A Hajnal eljön, és kegyetlenül suttog a fülembe

A virág köszöni, hogy nem hagyják elhalni. És a nyílvessző is igyekszik egyenesen előre haladni, de nehéz megállni, hogy ne nézzen vissza. Nagyon nehéz. Nem értem, még mindig nem, ezt érdemeltem volna? Tényleg ezt? Mit tettem? Mit? Ez nem ér, ez nem igazság, de nem az. Nem lehet szavakkal elmondani, mit érzek. A világom adtam, és benne mindent. De Nolasyn most romokban, és nem maradt más belőle, csak füst és törmelék. Nagyon sok törmelék, amelyek nem mások, mint emlékfoszlányok. Soha többet nem lesz a virág szerelmes. Soha többet nem enged közel magához senkit. Mert nem éri meg, nem, de nem ám. Mert utána fáj, nagyon, és a virág belepusztul, több nem kell ilyen, még egy teljesen megölne. De nincs több könny, azért sincs. Nem szeretnek, ám legyen, már én sem szeretek. Üres lettem, de ahogy Peti mondja, az üresség szüli a teljességet. Most várok. Várok, hogy a hamuból tojás, a tojásból ki kelljen a kiscsibe, a kiscsibe pedig felnőtt főnixxé nőjjön. De addig, a virág tovább ázik a viharban, így nem lehet szirmot bontani, így nem. De ahogy Dody is írta, viharok is majd elmúlnak, és majd megint lesz tavasz, de most túl kell éljek egy hosszú telet. Nem tudjátok, mennyire nagy szükségem van Rátok. Mondjátok, erős vagyok, ami tényleg így van, de ha nem lennétek, sokkal, de sokkal nehezebb lenne. Tegnap sokat számított, hogy sokatokkal tudtam beszélni. Ha nehéz is, beszélnem kell, és feldolgozni. Mert még mindig nem értem, ezt nem lehet ésszel felfogni, csak szívvel, és az most pillanatnyilag nem képes másra koncentrálni, csak a saját fájdalmára.

Elfogadtam, ezt magamban leküzdöttem, csak még sokáig fog fájni, mert ostoba nő vagyok, de még mennyire, hogy az. Az én hibám, mondjon bárki bármit, túl sokat adtam magamból, amit sokan félreértelmeztek. Közben én sem figyeltem a jelekre! Pedig annyi volt, össze kellett volna raknom a puzzle darabjait, és nem strucc politikát folytatva elhinni, hogy minden rendben, és semmi sem változott. Pedig ez már februárban elkezdődött, de nem akartam elhinni, hogy velem ez megtörténhet. De nem vagyok kívétel én sem. Aminek jönnie kell, az jönni fog, és nekem helyt kell állnom. Csakazértse fogok többet sírni.

Megint hajnal van, és megint ébren vagyok, pedig annyira szeretnék aludni, átaludni minden szomorúságot. Miért nem tudok oly' könnyen túllépni? Miért nem? Az lenne a legjobb, hogy ha lerázhatnám magamról ezt az egészet, és kacagva fordítanék arcot a Holnapoknak. Gonosz, csúnya holnapok... de lesz ez még így se.

Egy biztos, a virág tartja magát a fogadalmához: soha többet szerelem. Momentán nem tudom elképzelni, hogy valaha is képes leszek egyáltalán bárkit közel engedni, ezért ezt nem lesz nehéz betartani. A virág többet nem akar csalódni, nem. De nem okolok érte senkit. Így alakult. És ennek is megvan az oka, mert még most sem tudom elképzelni, hogy véletlenek lennének. Ennek így kellett történie, és majd idővel rájövök, miért, de addig is, felépítem az új Nolasynt, de most önző leszek, és nem adok belőle senkinek. Csak Nektek, Barátaimnak, mert tudom, hogy nem éltek vissza vele. Akkor is őszínték vagytok, ha esetleg megbántotok vele, és nem csak magatokba döntötök el valamit, hogy aztán a képembe vágjátok. De ne hagyjatok álmokat szőnni, mert azt sem szabad. A valóságot nem lehet szebb fényben feltűntetni.

Akárhogyis, elengedem az emlékeket, mert túl sok van belőlük, és ez így szintén nem jó. Túl sok minden beszél hozzám, a kövek, a felhők, a Hold, minden. (tegnap még a paprikás krumpli is) Megszakadt a szívem, de tovább fog dobogni, nem tehet mást. Élni kell, akkor is, ha néha fáj.