... és emlékszem a tegnapra. Amikor a Hegyek kéken tornyosultak odaát, a Folyó másik oldalán, és mi ott ültünk lent a parton. Beszélgettünk az Élet nagy kérdéseiről. Mint ahogy azt tenni szoktuk, amikor Világaink egymás mellé sodrodnak, és nem számít az Idő, sem semmi más, csak vagyunk. Egymás szemébe nézve magunkat látjuk. Köztünk nincs több Titok. Talán már soha.
Jöttem ma haza a gyors busszal, kint rohantak a szürke utcák, velük együtt én is sodródtam. Közben azon járattam agytekervényeim, amit mondtál. Elfogadni és elengedni. Elfogadni mindenkit úgy, ahogy van. Milyen egyszerű így leírva, mégis, milyen nehéz. Ez a bolygó, ami most Otthont ad nekünk, színes egyénekkel telített. Különböző Világok sokasága. Nomeg, elfogadni az Életet és a Halált. Az Egységet, amit minden nő és férfi képez.
És elengedni... Mint magyaráztad, nem úgy, mint ahogy a komisz kisgyerek engedi el a héliummal töltött lufi zsinorját. Hanem, mint érzéséket. Eddigi életem során már találkoztam ezzel, de nem úgy tartottam számon, mint a -szavaiddal élve- az elengedés művészetét...
Jöttem ma haza a gyors busszal, kint rohantak a szürke utcák, velük együtt én is sodródtam. Közben azon járattam agytekervényeim, amit mondtál. Elfogadni és elengedni. Elfogadni mindenkit úgy, ahogy van. Milyen egyszerű így leírva, mégis, milyen nehéz. Ez a bolygó, ami most Otthont ad nekünk, színes egyénekkel telített. Különböző Világok sokasága. Nomeg, elfogadni az Életet és a Halált. Az Egységet, amit minden nő és férfi képez.
És elengedni... Mint magyaráztad, nem úgy, mint ahogy a komisz kisgyerek engedi el a héliummal töltött lufi zsinorját. Hanem, mint érzéséket. Eddigi életem során már találkoztam ezzel, de nem úgy tartottam számon, mint a -szavaiddal élve- az elengedés művészetét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése