Így írok én

 Este még elrugdaltam magam macskakaját venni. Zárás előtt 19 perccel sikerült belépni a boltba. Arra számítottam, hogy morcos eladókba ütközöm, amiért éppenhogycsak beestem. Ehelyett a pénztárnál nagyon kedves hölgy fogadott, nézte azt a rakat kaját, amit megvettem. "Éhes a Cicus?" mosolygott, mondom igen, de ketten vannak, szóval... kell a kaja, no. (Volt is öröm itthon, mert hoztam a kedvencből is. És kaptam whiskas kupont, úgyhogy Szuszi megint boldog kövér macska lesz... - mivel a lila kosztot csak ő szereti...)

 Aztán hazavánszorogtam. Keresztül vonszoltam magam a városon, igen, vonszoltam, már alig vártam, hogy a békés otthon melege körbeöleljen és mindentől megvédjen. A macskáim nyirvákolva fogadtak az ajtóban, "mit hoztál? érzem, hogy hoztál valamit! ennek finom az illata, hm, kajaaaaaa!". Úgy viselkedtek, mintha éheztetnénk őket, pedig a száraztáp non-stop elérhető, és a nyafi is megy napközben, hogy ők már pedig nagyon éhesek és ezzel valakit mindig sikerül puhára főzniük... De cserébe szeretnek. Ragaszkodnak. Megszelidítettek minket, amikor beköltöztek hozánk. Aki nem szereti a macskát, valójában azt nem szereti, hogy nem tudja kontrollálni a cicus viselkedését. Mert a cirmus nem adja olcsón magát. A figyelméért meg kell dolgozni. De ha egyszer a bizalmába fogadott, haláláig hűséges társ marad.

 A mai nap legfárasztóbb és mégis legfeltöltőbb eseménye az volt, hogy elmentünk mászni. Életemben először voltam de azt hiszem beleszerettem... Mikor beléptünk a terembe, kicsit megszeppenve éreztem magam, féltem, ahogy végigmértem a falakat és a bigyókat, amikbe lehet kapaszkodni. Először felmásztunk a felső emeletre, szerencsére nem látták bénázásaimat, hiszen egy kisebb járaton keresztül lehet csak feljutni. A fenti terem nem kezdőknek való, erre nagyon gyorsan rájöttünk, aztán megpróbáltunk lejutni. Tériszony... pipa... Egy könnyebb falon kezdtünk, feljutni nagyon egyszerű volt, de aztán lenéztem... ezt a hibát többször elkövettem és ennek köszönhetően több pánikrohamon kellett urrá lennem. Nagyon-nagyon fura érzés. Ott állsz fenn, egyere kétségbeesettebben kapaszkodsz, de vonz a mélység. Közben tudod, hogy nem ütheted (nagyon) meg magad, hiszen vastag szívacs várja landolásodat. Mégsem tudtam elengedni a kapaszkodókat. Végül csak felülemelkedtem a félelemen - köszi a biztató szavakat!-, lejjebb másztam, két méter magasról már simán leugrik az ember. De az a négy méter... És nincs támasz, nincs biztosíték, csak Te és a gravitáció. 

 Több falra is fel akartam menni, de elég hamar elfáradtam és az ujjbegyeim is felhorzsolódtak. De azért lelkesen másztam, másztam és másztam. Néhányszor leestem, de a földet érés mindig nagyon kényelmesre sikerült ;) Jó az a szívacs. Bárcsak az életben is lenne egy ilyen szívacs, ami felfog, amikor a mélybe zuhansz.

 Momentán küzdök a fáradtsággal és olyan izmaimat is érzem, amiről nem is tudtam, hogy léteznek... (Wow, de izmos vagyok ám!) Szóval biztosan fogok még menni, csak azt kell kitalálnom, hogy mikor.

 Hihetetlen, hogy már szeptember közepe van. Úgy érzem, továbbra is csak álmodom...

Egyik kedvenc fantasy artosom, Amy Brown sellője.