúzmarás dombról a sirályok közé... Önfeledten.
És hiába térhetek vissza újra Oslo-ba idén Őszel. Már soha nem lesz olyan, mint amikor 2008. Október 31-én hajnalban elhagytam. A repülő felszállt és a múltban maradt minden Emlék. A Jővő, amit ígér már másról mesél. Ami elmúlt, nincs többé, csak bennem él tovább.
Amikor a tömegben sodródom az utcán, minden rohan körülöttem, lelassítom lépteim és önkéntelenül is mosolyra húzom szájam szélét. Megállítom az Időt, képes vagyok rá. Egyszer már sikerült, három hétre. És mosolygok az embereken, ahogyan rohannak előre, versenyt szaladnak saját szubjektív idejükkel, mely versenyt sosem nyerhetik meg. Az Idő bennünk van, a negyedik dimenzió.
És most, amikor minden vizsgámmal végeztem (4,85 - de mit számít az eredmény, a mögötte álló verejtékem és vérem többet ér), a nyakamba roskadt egy hónap teljes semmittevés. És közben úgy érzem, megfojt ez a tétlenség, mely úgy lebeg a levegőben felettem. Nincsenek célok Februárig. Az elmúlt félévben mindent megtettem, amit tűrőképességem határmezsgyéjén végig tudtam vinni. Hiába, nem fért bele minden az életembe, bárhogy is osztottam le a lapokat.
De most új év van. Tizenkét napja. Ugye, hogy elszaladt? Csak úgy csendben egymásba olvadtak... És nem sokára megint ünnepelünk egy évet... Hidd el, hamarabb elérünk oda, mint gondolnád... De most ünnepeljük a Telet, a hideget, a Januárt...
________
* Kalitka: minden, ami a megszokásba taszítja az embert, ha elfeledkezünk élni, s csak úgy hagyjuk eltelni a napokat anélkül, hogy igazán látnánk a lényeget. Engem megöl az unalom.
Budapest felett szürke az Ég. Hideg van, -12 fok. Októberi Norvégiában volt ilyen hideg éjjelente. A minap belémhasított a felismerés, miért hiányzik Oslo. Hiszen javarészt egyedül voltam, messze Északon, ahol a Mesék is mások. Mégis, amikor a szobám ablakán feltekintettem a csillagokkal teleszórt égre és a Hold duzzadó alakjára, a helyén éreztem az Életem. Messzire kellett mennem ahhoz, hogy megtaláljam. Mi volt ott messze, ami itt nem volt? Teljes magány. Noha három szobatársam volt, de gyakran egyedül lehettem a szobában, fenn az ágyamon, a hasamon a lap top, benne az egész Világ. Alkalmanként ott is volt wifi, és nem csak a billiárd teremben - ahol pedig sok-sok vidám óra telt el éjszakába nyúlóan. Reggel álmosan ugyan, de tettre készen ébredtünk. Minden új volt, minden más. Ha esett az eső, akkor is láttuk a Szivárványt. És a dombról -melynek tetején a szállásunk magaslott, és hányszor esett nehezünkre felmászni egy-egy kirándulás után - a kilátás onnan az öbölre nézett, ahol sirályok repültek a tökéletesség felé. Minden nap meg kellett terveznem, mit és hol fogok enni, mikor mossam ki a ruháimat, a szárító szobában van-e hely, és műkődik-e a mosogép... Más korlát nem uralta életem. Szabad voltam, mint a kismadár, aki hirtelen kiszabadult a kalitkájából*. Eleinte szédített. Aztán megtanultam bátran kitárni szárnyaim magam is és reggelente leszaladtunk a zúzmarás dombról a sirályok közé... Önfeledten.
És hiába térhetek vissza újra Oslo-ba idén Őszel. Már soha nem lesz olyan, mint amikor 2008. Október 31-én hajnalban elhagytam. A repülő felszállt és a múltban maradt minden Emlék. A Jővő, amit ígér már másról mesél. Ami elmúlt, nincs többé, csak bennem él tovább.
Amikor a tömegben sodródom az utcán, minden rohan körülöttem, lelassítom lépteim és önkéntelenül is mosolyra húzom szájam szélét. Megállítom az Időt, képes vagyok rá. Egyszer már sikerült, három hétre. És mosolygok az embereken, ahogyan rohannak előre, versenyt szaladnak saját szubjektív idejükkel, mely versenyt sosem nyerhetik meg. Az Idő bennünk van, a negyedik dimenzió.
És most, amikor minden vizsgámmal végeztem (4,85 - de mit számít az eredmény, a mögötte álló verejtékem és vérem többet ér), a nyakamba roskadt egy hónap teljes semmittevés. És közben úgy érzem, megfojt ez a tétlenség, mely úgy lebeg a levegőben felettem. Nincsenek célok Februárig. Az elmúlt félévben mindent megtettem, amit tűrőképességem határmezsgyéjén végig tudtam vinni. Hiába, nem fért bele minden az életembe, bárhogy is osztottam le a lapokat.
De most új év van. Tizenkét napja. Ugye, hogy elszaladt? Csak úgy csendben egymásba olvadtak... És nem sokára megint ünnepelünk egy évet... Hidd el, hamarabb elérünk oda, mint gondolnád... De most ünnepeljük a Telet, a hideget, a Januárt...
________
* Kalitka: minden, ami a megszokásba taszítja az embert, ha elfeledkezünk élni, s csak úgy hagyjuk eltelni a napokat anélkül, hogy igazán látnánk a lényeget. Engem megöl az unalom.
2 megjegyzés:
Az Érzès, melyet Oslo irànt s az Északi Vilàgod irànt èrzel, igen hasonlatos ahhoz, amit èn èreztem imàdott Ìrorszàgomban s irànta mindig. Otthon. Egyszeru szò, mègis a Vilàgot takarhatja. Ha a reinkarnàciò hìve volnèk, teljes bizonyossàggal àllìtanàm, hogy èn oda tartoztam s ezàltal tartozom is. Màs vilàg, mègis az Enyèm. Mint ahogy Tied Norvègia. Egyszer mèg visszajutunk!
Megjegyzés küldése