Már vagy egy órája játszom ugyanazt. Leírok egy mondatot, majd backspace, és minden kitörlődik. Aztán megint neki kezdek egy újabb bekezdésnek, majd szintén eltűntetem addigi írományom. Mint amikor új naplóba kezdek és az első oldalt néhány sor után kitépem, majd kidobom a szemetesbe, hogy még véletlenül se találjam meg. Utóbbi már-már hagyomány, a hat naplóm eddig mind így járt. A mai attrakció viszont egyedi. S nem azért, mert nem lenne mit mondanom.
Ma Visegrádon jártunk, családi kirándulás keretein belül. Csodálatos volt az idő, elvarázsolt a Fellegvár, és alkalmam nyílt pacigolni is, Legény hátán. Amikor először felültem rá, nagyon fura volt, bár már ültem lóháton, de már nagyon régen. Ma ott és akkor szabadnak éreztem magam. Azt hiszem ezt adja most nekem a Szerelem is.
A Dunakanyar páratlan látványa, a hegyeim, amik ott tornyosulnak - és gyermekkori elméletem szerint dinószaurusz csontok tartják belülről - feltöltik lemerült energia készleteim. Tökéletes percei tűnékeny létemnek. Csak álltunk Húgommal a Fellegvár teraszán, szemünket legeltettük a tájon. Majd amikor a "lyukas lépcsőn" mentünk fel, egymás kezét fogtuk a tériszony ellen így mentünk harcba.
Az útibeszámolótól most viszont mindenkit megkímélek. Visegrád - Esztergom - Párkány majd Haza. Együtt volt a Családom, a négyes fogat, akik egymásért bármikor harcra képesek. Testőrök, akik védik egymást. Ez a Családom. Így. Nem tökéletes, mert van sok-sok apró hülyeségünk, de működik és nem csupán egy adat a vállási statisztikában. Működik, mert teszünk érte. Működik, mert tisztán szeretjük egymást. Ha majd egyszer saját Családom lesz, valahogy így képzelem el. És mivel ezt a mintát hordom magamban, ezt tudom továbbadni, továbbvinni. Meleg fészek, ahonnan biztonságosan lehet kirepülni és bármikor visszatérni. Szabadon. Szeretetben.
A Képzelt Író meg túlteszi magát az alkotói válságon. Néha kell időt hagyni, hogy tudjon újra írni. Addig meg hagyni kell a nagyvilágban járni és gyűjteni.
Ma Visegrádon jártunk, családi kirándulás keretein belül. Csodálatos volt az idő, elvarázsolt a Fellegvár, és alkalmam nyílt pacigolni is, Legény hátán. Amikor először felültem rá, nagyon fura volt, bár már ültem lóháton, de már nagyon régen. Ma ott és akkor szabadnak éreztem magam. Azt hiszem ezt adja most nekem a Szerelem is.
A Dunakanyar páratlan látványa, a hegyeim, amik ott tornyosulnak - és gyermekkori elméletem szerint dinószaurusz csontok tartják belülről - feltöltik lemerült energia készleteim. Tökéletes percei tűnékeny létemnek. Csak álltunk Húgommal a Fellegvár teraszán, szemünket legeltettük a tájon. Majd amikor a "lyukas lépcsőn" mentünk fel, egymás kezét fogtuk a tériszony ellen így mentünk harcba.
Az útibeszámolótól most viszont mindenkit megkímélek. Visegrád - Esztergom - Párkány majd Haza. Együtt volt a Családom, a négyes fogat, akik egymásért bármikor harcra képesek. Testőrök, akik védik egymást. Ez a Családom. Így. Nem tökéletes, mert van sok-sok apró hülyeségünk, de működik és nem csupán egy adat a vállási statisztikában. Működik, mert teszünk érte. Működik, mert tisztán szeretjük egymást. Ha majd egyszer saját Családom lesz, valahogy így képzelem el. És mivel ezt a mintát hordom magamban, ezt tudom továbbadni, továbbvinni. Meleg fészek, ahonnan biztonságosan lehet kirepülni és bármikor visszatérni. Szabadon. Szeretetben.
A Képzelt Író meg túlteszi magát az alkotói válságon. Néha kell időt hagyni, hogy tudjon újra írni. Addig meg hagyni kell a nagyvilágban járni és gyűjteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése