8,59 km. Éjfélkor gyűlekeztünk a Móriczon, sárga, láthatósági mellényben, amit este még külön kaland volt beszerezni a Tescoban. Először csak kevesen voltunk, aztán egyre többen jöttek. Peti, Andi, Ritter Dani meg én mentünk Sipi vérvonalából. (hiányoztál, Béla!) De a többiek közül csak Grizli, Zsolt és két csapattársuk volt még bujutsus - Karsai János klánjából. Az emberek javarészt neten és egymástól értesülnek erről. Amikor a Móriczra értünk, még nem volt ott senki. Kezdtünk kicsit aggódni, nehogy kész átverés legyen... főleg a sárga mellény... De aztán jöttek az emberek. És egy kutya - magyar vizsla - és két bringás. Le a kalappal a gyengénlátó srác előtt, aki fehér botját eltéve futott velünk! : )Miután az utolsó villamos elment, a szervezők kiosztottak jegyeket, amiket ki kellett lyukasztani abban a piros, tipikus BKV lyukasztóban - nem az a modern, ami a combinon van, és idétlen hangot ad ki-, ami az egyik szervezőnél volt, nem tudom, honnan szerezték... Aztán elkezdtünk futni, nem volt vészes a tempó. A piros lámpák megállásra késztettek, de akkor helyben toporogtunk. Megállni gyilkos ilyenkor.
Amikor elfutottunk egy megállóban, akkor mindig bemondtuk a nevét... Jó volt csapatban futni, iszonyat nagy húzó ereje van. És élmény olyankor, este menni, a síneken, és az utcákon sétáló, bámészkodó emberek szurkolnak, tapsolnak, kérdezik, miért futunk, mások bekiabálják, hogy "fuss, Forest, fuss!". Nomeg, egy két részeg szemből beleveti magát a tömegbe, de az elől futók elkapják, és kisegítik őket onnan. A taxisok a leglelkesebb dudálók, a motorosok pedig mindig egy keréken bűvészkedtek, amikor elhaladtak mellettünk.
Volt egy pont, amikor rossz volt futni. Amikor elhaladtunk a házuk előtt. Nem tudom, miért kellett ezzel kínoznom magam... Aztán a Nyugatinál már nem emlékeztem erre, mert szúrt az oldalam, de ezzel sem nagyon akartam törődni. A Jászainál már nem is éreztem nagyjából semmit, csak hagytam, hogy a lábam vigyen előre. A Széna tértől a Moszkváig sprinteltünk, már akinek kedve volt. Én nagyon szeretek sprintelni. Aztán mindenki beért. És vége lett a mókának. Közel egy óra kellett - talán kicsit több, de az a piroslmpák miatt- ahhoz, hogy lefussuk a távot, kényelmes tempóban. Szeretnék majd jövő hónapban is menni. Mert nagyon jól éreztem magam. : ) Leszámítva egy-két fent említett dolgot.
Aztán csak bujutsusok maradtak, Andi és Dani hazament, de Grizlivel és két csapattársával beültünk a Nagyi palacsintázójába, Petivel meg befaltunk egy kis éji csemege gyanánt csokis palacsintát. Nyami. Grizli elhívott minket edzésre hozzájuk, hétfőn megkérdezzük Elemért. Aztán hazajöttünk, Peti itt maradt aludni, mert már elég késő lett volna hajnalban hazamennie, és felébreszteni az Anyukáját.
Piroska mondta nekem szerdén, fussak, az a legjobb a gyógyulásra. Miután a végére értünk, már nem éreztem semmit, csak a biológiai funkcióim műkődtek. Éhes voltam, fáradt - nyújtottunk egy kicsit, hogy ne sérüljünk le - ennyi. Talán már soha többet nem fogok tudni szeretni senkit. Nem merek. Nem éri meg. (bár a szeretet nem a tudás kérdése...)
Pénteken az éjszakától eltekíntve is mozgalmas napom volt. Dody és Dóri átjöttek ebédre, aztán a Húgom felhívott, hogy nincs jól, és menjek érte. Dodyt elrángattam a Stefánira, mert egy önző dög vagyok, és nem akartam egyedül menni. Kitakarítottam a lakást, mert mr türhetetlen kupi volt. Délután Zsuzsi és Bosyka is nálunk járt. Zsuzsival most köszöntöttük fel egymást szülinapok alkalmából... (kaptam egy jó kis stressz labdát, amit gyúrni kell, ha ideges az ember...) Bosykával is hasonló cípőben járunk. Kitti is itt volt, csütörtökön betoppant, és elhozta Andinak a git meg hakamát, aztán meggyőztem, aludjon nálunk, és péntken rég nem beszélgettünk olyan jót.
Ma Linka ígérte be magát, holnap Józsival múzeum - hej de rég nem láttam őt, általános iskolás osztálytársam, és nincs kivel megnézenie Dzsingisz kánt. Hétfőn vizsga...
Szal, az Élet próbál visszakúszni az új medrébe ezután az árvíz után. Csak néha még rámtőr, hogy fáj, de olyankor igyekszem hagyni, hogy kitombolja magát, mert aztán úgyis abbahagyja. Csak ha egyedül vagyok, akkor rossz egy kicsit. De nagyon sok Barátom van, Nélkülük belepusztultam volna, nem lennék erős. És nem hagytak magamra, amint a szakadékba kerültem, míg zuhantam, gyorsan bepázsitolták az alját, hogy puhára essek. Most aztán kiderült, kire számíthatok igazán, de remélem több ilyen "pofára esésem" nem nagyon lesz. Volt ugyan, akiben csalódnom kellett, de elviselem, mert szeretem, és elfogadom úgy, ahogy van.
Utolsó gondolat gyanánt elmesélem a tegnapi álmom. Nem emélkszem minden részletre, de a lényeg a következő: egy fehér kiskutyával álmodtam, aki olyan csöpp volt, hogy a két tenyeremben elfért. (nagyjából olyan, mint Mike miniatür változata). Korhadt deszkákon mászkált, amikor az pihe súlya alatt elmegrepedt alatta, ő meg leesett egy gödörbe. Spirálisan eltőrt a jobb melső lába. Az álmom további részében a tenyeremben cipeltem, és vigyáztam rá. Azt hiszem, az álom egy üzenet volt, hogy most már én is vigyázzak a hűséges barátaimra.
A mai bejegyzésnek vége.
u.i.: éppen harangoznak, és lágyan fúj a szél, szeretem az ilyen időt.
2 megjegyzés:
Félreértések elkerülése végett a 6é-t nem mi szervezzük, csupán lelkes résztvevők vagyunk és folymatosan nyaggatjuk a cimborákat, hogy kocsmázás helyett jöjjenek futni.
Eredményes a dolog, hogy már mások is jöttek a csapatból. Én személy szerint maráhra örültem a búrátoknak. ;)
Naná, hogy következő hónapban is megyünk futni! Ki nem hagynám, ha csak nem töröm össze magam megint:) Örülök hogy együtt futottunk, és köszi a vendéglátást!
Megjegyzés küldése