Lassan be fog telni a pillangós noteszom. Sok gondolatomat, ötletemet, a világ rezdüléseit, pillanatnyi érzésvilágomat őrzi. Még nincs egy éve, hogy a birtokomban van. Írok mindenről, ami megérínti Lelkem.
És mi most itt vagyunk. Újra vonaton, Szárszóról hazafelé. Dody itt szendereg mellettem, az álom súlya lehúzta szemhéját. Én két mondat között nézelődöm az ablakon túli világra, töltődöm a látványtól, mely retinámon keresztül a tudatomba hatol. A Balaton világoskékes szürke színben játszik, a Nap fénye megcsillan felszínén. Örök mozgásban van a víz tánca. Felette az Északi Oldalon hegyek tornyosulnak a túlparton. A parton nádas burjánzik, helyenkén jegenyefák nyújtozkódnak az Ég felé. A vonat sietve szalad végig a tájon, már a Balatonszárszó táblát is elhagytuk.
Mi most ott voltunk. Ott, ahol a hallgatóság javarészének már őszbe fordult a haja. Ott, ahol arról szólt a tudományos tanácskozás, hogy mi volt a népi írókkal. És hogy mi lett velük? Már javarészt mind meghaltak. Én nem is tanultam róluk így, mint népi írók. Nem emeli ki a magyar irodalom, méltatlanul nem emlékszik rájuk, más érdemeikről tesz említést a tankönyv. És '56... Hol vannak már azok, akik hittek benne, a változásban, egy szebb jővőben? Nagy részük már szintén a föld alatt alussza békés álmát. Elfelejtettük a névtelen hősöket. Elfelejtettük a múltunkat. A mi generációnk elfelejtett magyarnak lenni. Mondják, a történészek javarésze a legnagyobb történelem hamisítók. Aktuális politikai állás alapján íródnak a történelmi krónikák.
De ahogy ott ültem a József Attila Művelődési Ház színházi termében, ahol a színpadtól balra egy József Attila portré lóg a falon, zöldes-barna drapéria a függöny, a székek nem túl kényelmesek és a fehér falakon fa berakások díszelegnek; ahogy ott ültem és magamba szívtam a szavakat, melyeket a nálamnál koruknál fogva bölcsebb emberek engedtek szabadjára az éterben, úgy éreztem, van bennem erő. Van bennem erő, amit tudtuk nélkül kicsit ők is adtak. Van bennem erő, hogy valami újat adjak. Nevezze ki-ki annak, aminek akarja. Talán küldetés, ami Lelkemet vékony ezüstszállal vezeti az Úton. Nem lehet letérni. Nem is érdemes. Ám ez így van rendjén.
Miután a rendezvény végére ért, még maradt másfél óránk a vonat érkezéséig. Lesétáltunk a partra és leültünk a fák árnyékában. A víz cserfesen hullámzott, mindig akadt mondanivalója, ahogy átbukfencezett a parti köveken. Egy hattyú pár uszott békésen, néhány sirály a tökéletes repüléshez vezető szárnycsapásokat gyakorolta és egy sikló is megjelent a felszínen. Fehér pamacsok felhőnek álcázták magukat ott fenn, a magasban.
És mi ott leszünk. Ott, ahol mi tényleg képesek vagyunk tenni és nem csak beszélni. Ott, ahol a jegenyefák az égig érnek.
És mi most itt vagyunk. Újra vonaton, Szárszóról hazafelé. Dody itt szendereg mellettem, az álom súlya lehúzta szemhéját. Én két mondat között nézelődöm az ablakon túli világra, töltődöm a látványtól, mely retinámon keresztül a tudatomba hatol. A Balaton világoskékes szürke színben játszik, a Nap fénye megcsillan felszínén. Örök mozgásban van a víz tánca. Felette az Északi Oldalon hegyek tornyosulnak a túlparton. A parton nádas burjánzik, helyenkén jegenyefák nyújtozkódnak az Ég felé. A vonat sietve szalad végig a tájon, már a Balatonszárszó táblát is elhagytuk.
Mi most ott voltunk. Ott, ahol a hallgatóság javarészének már őszbe fordult a haja. Ott, ahol arról szólt a tudományos tanácskozás, hogy mi volt a népi írókkal. És hogy mi lett velük? Már javarészt mind meghaltak. Én nem is tanultam róluk így, mint népi írók. Nem emeli ki a magyar irodalom, méltatlanul nem emlékszik rájuk, más érdemeikről tesz említést a tankönyv. És '56... Hol vannak már azok, akik hittek benne, a változásban, egy szebb jővőben? Nagy részük már szintén a föld alatt alussza békés álmát. Elfelejtettük a névtelen hősöket. Elfelejtettük a múltunkat. A mi generációnk elfelejtett magyarnak lenni. Mondják, a történészek javarésze a legnagyobb történelem hamisítók. Aktuális politikai állás alapján íródnak a történelmi krónikák.
De ahogy ott ültem a József Attila Művelődési Ház színházi termében, ahol a színpadtól balra egy József Attila portré lóg a falon, zöldes-barna drapéria a függöny, a székek nem túl kényelmesek és a fehér falakon fa berakások díszelegnek; ahogy ott ültem és magamba szívtam a szavakat, melyeket a nálamnál koruknál fogva bölcsebb emberek engedtek szabadjára az éterben, úgy éreztem, van bennem erő. Van bennem erő, amit tudtuk nélkül kicsit ők is adtak. Van bennem erő, hogy valami újat adjak. Nevezze ki-ki annak, aminek akarja. Talán küldetés, ami Lelkemet vékony ezüstszállal vezeti az Úton. Nem lehet letérni. Nem is érdemes. Ám ez így van rendjén.
Miután a rendezvény végére ért, még maradt másfél óránk a vonat érkezéséig. Lesétáltunk a partra és leültünk a fák árnyékában. A víz cserfesen hullámzott, mindig akadt mondanivalója, ahogy átbukfencezett a parti köveken. Egy hattyú pár uszott békésen, néhány sirály a tökéletes repüléshez vezető szárnycsapásokat gyakorolta és egy sikló is megjelent a felszínen. Fehér pamacsok felhőnek álcázták magukat ott fenn, a magasban.
És mi ott leszünk. Ott, ahol mi tényleg képesek vagyunk tenni és nem csak beszélni. Ott, ahol a jegenyefák az égig érnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése