Ezt dudolásztam magamban, amikor este jöttem haza az utcánkon. Rajtam kívül csak egy kóborcica sietett haza puha tappancsain az autók között. Fenn világlottak a csillagok, már amennyire lehetett látni pislákoló fényüket az utcai lámpa sárgájától.
Reggel kialudva ébredtem, csak volt valami különös álmom, amire nagyjából emlékeztem is reggel, de mostanra már köd dereng körülötte. Álmok, álmok, oh, édes álmok. Határozottan úgy éreztem, mintha a valóságban lennék. De amikor reggel felpattantak szemeim, rádöbbentem, egy másik világban jártam és itt újra a valóság fogadott. Vagy valami ahhoz hasolnó illuzió.
Este egy bajtársam születésnapján voltunk hivatalosak. Jó hangulatban telt el, a végét vizipipa koronázta valami gyümölcsös keverékkel. Nagyjából olyan érzés volt, mintha gyümölcsgőzt szippantanék be.
Ahogy ott ültünk, és előttünk a hegyek terültek el, olyan érzésem volt, mintha nem is az itt és mostban lennénk. A pesti rohanás ott fenn távoli. Töltött.
Holnap Nógrád. Nem hiszem, h nagyon fogok rohangálni, mivel már a semmittevéstől is fáj a térdem. Félek. Pengeélen járom táncom minden nap. Egyre közelebb az a perc, amikor elmegyek az orvoshoz vizsgálatra. Félek, h örökre eltiltanak a mozgástól. Mihez kezdek akkor? Persze, könnyű ilyenkor azt mondani, egyem meg azt, amit főztem. (A nyár folyamán megtanulom a konyhaművészetet, így nem kizárt, hogy valóban meg kell majd ennem, amit kreáltam...)
Node, azért nem olyan elkeserítő a helyzet. Most újra érzem, hogy sok mindennek van értelme, amiről azt gondoltam, már nincs. Valami újra erőt adott nekem. Valami...
Este egy bajtársam születésnapján voltunk hivatalosak. Jó hangulatban telt el, a végét vizipipa koronázta valami gyümölcsös keverékkel. Nagyjából olyan érzés volt, mintha gyümölcsgőzt szippantanék be.
Ahogy ott ültünk, és előttünk a hegyek terültek el, olyan érzésem volt, mintha nem is az itt és mostban lennénk. A pesti rohanás ott fenn távoli. Töltött.
Holnap Nógrád. Nem hiszem, h nagyon fogok rohangálni, mivel már a semmittevéstől is fáj a térdem. Félek. Pengeélen járom táncom minden nap. Egyre közelebb az a perc, amikor elmegyek az orvoshoz vizsgálatra. Félek, h örökre eltiltanak a mozgástól. Mihez kezdek akkor? Persze, könnyű ilyenkor azt mondani, egyem meg azt, amit főztem. (A nyár folyamán megtanulom a konyhaművészetet, így nem kizárt, hogy valóban meg kell majd ennem, amit kreáltam...)
Node, azért nem olyan elkeserítő a helyzet. Most újra érzem, hogy sok mindennek van értelme, amiről azt gondoltam, már nincs. Valami újra erőt adott nekem. Valami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése