Változatos nap. Így jellemezhetném végül. Ezért sem szeretek igazán napközben blogot írni - nyugtával dícsérd a napot. Én még mindig jól érzem magam a bőrömben, talán ez így is marad, amíg képes vagyok elfogadni a világ rezdüléseit, és amíg nem felejtek el emlékezni és fejlődni. De vannak élethelyzetek, amikor nem rólam van szó. Sőt, tekintve, hogy a bolygón rajtam kívül még több, mint hat milliárd ember él - és ez az adat csupán egy informális valami, személytelen - nem csak én vagyok a középpont. (Ez egy igen kacifántos mondatra sikerült.) Este egy igen közeli Barátom hívott telefonon. Találkoztunk, szőlőlevet kortyoltunk. Beszélgettünk.
Ez a társadalmi berendezkedés halálra van ítélve. Nem adok sok időt neki, döglődik, az egész elvesztette a tiszta mivoltát. Nem most, már rég, de nem bocsátkozom találgatásokba, hogy mikor. De talán mégsem olyan reménytelen a helyzet. Amíg még vannak Családok, addig nincs mitől félni. Ám azok nagyja is kezdenek felbomlani. (Borzalmasak a válási statisztikák, de azok is csak száraz tények.) Mi veszett el? Vagy bennem van a hiba? Mi történt? Miért van az, hogy a megszokás olyan kényelmes urrá lett? Beköltözik milliárdok életébe és nem tágít, gátat szab, az ösvényeket összekuszálja. Az emberek nem merik a Személyes Történetüket élni.
Na igen, talán ez önzőség a részemről, hogy a saját utam járom. De ugyanakkor a Világ megérínti a Lelkem. És én felelős vagyok a Világért. Nem csak a belső, jól felépített és védelemmel ellátott Világomért. A Külvilágért. Mások Világaiért. Ugyanakkor, hagyni kell mindenkit élni. Ám amikor valaki elesik és szüksége lesz támaszra, akkor kell ott lenni, s nem csak üres szavakkal dobálozni a "boldog békeidőkben". A boldogságot megosztani pedig ugyanolyan fontos, mint támasznak lenni. Továbbmegyek: azért élünk, hogy megosztassuk egymással a boldog perceket.
Valami ilyesmiken elmélkedtünk este, ott lent a Szimpla pincéjében. Nomeg, kitaláltuk, hogy elmegyünk Dobogóköre meditálni. Aki akar, csatlakozhat, előbb a pszicho. szigorlat, utána már könnyű szívvel fogok bármerre szállni.
Ez a társadalmi berendezkedés halálra van ítélve. Nem adok sok időt neki, döglődik, az egész elvesztette a tiszta mivoltát. Nem most, már rég, de nem bocsátkozom találgatásokba, hogy mikor. De talán mégsem olyan reménytelen a helyzet. Amíg még vannak Családok, addig nincs mitől félni. Ám azok nagyja is kezdenek felbomlani. (Borzalmasak a válási statisztikák, de azok is csak száraz tények.) Mi veszett el? Vagy bennem van a hiba? Mi történt? Miért van az, hogy a megszokás olyan kényelmes urrá lett? Beköltözik milliárdok életébe és nem tágít, gátat szab, az ösvényeket összekuszálja. Az emberek nem merik a Személyes Történetüket élni.
Na igen, talán ez önzőség a részemről, hogy a saját utam járom. De ugyanakkor a Világ megérínti a Lelkem. És én felelős vagyok a Világért. Nem csak a belső, jól felépített és védelemmel ellátott Világomért. A Külvilágért. Mások Világaiért. Ugyanakkor, hagyni kell mindenkit élni. Ám amikor valaki elesik és szüksége lesz támaszra, akkor kell ott lenni, s nem csak üres szavakkal dobálozni a "boldog békeidőkben". A boldogságot megosztani pedig ugyanolyan fontos, mint támasznak lenni. Továbbmegyek: azért élünk, hogy megosztassuk egymással a boldog perceket.
Valami ilyesmiken elmélkedtünk este, ott lent a Szimpla pincéjében. Nomeg, kitaláltuk, hogy elmegyünk Dobogóköre meditálni. Aki akar, csatlakozhat, előbb a pszicho. szigorlat, utána már könnyű szívvel fogok bármerre szállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése