Hideg szél fújt, bekúszott a nyakamnál a sál alá, oda, ahová hanyagul vetettem át nyakmelegítőmet. Kellemesen cirógatott. Álltam a villamosmegállóban a Nyugatinál, éppen előttem ment el egy sárga hernyó. Várnom kellett. Nem először és nem is utoljára. Nekidőltem a megkopott zöld korlátnak, amikor egy fiatal lányra lettem figyelmes. Egy fejjel lehetett magasabb nálam, szőke, göndör haja a vállára omlott, kék szemeiben pedig ott csillogott a mese. Egy fekete, középtermetű kutya -Vezér, ha jól emlékszem, vagy Vitéz...- követte őt pórázon és az emberek illatát vette leltárba. A lány újságol árult. Olyan emberek művészi alkotásait, akiknek a Nagyvilág az Otthonuk. Vettem egy újságot tőle, majd míg a villamos elért a Wesselényi utcáig, átfutottam az oldalakon s ráakadtam egy remekműre. Akit érdekel, annak megmutatom személyesen, de szerzői jogok miatt itt nem oszthatom meg Veletek. A sorok elgondolkodtattak.
Attól még, hogy valaki az utcán él, lehet "jó" gondolkodása. Vannak érzései, akad világlátása is. A fedél nélküliek nem csupán fogatlan, bűzös, embernek látszó árnyékok. S talán nem egyszer bölcsebbek, mint azok, akik több diplomát és zsíros állást szereznek maguknak. Mindig szomorúan látom, amikor utam során hajléktalannal találkozom, aki kezében cipeli minden vagyonát, szatyrokba zsúfolva, egy Élet "kellékeit". Ezen embertársaink között talán akadnak, akik tényleg szabadok, mint Jonathan, a sirály. Elképzelni sem merem, milyen lehet Otthon nélkül tengődni nap, mint nap, megfosztva egy Odú biztonságától.
Megérintett a lap, amit olvastam. És nem értem a Társadalmat*, amiben élünk. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk egymás feje fölé állni és lenézni a másikat. Pedig mi mind egyformák vagyunk. A Születésünktől fogva az Életünkön át egészen a Halálunkig. Lehet ez ellen tiltakozni. Lehet azt mondani, nem, mi nem lehetünk egyformák... De kérlek, nézz az arcomba, nézz a szemembe... Magadat fogod látni. Nézz bármely más ember szemébe. Ott meg fog csillanni a Lélek egy kis darabkája. Van, akinek erősebb, van, akinek gyengébb. De van. Nem hit kérdése már régen, mint Isten keresése sem. Bizonyosság. (Köszönöm, Carpathia...)
__________________________
*majd egy következő bejegyzés során kifejtem a Társadalmakról alkotott nézetem.
Attól még, hogy valaki az utcán él, lehet "jó" gondolkodása. Vannak érzései, akad világlátása is. A fedél nélküliek nem csupán fogatlan, bűzös, embernek látszó árnyékok. S talán nem egyszer bölcsebbek, mint azok, akik több diplomát és zsíros állást szereznek maguknak. Mindig szomorúan látom, amikor utam során hajléktalannal találkozom, aki kezében cipeli minden vagyonát, szatyrokba zsúfolva, egy Élet "kellékeit". Ezen embertársaink között talán akadnak, akik tényleg szabadok, mint Jonathan, a sirály. Elképzelni sem merem, milyen lehet Otthon nélkül tengődni nap, mint nap, megfosztva egy Odú biztonságától.
Megérintett a lap, amit olvastam. És nem értem a Társadalmat*, amiben élünk. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk egymás feje fölé állni és lenézni a másikat. Pedig mi mind egyformák vagyunk. A Születésünktől fogva az Életünkön át egészen a Halálunkig. Lehet ez ellen tiltakozni. Lehet azt mondani, nem, mi nem lehetünk egyformák... De kérlek, nézz az arcomba, nézz a szemembe... Magadat fogod látni. Nézz bármely más ember szemébe. Ott meg fog csillanni a Lélek egy kis darabkája. Van, akinek erősebb, van, akinek gyengébb. De van. Nem hit kérdése már régen, mint Isten keresése sem. Bizonyosság. (Köszönöm, Carpathia...)
__________________________
*majd egy következő bejegyzés során kifejtem a Társadalmakról alkotott nézetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése