Szakadék, melynek mélye völgyet rejt

Amikor az emberrel rossz dolog történik, akkor úgy érzi, szakadékba zuhan, melynek vége nincs, és ha mégis leér, akkor pedig szúros sziklákra puffan, amik feloncolják, de nem a testét, hanem a lelkét. De van úgy, hogy zuhanás közben a dolgok átértékelődnek, és amikor mégiscsak leérünk a szakadék aljára, akkor nem éles sziklaszirtekre érünk, hanem bársonyos zöld fűre, magas fákra, amik mégsem takarják el az eget, és átengedik a napfényt a lombok között. De mégis megóvnak, vigyáznak Rád a fenti a világtól, ami kegyetlenül elbánt Veled. Úgy érzed, vereséget szenvedtél, úgy érzed, nem lehet tovább folytatni, úgy érzed, már semmi sem érdekel. Úgy érzed, többet érezni sem fogsz tudni. De a völgy nem ellened, érted van. Megvéd, segít, hogy meggyógyulj, vigyázz rád. Nem tuszkol a depresszióba, csak vár, hogy magadtól talpra állj. Friss fuvalat borzolja a hajadat, és emlékeztett rá, az élet nem állt meg. "Jobb a biztos halál, mint bizonytalanul élni." De a völgy nem a halált rejti. Hanem egy másik élet új lehetőségét. Csak merj szabadon szárnyalni.

Tudjátok, a minap kezebe kerültek idézetek, amiket nekem sokat jelentő könyvekből írtam ki, az egyik ilyen Coelhotól az alkímista. A következő sorokat osztanám meg Veletek:

"És nem fogod megérteni soha, hogy a szerelem az embert sosem akadályozza meg abban, hogy végigjárja Személyes Történetét. Ha így történne, akkor az nem igazi szerelem, nem olyan, amilyen a Világ Nyelvén szól."

Mahtub. Elfogadni és elengedni. Már nem nehéz.