Dombóvár felé a vonaton...
Az elsuhanó táj sárga-zöld színfoltjai követik egymást. Időnként a messzeségben kimagaslanak fehérre meszelt templomtornyok, zöld tetővel. A felhők vastag takaróján keresztül a Nap sugarai szórtan jutnak le. Egy halas tó körvonalazódik ki, felszínét fodrosra rajzolja a szél. Olyan békés minden. Alig egy óra, és Dombóvárra érünk. Vegyes izgalommal várom a megérkezés pillanatát. :)
Újabb tó, ennek már nád is nő a partján. Minden élettel teli, csak észre kell venni.
Egy vonatút. Az emberek, akik velem együtt utaznak, pillanatnyilag a társaimmá váltak egy közös úton. Valószínűleg soha többet nem fogom látni őket. A mellettünk lévő négyes ülésen egy kislány utazik a nagymamájával, vagy valamelyik idősebb rokonával, ezt nem tudtam eldönteni. Az olvasást gyakorolják, olyan 7 év körüli lehet. Érdekes beszélgetései voltak, ahogyan a világot látja.
Egyébiránt, a következő dolgok jutottak eszembe, amik a vonatúthoz elengedhetetlen kellékek: jegenyefa - a kedvencem, szélkakas, csendes település, amin átrobog a vonat, földút, ami a síneket kíséri egy darabon, tengeri, napraforgó, árpa, búza, bárányok, legelő marhák...
Döbrököz:
A dombóvári állomáson állt meg az IC, leszálltunk, Dody Anyukája messziről észrevett minket, és kedvesen integetett felénk. Innen még kocsival átmentünk Döbröközre, Dody vezetett, nem volt halálfélelmem... XD. Megérkeztünk Dodyék házához, Dév hangos nyekergéssel üdvözölt minket. Aztán vacsora, majd a kertben ücsörögtünk és dumáltunk. Másnap reggel 10-kor indultunk neki a Nagy Világnak.
Döbrököz-Kapitány-hegy - Nagyhajmás - Nemerőpuszta - Mágocs. Ezeket a településeket éríntettük. Mentünk át szántóföldeken, hegyre fel, völgybe le, horhó hűs útján. Még dél sem volt, amikor már a forrás balzsamos vízéből ittunk, tiszteletünket tettük a Száz Éves Keresztnél, majd innen indultunk Nagyhajmásra, át a susnyáson keresztül, amerre Dody orra vitt minket. Útközben találtunk békát, gólya szállt el nem messze tőlünk, ezenkívül hallottuk madarak énekét, és a méhek valamilyen okból kifolyólag folyton körülöttem lebzseltek. Mikor mentünk már Döbrököz felé, akkor sétált át előttünk egy őz - Ő volt a jel, hogy jó úton haladunk, mert Mágocstól bevetettük magunkat megint a szátóföldekkel és a messzeségben feltűnő hegyekkel övezett földútra. Amikor már a Teknőc-Tó után rátértünk volna a hazafelé vezető útra, akkor egy kutya visszakergetett minket a szántóföldekhez. Mehettünk megint a kalász közt. Ami nem rossz, csak nemegyszer mellemig érő magasak, és benne gázolni... Ajánlottam Dodynak, h mi lenne, ha legyártanánk bár búzakört... Tuti hírnév az esti Híradóban. Bár, akkor mikor ezt felvetettem nem gázoltunk még benne, csak szépen jöttünk el mellette. Tudjátok, annyi Napraforgó volt!!! Nagyhajmás és Mágocs között vezető úton van egy szakasz, ahol ameddig a szem ellát csak Napraforgók vannak!!! Csodaszép látvány, és mindenképp inspirálóan hat az emberre, ha éppen új történet van megszületőben.
Van úgy, hogy haladok valamerre, amerre éppen mennem kell, és magamban leírom, hogy mit érzek. Valahogy így: ...a szíve majd kiugrott a helyéről, amikor odaért. A közeli jegenyefán egy rigópár dalolt egymásnak örök hűséget... de amikor megérkezem oda, ahova éppen mennem kell, az ilyen leíró részek az Örök Feledésbe merülnek.
Végtére, 25 km-t gyalogoltunk. Amikor Döbrököz Temploma kikörvonalozódott a messzeségben, leültünk megpiheni. Fél 5 felé járhatott az idő, a Nap akkor már lágyan sütött. Megfáradt talpainkat kicsit átmasszíroztuk, és a pihenő után folytattuk az utunk. Találtunk egy emléket, amit Gulyás Imre és felesége állított ezerkilencszáz...huh, Dody, mennyiben is? Ha jól emlékszem, 1926-ben, de az is lehet, hogy nem. Az emlék ott áll, egymagában, embernagyságú csalánok fogságában. Nem nagyon jár arra a kutya sem. Talán az erdő állatai le szokták róni kegyeletüket, de más aligha.
Este gyöngyörű volt a Hold! Sárgás fénybe burkolózott. Ma is hasonló képét mutatta a tegnapihoz.
Hazafelé egy varázslatos világból:
Hegyek. Számomra egy másik világot jelentenek. Amikor hegyek között vagyok, akkor érzem igazán, hogy a Világ számomra kijelölt helye ott van. Végtelen kék ég, a magasban büszke madarak köröznek, néha felhők vonják körbe a hegyeket. A legszívesebben hegyek közt élnék! Csodálatos érzés ott bolyongani. Hogy mit szeretek benne? Azt, amit az Alföldben nem...
Amikor kirándulok, mindig úgy érzem, hogy kilépek a világ sugallta idő korlátaiból, és az illúziókkal teleszőtt hétköznapokból a valódi valóságba érek. Mert ami itt körbevesz, az csak az általam gondosan felépített világ, ami most már önmagában is megállja a helyét.
Végszó :)
Kedves H. Attila, köszönöm a kommented, és majd személyesen elmondom, hogy az a bejegyzés milyen körülmények között született meg. Mindenesetre, örülök, hogy írtál, és máskor is megoszthatod velem, ha lesújtó, ha nem. Egyébiránt megnyugtatlak, gyertyám lángja fényesebb, mint valaha. :)
Az elsuhanó táj sárga-zöld színfoltjai követik egymást. Időnként a messzeségben kimagaslanak fehérre meszelt templomtornyok, zöld tetővel. A felhők vastag takaróján keresztül a Nap sugarai szórtan jutnak le. Egy halas tó körvonalazódik ki, felszínét fodrosra rajzolja a szél. Olyan békés minden. Alig egy óra, és Dombóvárra érünk. Vegyes izgalommal várom a megérkezés pillanatát. :)
Újabb tó, ennek már nád is nő a partján. Minden élettel teli, csak észre kell venni.
Egy vonatút. Az emberek, akik velem együtt utaznak, pillanatnyilag a társaimmá váltak egy közös úton. Valószínűleg soha többet nem fogom látni őket. A mellettünk lévő négyes ülésen egy kislány utazik a nagymamájával, vagy valamelyik idősebb rokonával, ezt nem tudtam eldönteni. Az olvasást gyakorolják, olyan 7 év körüli lehet. Érdekes beszélgetései voltak, ahogyan a világot látja.
Egyébiránt, a következő dolgok jutottak eszembe, amik a vonatúthoz elengedhetetlen kellékek: jegenyefa - a kedvencem, szélkakas, csendes település, amin átrobog a vonat, földút, ami a síneket kíséri egy darabon, tengeri, napraforgó, árpa, búza, bárányok, legelő marhák...
Döbrököz:
A dombóvári állomáson állt meg az IC, leszálltunk, Dody Anyukája messziről észrevett minket, és kedvesen integetett felénk. Innen még kocsival átmentünk Döbröközre, Dody vezetett, nem volt halálfélelmem... XD. Megérkeztünk Dodyék házához, Dév hangos nyekergéssel üdvözölt minket. Aztán vacsora, majd a kertben ücsörögtünk és dumáltunk. Másnap reggel 10-kor indultunk neki a Nagy Világnak.
Döbrököz-Kapitány-hegy - Nagyhajmás - Nemerőpuszta - Mágocs. Ezeket a településeket éríntettük. Mentünk át szántóföldeken, hegyre fel, völgybe le, horhó hűs útján. Még dél sem volt, amikor már a forrás balzsamos vízéből ittunk, tiszteletünket tettük a Száz Éves Keresztnél, majd innen indultunk Nagyhajmásra, át a susnyáson keresztül, amerre Dody orra vitt minket. Útközben találtunk békát, gólya szállt el nem messze tőlünk, ezenkívül hallottuk madarak énekét, és a méhek valamilyen okból kifolyólag folyton körülöttem lebzseltek. Mikor mentünk már Döbrököz felé, akkor sétált át előttünk egy őz - Ő volt a jel, hogy jó úton haladunk, mert Mágocstól bevetettük magunkat megint a szátóföldekkel és a messzeségben feltűnő hegyekkel övezett földútra. Amikor már a Teknőc-Tó után rátértünk volna a hazafelé vezető útra, akkor egy kutya visszakergetett minket a szántóföldekhez. Mehettünk megint a kalász közt. Ami nem rossz, csak nemegyszer mellemig érő magasak, és benne gázolni... Ajánlottam Dodynak, h mi lenne, ha legyártanánk bár búzakört... Tuti hírnév az esti Híradóban. Bár, akkor mikor ezt felvetettem nem gázoltunk még benne, csak szépen jöttünk el mellette. Tudjátok, annyi Napraforgó volt!!! Nagyhajmás és Mágocs között vezető úton van egy szakasz, ahol ameddig a szem ellát csak Napraforgók vannak!!! Csodaszép látvány, és mindenképp inspirálóan hat az emberre, ha éppen új történet van megszületőben.
Van úgy, hogy haladok valamerre, amerre éppen mennem kell, és magamban leírom, hogy mit érzek. Valahogy így: ...a szíve majd kiugrott a helyéről, amikor odaért. A közeli jegenyefán egy rigópár dalolt egymásnak örök hűséget... de amikor megérkezem oda, ahova éppen mennem kell, az ilyen leíró részek az Örök Feledésbe merülnek.
Végtére, 25 km-t gyalogoltunk. Amikor Döbrököz Temploma kikörvonalozódott a messzeségben, leültünk megpiheni. Fél 5 felé járhatott az idő, a Nap akkor már lágyan sütött. Megfáradt talpainkat kicsit átmasszíroztuk, és a pihenő után folytattuk az utunk. Találtunk egy emléket, amit Gulyás Imre és felesége állított ezerkilencszáz...huh, Dody, mennyiben is? Ha jól emlékszem, 1926-ben, de az is lehet, hogy nem. Az emlék ott áll, egymagában, embernagyságú csalánok fogságában. Nem nagyon jár arra a kutya sem. Talán az erdő állatai le szokták róni kegyeletüket, de más aligha.
Este gyöngyörű volt a Hold! Sárgás fénybe burkolózott. Ma is hasonló képét mutatta a tegnapihoz.
Hazafelé egy varázslatos világból:
Hegyek. Számomra egy másik világot jelentenek. Amikor hegyek között vagyok, akkor érzem igazán, hogy a Világ számomra kijelölt helye ott van. Végtelen kék ég, a magasban büszke madarak köröznek, néha felhők vonják körbe a hegyeket. A legszívesebben hegyek közt élnék! Csodálatos érzés ott bolyongani. Hogy mit szeretek benne? Azt, amit az Alföldben nem...
Amikor kirándulok, mindig úgy érzem, hogy kilépek a világ sugallta idő korlátaiból, és az illúziókkal teleszőtt hétköznapokból a valódi valóságba érek. Mert ami itt körbevesz, az csak az általam gondosan felépített világ, ami most már önmagában is megállja a helyét.
Végszó :)
Kedves H. Attila, köszönöm a kommented, és majd személyesen elmondom, hogy az a bejegyzés milyen körülmények között született meg. Mindenesetre, örülök, hogy írtál, és máskor is megoszthatod velem, ha lesújtó, ha nem. Egyébiránt megnyugtatlak, gyertyám lángja fényesebb, mint valaha. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése