Novella a Képzelt Író tollából VII.

Utazás
Bármilyen megegyezés a valósággal pusztán a véletlen műve.
Szabadjára engedett Képzelet.

A két narancsszínű c-vitamin pezsgőtabletta bugyborékolva olvad meg a langyos vízben. Nézem, ahogy elmerülnek a pohár fenekére, majd mikor fajsúlyuk kisebb lesz, mint a vízé, a felszínre emelkednek és ott folytatják pezsgésüket, végül pedig teljesen átadják magukat a víznek. Kész. Ajkaimhoz emelem a nedűt, lágyan csorog végig meggyötört torkomon. Ezzel mára vége, minden lehetséges fegyvert bejuttattam a Szervezetembe. Egy újabb csata előhírnöke gyanánt köhögőroham fut végig testemen, félek, a tüdőm lassan már nem bírja tovább a terhelést. Noha kamilla gőze felett inhaláltam. Éreztem, ahogy a tüdőmbe tódul a meleg és vele együtt a gyógyerejű növény jótékony hatása, hogy aztán a véráramomba jutva eljusson minden porcikámba. Bizsereg tőle az ujjam hegye is.

Befekszem az ágyamba, négy takaró oltalmat adó melege igyekszik átsegíteni a hideglelésen. Hogyan is képzeljem el a Szervezetem elfoglalásáért küzdő parányi lényeket? Úgy, mint a reklámfilmekben? Narancsszínű paca, vagy kék trutyi? Egyik lehetőség sem tetszik.

Kezdődik egy újabb lázálmokkal terhes éjszaka. Vacogok a paplan alatt, nincs, mi megálljt parancsolna zabolátlan izmaimnak. Zsibong a fejem, szűnni nem akaró éles hangok süvítenek keresztül a két fülem között. És valaki kapcsolja ki a légkondi zúgását, de azt sem bánnám, ha a repülő rotorját állítanák le... Kezdek átcsusszanni a valóságból a képzeletbe. Talán lázrózsák nyílnak az orcámon... Nincs kertész, aki gondozná őket.

A végtagjaim bénultak, nem tudok mozogni, tehetetlen kupac vagyok az ágyon. Egyre elviselhetetlenebbül gyötör, az apró minilények nem akarnak távozni, otthonul választották az orrom, a torkom, a tüdőm... kínok között reszketek, fáj minden levegővétel. Több fronton zajlik a csata, küzdök, nem adom fel, hiszen mindent megtettem a győzelem érdekében. Mindent?

Ekkor hasít belém a felismerés. Elfelejtettem ma úgy igazán enni. A táplálékfelvétel ma nem volt programon, csak egy kis babapiskóta gurult le torkomon. Ezért vagyok gyenge... Pedig a fasírtok a konyhaasztalon minduntalan kedvesen hívtak, gyere, egyél meg minket, ezért vagyunk.

Kúszik előre az éjszaka, masszívan betölti a szoba légkörét, nyomasztóan telepszik rám. Valahol mélyen kiabálok, "elég volt, nem bírom, feladom", a fejfájás elviselhetetlenül meggátolja a józan gondolkodást. Őrület, gondolom magamban. A fájdalom eléri a küszöböt, amin túl már nincs különbség két gyötrő kín között.

És ekkor csend.

Hirtelen az ágyam végében találom magam és onnan figyelem tovább az eseményeket. Különös érzés, hiszen a testem továbbra is ott fekszik, ahol az előbb hagytam. Látom, ahogyan vörösre fújt orromon keresztül beáramlik a levegő, ki, be, ki... így váltakozik a két periódusa a légzésnek. Látom, de hogyan, hiszen sötét van? - kapcsolok hirtelen, de az ágyamra fény vetül. Rájövök, az én fényem az. Megörülök, hiszen hirtelen megízlelem a szabadságot. Napok óta beteg testem börtönébe élek, mint a hercegkisasszony, akit bezártak egy magas elefántcsonttoronyba és messzire dobták a kulcsot, a gyógyulás zálogát.

Miközben öröm járja át Lelkem, megjelenik a fekete macskám. Cseppet sem finoman felugrik az ágyamra, a lábamon landol. Rám mered tekintete, én pedig megijedek, mi van, ha szegény értelmileg visszamaradt kis csúfságom úgy megrémül tőlem, hogy megint több napra eltűnik az ágy alá ott rettegve az ismeretlentől. Szemei áthatóan végigpásztáznak, sárga aranyban úszó fekete mandulavágás figyel. Aztán úgy találja, nem vagyok ijesztő, így dagasztásba fog, dorombol. Élesebben hallom, ahogy dorombol, de közben felsejlik valami nyugtató ének.

Kisvártatva a vörös macska is puha léptekkel bejön a szobába. Ahogy meglát, oldal irányú test tartásba vágja magát, szőrét az égnek borzolja és figyel. Azt hittem, Neked több eszed van! Szalad át az agyamon, mire a cica békét köt velem miután felméri, nem vagyok veszélyes, szintén felugrik az ágyamra. A párnámon a fejemnél helyezi magát kényelembe. Szintén dorombolni kezd és szintén hallom a távolban felcsendülő éneket.

Aztán a meggyötört testem mágnesként vonzani kezd vissza. Nem akarok még menni, olyan jó újra élvezni a szabadságot. Most értékelem csak igazán, milyen jó dolog egészségesnek lenni. De a vonzás győz felettem, újra rabságban találom magam.

Próbálok aludni, ám minduntalan zakatolnak a gondolataim. Közben egy tóparton találom magam. Kísértetiesen hasonlít ahhoz a helyhez, amit egy esti thriller szerű filmsorozat egyik epizódjában láttam. A tó vize befagyott. Itt nagyon sötét van és hideg. Egyetlen út a tavon keresztül vezet. Mögöttem sustorgás és léptek zaja töri meg a csendet és az erdő árnyékát. Köd gomolyog ki, körbetáncol, ahogy ott állok tétován. El kell indulnom, nem várhatok tovább. Rálépek a jégre csupasz lábammal, egy zoknit azért felvehettem volna! Félek, ahogy egyre előrébb csúszok, mi van, ha nem elég vastag a jég? Közben lelki szemeim előtt elképzelem, ahogy beszakad alattam a dermedt víz és kétségbeesetten próbálok feltőrni alóla. Megrémít ez a gondolat, igyekszem elhesegetni magamtól. Közben az erdő egyre hangosabban suttog, árnyak szaladnak végig a parton, de a jégre nem jöhetnek ki. Kellett nekem az esti filmet megnézni! Félek, de egyik lábamat a másik után rakom. A túloldal biztonsásogos. Már talán a tó felénél tartok, amikor hirtelen felemelkedem és lebegni kezdek. Így teszem meg a maradék utat. A bátorság repít tovább. A parton egy fehér mozgó folt vár, de mivel sem kontaklencse sem szemüveg nincs nálam, nem látom tisztán. Álljunk csak meg, ez az én álmom, képes vagyok javítani a szememen. Mire kinyítom a szemem, jól fogok látni! mormogom magam előtt. És így is történik, amikor újra feltekíntek, tisztán látom, hogy ki vár a parton.

Az én drága páncélos medvém, teljes életnagyságban. Igaz, páncélját most levetette, fehér bundája ragyog a hó visszaverődő fényében. Kilebegek hozzá, biztonságban vagyok, a hangja megnyugtat. Int, hogy szálljak fel a hátára. Gyengén kapaszkodok a puha bundába. Iorek rohanni kezd az örök hó birodalmában. Szorosan odabújok hozzá, melegsége óvón körbevesz. Rohanunk előre, mindig csak Észak felé...

Aztán reggel felébredek csatakosan a láztól. Minden csak álom volt...